444.hu, 2024. október 11.
UJ PÉTER
215.1. Ha vátesz, ha nem vátesz
215.1.0.
„megjöttek a libernyákok! −
bömbölték a bumburnyákok −
azt gágogják: jogállam
kispadról a ligában.”
Szilágyi Ákos: Posztpetőfi Sándor: Ilyen nyákok/olyan nyákok
215.1.1. A galérián énekel a Költő.
Írók boltja, múlt hét péntek, késő délután. Sötét, hideg őszi eső kint, tucatnyi hallgató bent.
A Költő – látni fogjuk – nagyon is valódi, Szilágyi Ákosnak hívják, és – hallani fogjuk – remekül énekel. Viszont eldalolt versének szerzője merő egy fikció, fiktív fickó, a Költő szárnyaló képzeletének – és a Nemzet-Istennek – egyszülött fia. A Költő ilyen módon nem egyszerűen a vers költője, hanem a vers költőjének költője is, metaköltő, űberköltő.
A fiktív fickó viszont mégcsak nem is mai képzelt gyerek, hanem 2016-os. Neve: Posztpetőfi Sándor. A Barguzini Föltámadott.
Hogy miért lett poszt-, azt talán nem kell sokat magyarázni. Posztposztmodern posztvilágban élünk, posztnemzetállami posztrúsz, posztjózanész posztdemokráciákban, posztmagyarok vagyunk, posztisten áldjon meg, posztolgatunk folyvást („posztolj innét!”).
„(…) Posztpetőfi Sándorként való 2016-os feltámadásakor hazája ennél is vigasztalanabb képet nyújt. Kossuth-címer helyett koronás. Respublika sehol. Sajtószabadság sehol. Kormányzás helyett uralkodás. Liberális alkotmányosság helyett rendies önkény, jogrend helyett folytonos rendkívüli állapot. A latinos műveltségű magyar költőnek már a demokrácia »illiberális« jelzője is fülét hasogatja. Az »illiberális« a latinban »szűköset«, »szabadságában korlátozottat« jelent. Illiberális annyi, mint szabad emberhez nem méltó. Az illiberális demokrácia tehát szabad emberhez nem méltó demokrácia” – írja a Költő, a költő Költője, a metaköltő képzeletének valós szülöttéről új, éppen bemutatódó verses kötetének – ezért a galéria, az Írók Boltja, a mikroközönség, az éneklés – utólagos előszavában.
Tehát a Költő énekel. Saját vicces, politikai versét énekli egy népdal, a Megismerni a kanászt ad nótamjára. (Spontán szóvicc/accidentális hapax legomenon: először kananászt írtam.) Egyszerű dallam, énekórai klasszikus a Béreslegény (jól megrakd a szereket) mellett.
Egyébként önök is meghallgathatják, mert a Költő nemcsak írásban tette közzé (igyen elérhetővé) politikai szatíraverseit de egy részüket előadva (énekelve) is.
215.1.2. És akkor elolvashatták a szövegét is.
Ilyen versek sorakoznak a Költő most bemutatott kötetében.
Ezek bizony – Uram, ne hagyj el! – politikus versek.
Hogy meccsodaaa? A Költő politizálni meréééészel?
Tegye a szívét a kezére vagy vice versa a kedves olvasó, hát nem futott át rajta a jeges rémület?! Politizáló művész! Ez szörnyedelem! Rettenet! Döbbenet! Botrány-skandallum-gate!
Mást sem hallunk évek, sőt évtizedek óta, hogy a művésznek (tudósnak, tanárnak, kukásnak, akárkinek) politizálni minimum nem komilfó, de inkább manifeszt TILOS.
