444.hu, 2025. január 10.
UJ PÉTER
228.0.1. Az év ezúttal immáron második, jubileumi jellegű hírlevelében továbbra is kerülném a mindannyiunk életetét oly’ gyakorta megkeserítő, lealacsonyító, elalantasító, alávalótlanító, okádék, mocsadék, aljadék, gennyes, köpedelem napipo aktuálpolitika mélyen rangon aluli történéseit, e szellemi kútmérgezés módszerével gondozott sárkányfogvetemény további termesztését, földolgozását, árusítását.
Tehát hangsúlyozottan nem lesz szó az alábbiakban arról, hogy egyes skálán mennyire tiltották ki Amerikai Egyesült USA-ból a Kárpát-medence legkitiltottabb titokminiszterét, illetve, hogy ez a fejlemény egyes skálán mennyire segíti az ikszedik Sztálingrádján átesett Orbán-rendszer kártyavárként való összeomlását szorgalmazó erőket.
228.1. Kitilt vagy letilt vagy betilt vagy mit tudom én, háh, az új bréktörvény
228.1.1. Tudom, tudom, volt ez már, de persze megint ez a IMMC-klasszikus tapadt meg először a fülemben, amikor meghallottam, mi történt szegény Kitiltott Tónival. Millienialista származású olvasóinknak: az IMMC (In Memoriam Michael Christmas) a kilencvenes évek legendás hiphoptriója, zenész hajlamú biciklis futárok reppelték eleinte Fenyő Miki 1985-ös breaklemezének (Jól nézünk Miki!) számait (ad notam: „Megismertem egy török srácot, aki ördögi módon törte a táncot…”) a Ramones-feldolgozásokat játszó Gusztustalans és a Csigafröccs zenészeinek kíséretével, elég vidám hangulatú afterpartykon, később saját számokat kezdtek írni, eléggé az emlegetett Fenyő-lemez akkor már retrósnak tekinthető elektrostílusában, ebből a kétezres évek elejére lett nagy nehezen egy album is: Scandallum. A Breaktörvény meg messze a legjobb szám, amely időről időre visszaköltözik a fejembe. Például, ha kitilt vagy letilt vagy betilt vagy mit tudom én, háh.
228.2. Az isten óvjon bennünket, mindannyiójunkat, magunktól!
228.2.0. „Négy kontinens kilenc országában éltem, sehol sem hazudnak annyit és olyan gátlástalanul, mint itt. A rutinszerű hazudozáshoz adódik az ugyancsak példátlan irigység és rosszindulat, amellyel az itteniek viszonyulnak egymáshoz. Az általam megismert helyek közül sehol sem olyan erős a gravitáció, mint ezen a krónikusan önbecsülés-, öntisztelet-hiányos, apró, önmaga köldökébe révedő kolónián.”
Najmányi László (In: „Félelmekkel teli korszak jön vissza”; HVG, 2014. szeptember 29.)
228.2.1. Az évnyitó Borízű Hangban emlegettem már Friderikusz Sándor 1987-ben megjelent riportkönyvét Molnár Csilla Andrea haláláról (Isten óvd a királynőt!) . Az 1985-ös Miss Hungary (az első országos szépségverseny volt ötven év után) győztesének történetét szerintem mindenki ismeri valamennyire, bár igazán nagy hatása valószínűleg inkább az én generációmra (50+) és az idősebbekre volt, azokra, akik átélték a magyar prekapitalizmusnak ezt a különös és persze zavaros korszakát. (Amelyet újabb és újabb különös és zavaros korszakok követnek azóta is.) A tizenhét éves fonyódi diáklány halála nemzetlélektani jelentőségű pillanat, kevés ehhez foghatót lehet fölidézni az elmúlt évtizedekből. Az ország megdöbbent saját magán. Mivé lettem? – még tükörbe nézni is hajlandónak mutatkozott nagyon rövid időre, így készülhetett egy elég jó kvázi-dokumentumfilm (Szépleányok, 1987 – szintén erősen ajánlott; nagyon sok erős része van, de a csúcs valószínűleg, amikor Pauer Gyula szobrot készít a meztelen lányokról, hát az egy Menzel-filmbe is elmenne, csak sokkal szomorúbb, fölháborítóbb, kegyetlenebb), és ez a riportkönyv (valójában interjúhalmaz, de ne műfajelméletezzünk).