215.1.3. Már Kádár alatt is ezt hallottuk, folyvást, a puhulásra hajlamos kemény diktatúra, a gulyáskommunizmus hatalmi gyakorlatának alapvető eszköze volt a közélet depolitizálása; a politikából csak vita van, zűrzavar, így nem haladunk, inkább mindenki tegye csak a dolgát, a politizálást hagyjuk meg társadalmunk vezető erejének, elvtársak. Az 1956 óta szigorúan monoton depolitizált társadalom a rendszerváltás után sem igazán tudott kimászni depol állapotából, és most, 2010, az újabb rendszerváltás után – és talán ebből is ki lehet mutatni a hatalom valódi, autokráciázós szándékát –, társadalmunk új vezető ereje megintcsak saját monopóliumának tekinti a politizálást, ennek pedig lépten-nyomon hangot is ad. Rendszeres vád politikusi beszédekben, a finomkodva kormánymédiának nevezett rágalomgyárban, hogy valaki (szakszervezet, civil, újságíró, színész, ellenzéki politikus – szóval bárki, aki nem Orbán Viktor) PO-LI-TI-ZÁL-NI merészel. A rohadék, mit képzel magáról! Ha politizálni akar, induljon a választáson (és majd ronggyá verjük) – teszi hozzá a propaganda, és a magyarok jó része hajlamos is elfogadni ezt a méretes marhaságot.
Pedig a polgári (liberális) demokrácia épp attól demokrácia, hogy a polgárai politzálnak. A közügyek megvitatásának, megoldásának (ez volna a politika jelentése), képviseletének megvannak a megfelelő intézményei a társadalmi működés minden fontos területén. A demokrácia legősibb, ókori, ógörög változatában pedig gyakorlatilag kötelessége volt minden polgárnak, hogy politizáljon.
215.1.4. A Költő nem költői, hanem társadalomtudmányos ismeretterjesztő minőségében írott művében, a putyini hatalom első tíz évét elemző Túlirányított demokrácia című, egyébként az orbánizmus megértéséhez is hozzásegítő kötetben az úgynevezett „választási autokráciák” egyik fontos jellemzőjeként említi a politikai akartképzés társadalmi színtereinek, intézményeinek (NGO-k, szakszervezetek, érdekvédelmi szervezetek, tudományos és kreatív műhelyek) kiiktatását (vagy megszállását, eltérítését, behelyettesítését a hatalmat kiszolgáló álintézményekkel); ha ezek nem működnek, a polgárok nem tudják artikulálni és kifejezni valódi politikai akartukat, és a hatalom nyugodtan rendezhet akár „szabad” választásokat: a polgárok – vagy inkább már: alattvalók – ikszelgethetnek az eléjük tolt lapon, miután alaposan megdolgozza őket a propaganda.
A leválthatatlan hatalom pedig mutogatja büszkén: tessék, itt aztán demokrácia van, hiszen lehet választani, és lehet nyerni.
Végső soron maga a politika, a közügyek intézésének rendszere szűnik meg az autokráciákban vagy az illiberális vagy posztliberális vagy posztdemokratikus rendszerekben. Helyére álpolitika lépett: hatalomtechnológiai manőverek, álproblémák, identitásharcok. Ez nem magyar, de nem is kelet-európai jelenség, a folyamat zajlik szinte minden nyugati demokráciában, az Egyesült Államoktól Németországig, mi annyival vagyunk előrébb (hátrébb), hogy errefelé a jószerével még meg sem gyökersedett liberális demokrácia intézményei sem erősek, sem népszerűek nem voltak soha, így nagyon gyorsan, minden nehézség nélkül eldózerolta az antipolitika.
Magyarországon a csupán megszokásból vagy tévedésből politikusnak hívott hatalomgyakorló szakember (tekintetes úr) már réges rég nem politizál, közügyekről nem vitázik, végképp nem képvisel, és nem old meg semmit, sőt, nem létező vagy alig létező problémákat kreál vagy nagyít (lásd: Soros-terv, CEU, genderjátszma, szuverenitás meg a számtaln satöbbi), hogy gerjesztett indulatokat a hatalmi küzdelemben fölhasználja. Az antipolitikus hatalomgyakorló szakember egyfolytában dumál, locsog, pofázik, saját viklágát szavakkal teremti, kommunikál, kampányol, aztán választásokat nyer, tehát hatalmi játszmákat játszik, hatalmi küzdelmeket vív, hatalmat gyakorol (uralkodik).