228.2.2. Friderikusz, a riporter maga alig szerepel, csak kérdéseket tesz föl, többnyire jó kérdéseket, más módon alig szólal meg a könyvben, ami nagy erénye egyébként (ahol mégis, azok pont a leggyengébb részek) szinte csak az interjúalanyok beszélnek, ebből bomlik ki sztori. És kibomlik, nem csak a sztori, hanem teljes korrajz a magyar prekapitalizmus átmeneti, zűrös gazdasági viszonyai (a versenyen, a Molnár családban, Fonyódon), a még teljes állami irányítás alatt működő, de már kereskedelmi érdekek szerint is mozgatott, a kereskedelmi műfajokkal is próbálkozó (és még komikusan bénázó) média világa, a maszekolós, gebines, gürizős, nagykutyákkal smúzolós zimmerfrei-Balaton mikrotársadalma és a többi.
228.2.3. De az volt a legnagyobb fölfedezésem most, amikor az ünnepek alatt tök véletlenül kezembe akadt a könyv (amit egyébként még a 444 régi szerkesztőségébe menet, a Margit-házban találtam hat-nyolc éve, kidobták valami költözésnél, a lépcsőházba, onnan gyűjtöttem be), és lendületből végigolvastam, hogy ez valójában korrajzon túli érvényességű társadalomlélektani látlelet, inkább kortalan-rajz: ez a tragédia, illetve, ne kisebbítsük az érdemeit, Friderikusz, a riporter olyan mélyen volt képes megmutatni azokat a viszonyrendszereket, amik a szereplők, késő-kádári celebek, gazdasági potentátok, budapesti nagy- és fonyódi kisvállalkozók, művészek, ügyvédek, cégvezetők, zavarosban halászók, osztálytársak, rokonok, ismerősök között fonódtak, a kölcsönös bizalmatlanságok, hitványságok, árulások hálóját, hogy meglátjuk benne a mai magyar társadalom viszonyait is, saját nyomorúságainkat és nyomorultságainkat. Tényleg az az érzése az olvasónak, hogy nincs egyetlen ember sem a történetben (az országban), aki ne hazudozna gátlástalanul, és ne próbálná, még egy tizenhét éves diáklány sírja fölött is a saját legpitiánerebb, legostobább kis érdekeit érvényre jutattani valami sunyisággal.
228.3. A hét szomorú retro sportsmanship awardja, nemzeti hírója és Wikipédia-nyúlürege: Jocky Wilson
228.3.1. Ilyenkor, év vége majd év eleje fele fölszaporodik a dartsos kontent a médiákumokban, a sportág legnagyobb versenyét, a Professional Darts Corporation (PDC) világbajnokságát december közepén kezdik, a döntő az új év elejére esik, idén harmadikán volt, nyert Luke Littler a papírformának megfelelő sporttörténeti szenzáció satöbbi, megírtuk, ahogy kell.
Ez az újévi időzítés, úgy tűnik, bejött a PDC-nek és sportágnak, talán kevesebb a nagy, konkurens sportesemény, de a nyíldobáló sport mintha úgy önértékén, magától is lendületben volna, egyre nézettebbek a közvetítések, egyre nagyobbak a díjak, egyre népszerűbbek a dartsozók, egyre dúsabb a médiakover.
Szóval a darts, ha máskor annyira még nem is, így év elején (és év végén) benne van a levegőben. Egyre jobban. Évről évre.
228.3.2. És akkor dartsoznak közösségimédiákumok is, és akkor mémek is. Az egyik legnépszerűbb (leggyakoribb) dartsmém, ami évek óta előkerül ilyenkor, jó negyven éves fölvétel, korpulens urak pólóban, kezükben sörrel, szájukban cigivel tüzet adnak egymásnak, aztán odalépnek a vonalhoz dobni. És ehhez lehet adni fölötte szellemes képalá- vagy inkább ráírásokat, miszerint ez az igazi fairplay, meg ez az igazi sportmenság meg mittudomén. Ezeknek a mémeknek rendszerint szereplője Jocky Wilson, a sportág skót, láncdohányos, láncpiálós, igen flémbojáns legendája, akiről viszonylag nagy számban maradtak fönn cigis, söröskorsós felvételek. Sőt, másmilyen felvételek nem is igen maradtak fenn.
228.3.3. Jocky élettörténete, ennek megfelelően Wikipedia-szócikke merő egy goldmájn, lehet mondani. Az ugye nyilvánvaló, hogy a kor skót divatjának kvázi megfeleően erős alkoholista volt, na meg az sem meglepő, hogy napi ötven szál cigit szívott, dehát ebben az időben brit sztárfocista sem lehetett az ember anélkül, hogy ne lássák minden este seggrészegen, összehányt ruhában fetrengeni valamelyik pubban.
Természetesen koldusszegényszegény családba született, árvaházban nevelkedett, és már a neve is egy minisztori, merthogy Pilotnak hívták eredetileg, de egyáltalán nem érdekelték a repülőgépek, annál inkább a lovak, azért skótosított Hajtóra.
A sok, érdekesebbnél érdekesebb momentum között ez az egyik kedvencem, már erős nemzeti jellege, miszerint skótsága miatt is (nem is fordítom inkább, így sokkal jobb):
„Wilson frequently consumed sweets and generally refused to brush his teeth, stating: »My Gran told me the English poison the water«. He had lost his last tooth by the age of 28. Following his 1982 World title win, he paid £1,200 for dentures, but later complained that the dentures made him belch when drinking.”
Egy igazi nemzeti hős.
228.3.4. A Jocky-történet vége sajnos kevésbé heroikus, még kevésbé vidám: a sok piálás, édességezés és cigizés, egyszóval a flémbojáns sportélet (amibe két liter tömény kvázi egylendületű legurítása is belefért alkalomadtán) megviselte a skót dartszseni egészségét. Súlyos cukrobeteg lett, be kellet fejeznie az ivást, amire meglepő módon képesnek is mutatkozott, sör nélkül viszont dartsozni sem akart (vagy tudott), egyik pillanatról a másikra eltűnt a sportból, eltűnt a brit médiából, amely korábban imádta a pufi, kedves, jó dumájú, mindig spicces skótot. A diabétesz szövődményei egyre súlyosabbak lette, évekig a házábból sem jött ki, elszegényedett, depressziós lett, a feleségén kívül senkivel sem beszélt, vendégeket nem fogadott.
A Guardian 2007-ben, 12 évvel visszavonulása után még megpróbált elmenni hozzá, de a feleség, Malvina (aki egyébként argentín, és épp a Falkland-szigetek – argentínül: Malvinas – körüli válság idején jöttek össze, amiből rendszeresen adódott valami csipkelődés, a csipkelődésből meg néha bunyó) kedvesen elhárította az újságírót, és annyit mondott, hogy Jocky nem akar senkivel beszélni, nem akar szerepelni, nem akar semmit. Csak fekszik és tévét néz. 2012-ben, hatvankét évesen halt meg.
228.4. Ismerd meg mémedet rovat: Samson Maombi és a Nitauimba Wimbo Mpya
228.4.1. Lelkiismeretesen internetező kedves olvasóink egész biztosan nem tudtak nem találkozni az elmúlt három-négy hétben azzal a videóval vagy a videóból vágott valamilyen mémmel, amin egy nagyon kedvesen mosolygó, kovbojkalapos, afrikai fiatalember valami szép, dallamos contryszámot énekel – európai pláne angolszász fülnek – viccesen intonáló afrikai nyelven. A nyelv egyébként szuahéli, Kelet-Afrika talán legelterjedetebb nyelve, negyedmilliárdnyian is beszélhetik.
Az előadót Samson Maombinak hívják, gospelénekes egy dél-nyugat-kenyai faluban, a Viktória-tó mellett, és a virálissá vált dal – címe: Nitauimba Wimbo Mpya – is erősen vallásos darab természetesen.
Samson akkora sztár lett Kenyában is, hogy Szilveszterkor Wiliam Ruto elnök ünnepi vacsorájához már őt hívták zenélni.
De mi lesz it, ha a világ egyszer fölfedezi Fekete Pákót?!