Hatalmat akar, uralkodni, nem kormányozni, ahogy azt egy gyönge pillanatában (sok van neki egyébként ) be is vallotta Kövér László.
215.1.5. A galérián dalóló költőnk, a Költő az egyik utolsó igazi politikus Magyarországon.
A hatalom megnyugodhat: ez csak szatírjáték, irónia, az álpolitizálás paródiája, keserű tréfa. Nagy tétje nincsen. Érdeklődés sincs rá nagy. A Költő is posztköltő, szemében nem lobog tűz, nem áll lépcsőre, hordóra, nem kiabál. Szép csendben tréfákat farag. Nem a „kor gyermeke”, meg sem próbál nagy feltűnést kelteni. Nem is kelt. (Látjuk, tucatnyi hallgató a könyvbemutatón.)
215.1.6. Még egy közbevetés. (Remélem kuszálom túlzottan a szálakat.)
Ezzel a paródiával sincs olyan könnyű dolga. Hiszen a posztvilág eleve paródia. A posztpolitka, az álpolitika – a politika paródiája. Orbánék nemzetállama a nemzetállam paródiája. Nacionalizmusa a nacionalizmus paródiája. Xenofóbiája a xenofóbia paródiája. (Satöbbije a satöbbi paródiája.)
Szilágy paródiái is olyanok, hogy akár már holnap élesedhetnek, előkerülhet egy helyettes államtitkár, vagy akár miniszter, párthóhányó, befolysáolt tudatállapotú influenszer, és elmondhatja akár ugyanezeket a szavakat, mondatokat, halál komolyan. Már amennyire komolynak nevezhető itt bármi.
Példa – bárt látni fogunk alant többet is: a Költő legutóbbi, az ÉS-ben megjelent kis glosszája így kezdődik: „Még alig telt el pár hét azóta, hogy a Magyar Identitás Minisztériuma (volt Kulturális és Innovációs Minisztérium) által létrehozott Identitásvédelmi Hatóságot a magyar parlament kétharmados többséggel felruházta a karóba húzás ősi jogával, s máris horogra kerültek az első jómadarak, címeres gazemberek, sehonnai bitangok: identitástiprók, identitásgyalázók, identitásfelforgatók.”
Simán el tudom képzelni például, hogy fönn a Várban, a számtalan kormányépület számtalan helyiségének valamely fiókjában már lapul egy terv, előterjesztés, tanulmány, amelyben szerepel a Magyar Identitás Minisztérium léterhozásának ötlete, ugyanígy a hatóságé.
Illetve, ugyanez az írás így végződik: „A magyar kulturális krédó mostantól így hangzik: »A kultúra egy nemzet identitásérvényesítő fegyvere, melyet folytonosan és kreatívan kell használni.« Olyan kreatívan, mint a Magyar Identitás Minisztériuma teszi a globalizált világ »szirénhangú útvesztőjében«.”
Na, erre meg azt hittem, hogy paródia, mert például ekkora ökörség, mint az identitásérvényesítő fegyver vagy pláne a szirénhangú útvesztő (vagy az egész) csakis a költői (parodistai) képzelet terméke lehet, de tessék, kiderült, hogy az belső idézőjeles mondatok mind a kultúrafelelős gyógyszerész, a legostobább hatalompárti ideológiai kliséket is rákosista szorgalommal és fegyelemmel hajtogató Hankó államtitkártól valók.
215.1.7. Vissza Posztpetőfi Sándor verseihez, a kötethez. Nem színpadra, nem ezerpéldányokba szánt versikék ezek, hanem naplóversek, a napi közéleti kreténségtermés földolgozgatása. Kiadta szépen fű alatt, ingyenért, mert bárki letöltheti, a print csak hagyománytiszteletből van, meg persze a bemutató is.
Petőfi Sándor szellemének közvetlen közelében és ismerve a Költő nem szépirodalmi, esszéírói, publicisztikai munkásságát, megúszhatatlannak tűnik az irodalomórákon megismert váteszköltő fogalmának előrántása. ([Gesztipétering on] a vátesz lóvá tesz [gesztipétering off].) Akik irodalomórán (hint: „romantika”, esteleg „nemzeti romantika” témakörök környékén) esetleg nem figyeltek volna, azok talán Karinthy Frigyes Petőfi-paródiájának bevezető soraiból alkothattak valami fogalmat a fogalomról: „»Csatában esem el, mibe fogadjunk« című versében megjósolja, hogy csatában fog elesni, mely ígéretét be is váltotta. Másik ígéretét »Szeptember végén« című versében, melyben azt írja, hogy nem csatában fog elesni, viszont nem váltotta be.”
Ez a két mondat tökéletesen leírja a váteszköltő jelenséget, ha úgy tetszik, a trükköt is leleplezi.
De mi Költőnk, hiába jött be annyi, mindjárt felsorolandó jóslata/megfigyelése, nem vátesz. A váteszság maga, a gesztus, a póz vagy micsoda hiányzik belőle. Nem látomásos himnuszokban és csatadalokban mutatja a jövőbe vezető hogyishívjákot, hanem esszékben, publicisztikákban elemez. Nem kinyilatkoztat, hanem gondolkodik. Ahogy ezek a paródiaversek is elemzések (vagy segédanyag az elemzéshez), az orbánizmus nyelvi anyagának vizsgálata, és kísérlet a lélektanánának megértésére.
Költőnk nem vátesz tehát, hanem egyszerűen érdeklődő és olvasott, horribile dictu művelt ember, aki egész más perspektívából képes látni az aktuális történéseket, mint az antipolitikus blablábával elárasztott, gumicsonton tartott standard médiafogyasztó. Az ő látókörében nemcsak Orbán Balázs, Kövér László vagy Német Szilárd aktuális hülyeségei tűnnek föl, hanem ott van Aiszkülösz, Moliére, Nietzche, Agamben vagy Focault.
A nem vátesz Költő, sőt, Költő vessző Esztéta (tényleg, mi az az esztéta?, valami az aszkéta és az esztéká között?) szuperképessége továbbá, hogy nagyon jól ismeri az orosz irodalmat, a szellemi életet, olvassa a társadalomtudományi dolgozatokat, figyeli mi zajlik Oroszországban, és az ott látott folyamatokból sajnos elég sok minden következik itthon. Így már könnyebb jósolgatni.
215.1.8. E a hírlevél olvasói nem először hallanak a most felsorolandó misztikus esetekről, korábban is gyakran idéztem Szilágyi Ákos írásait és beigazolódott jóslatait. De így szépen összeszedve talán még erősebb.
215.1.8.1. Szilágyi Ákos 2008-ban, a Népszabadságban, még a világgazdasági válság előtt megírta, hogy Magyarországon az illiberális demokrácia korszaka kezdődik. (Az illiberális demokrácia küszöbén – Népszabadság, 2008. február 2.) Orbán Viktor csak hat évvel később, 2014-ben találta meg a szót, és jelentette be (a tusványosi sámánszertartáson), hogy illiberális demokráciát épít.
215.1.8.2. 2011-ben jelent meg A szuverenitás fantomja című Szilágyi-kötet. „Kísértet járja be Európát, a szuverenitás kísértete. Visszajáró kísértet. Már csak akkor jön, ha hívják. Ha azt hiszik, szükség van rá. Ő fogja majd megmenteni a globális óceán hajótörötteit, a pénzügyi mentőövek után kapkodó, fuldokló nemzetállamokat. Éjnek évadján tűnik fel a nemzetállam kísértetkastélyának folyosóin, pontban akkor, amikor a világóra elüti az éjfélt − »itt a válság! itt van újra!« –, s a világ globális rendje omladozni kezd, beköszönt a rend éjszakája: a pénzügyi káosz, az államcsőd, az eurózóna felbomlása, miegyéb. Valószínűleg innen a kísértetiesség átható érzése napjainkban. Kísértetiesen ismerős ez az egész. A európai történelem kísért. Mindez már megvolt, mindez egyszer már megtörtént velünk. Vagy a szüleinkkel. Vagy a nagyszüleinkkel.”
Orbán Viktor tizenkét évvel később a szuverenitás blablája köré építi posztpolitikáját: szuverenitásvédelmi harcot kezd, szuverenitásvédelmi törvényt hoz, hivatalt gründol, kutatóintézetet volt kommunista titikosügynökkel az élén.
215.1.8.3. 2011-ben publikálja a putyini rendszer első tíz évét áttekintő és elemző könyvét, a Túlirányított demokráciát (ezt tényleg nagyon sokszor idéztem az ukrajnai háború kitörése után), ami pontos jóslatokat tartalmaz az akkor még alig pár hónapos Orbán-rendszer további fejlődéséről.
215.1.8.4. 2014-ben Szilágyi a Népszabadságban közli A választás hatalma – Választásos autokrácia Magyarországon című cikkét, amely leírja – egyébként főleg a putyini Oroszország példája alapján – a választásokat csak elbábozó, önlegitimációs eszköznek használó leválthatatlan rendszer kialakulását, tulajdonképpen megjósolja a 2018-as és a 2022-es választások (így helyesebb: „választások”) végeredményét. Ehhez képest, tíz évvel és két választással később még ma is ott tart az ellenzéki politikusok, elemzők, újságírók nagyobb része, hogy majd (majd MOST!, majd ez!) egy jó ellenzéki jelölt, egy jó ellenzéki politika valami csoda folytán megnyeri a következő választást, és az Orbán-rendszer huss, eltűnik egy szemvillanás alatt.
215.1.8.5. 2022-ben hosszú interjút készítettem Szilágyi Ákossal Oroszországról, az ukrajnai háborúról („Vagyis nincs más, csak az összeomlás”). Az interjú tizedik percében már a középkori Európában folyton hadakozó kiskirályokról, a feudális anarchiákról, Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen 1668-ban megjelent barokk kalandregényéről, A kalandos Simplicissimusról, a harmincéves háborúról, a rablólovagok, zsoldosvezérek, condottierók világáról beszélt. Bajban is voltam, hogy az olvasók/hallgatók vajon követni tudják-e az egyébként nagyon érdekes beszélgetést.
Kicsit több mint fél évvel később, 2023 nyarán kitört a Wagner-lázadás. És a világsajtóban valamint az orosz ellenzéki elemzőknél egymást érték a hivatkozások a középkori zsoldoslázadásokra, a condottierókra, a feudális anarchiára.
215.1.8.6. De még lehetne itt emlegetni A kékek és a zöldek című, 2010-es esszé- vagy tanulmánykötetet, amely a rendszerváltás utáni szellemi polgárháború elemzése, és megintcsak tartalmaz egy csomó, azóta beigazolódott feltételezést.
215.1.8.7. A populista című, szintén 2010-ben megjelent kötetben a posztpolitikusi „mesebeszédet” cincálja szét, és Orbánék mintha azóta is ebből a könyvből dolgoznának.
215.1.9. Akkor kiderült végre: Orbán Szilágyi kottájából játszik.
Érdemes tehát figyelni posztköltőnkre, ha dalol, ha nem, ha költ, ha nem. Ha vátesz, ha nem vátesz.
215.2. A kortárs líra folytatódik II.
215.2.1. Ha már benne vagyunk a versben. A következő, mélyen filozofikus egysorost (fölfoghatjuk talán Proust-parafrázisnak is) Bede Márton kollégám írta, a 444 legendás „idén amúgy elég durva lemezek lesznek 30 évesek” emailthreadjébe:
„Negyven éves a Forever Young”
(Egyébként tényleg az.)
215.3. Bujaka, bujaka, dzsangöliszt masszív
215.3.1. Na, ez is egy évforduló, nyáron le is maradtam róla, pedig nálam senki nem rajong jobban a klasszikus jungle toasterlegendájáért, General Levyért, a műfajt mainstreambe robbantó, 1994-es Incredible elkövetőjéért. Beteszek egy kis interjúvideót is az eredeti klip mellé, amiben a főhős elmeséli, hogy hogy is volt, hogy lett az Ali G-film főcímdala és a többi.