444.hu, 2024. augusztus 9.
UJ PÉTER
206. A Magyar Galaktikus Gigantstratégia a baromfigenderlobbi visszaszorítására
206.1. Évezredes horizontok
206.1.1. Nem lehet nem észrevenni, hogy terjed kifele, egyre kifele időben csakúgy mint térben a népvezéri retorika, egyre nő az imaginárius hatótáv, a víziótartomány, verbális akciórádiusz: eleinte még csak a magyarság záros határidőn – éveken – belüli Kánaánba vezetése volt a célkitűzés, persze a csatolt, határon túli nemzettestekkel, tehát mondjuk úgy, hogy a Kárpát-medence földi paradicsommá tétele, évtizedes időtávon belül, Ausztria utolérése (2030-ig!), ilyesmi, Európa legélhetőbbebb izéjévá hogyishívjákolni, aztán elfoglalni Brüsszelet, ma meg már a költségvetítésünk is Tranpelnökúr jelenleg kissé neccesnek tűnő megválasztásától függ, mert ha majd megjönni tetszik a Tranpelnökúrnak, akkor ugye véget tetszik vetni Ukrajnának, meg tetszik tudni verni a költségvetési hiány apukáját, utána el tetszik vinni bennünket vinni fagyizni, és kapunk két gombóc szuverenitást. (Félretéve a tréfát – bár egy hárommillió szavazatos tréfát nem könnyű félretenni, akármilyen pocsék – azt egyszer majd ki köllene fejteni, no nem most, mert túlterjed a terjedelem, talán jövőhetütt, hogy a permanensen felszopott Tranpelnökurunk esetleges regnálódása gazdaságilag mekkora szívás lesz Európának, nekünk meg különösen, más nem is nagyon tud lenni.)
206.1.2. No, tehát a magyar miniszterelnöki (sőt, inkább általános nemzet- sőt emberiségvezetői) agykapacitást már teljes egészében a világbéke megteremtésére irányuló irányulás stratégiai tervezése, a globális ügyek generális sínre tétele köti le, no meg a magyarság térbeli elforgatása minél keletebbre, évszázados időtávon, itt olyan piszlicsáré problémákra, mint költségvetés, gazdasági problémák, komplett szektorok összeomolgatása, nem nagyon jut idő. Tehát a tusványosi horizonton már nem évtizedes kormányzás vágyképe sejlik elő, hanem százados (alezredes) távlatoknál tartunk, világrendszerváltásnál, mint egy echte, XIX. század eleji-közepi nemzeti romantikus költő obligát armageddon-versében. Felforgat a századok érckeze. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
És e csodálatra méltó, emberfeletti (űbermencs) szellemi erőfeszítés, a heroikus (romantika!) munka eredményeként előállott (bár még nem látta senki) legújabban a Magyar Nagystratégia – nem ám csak olyan sima, kicsike, hanem NAGY –, amely csont nélkül átalvezet majd mindannyiójunkat a sürünek ígérkező évszázadokon (érckéz ide vagy oda). A Nagy Vezető, tisztán látja már utat, nekünk még egy kicsit homályos a kép, de minekünk nem kell úgyse látni, elég ha ő lát, mi majd megyünk utána, legföljebb kicsit bégetünk.
206.1.3. Na most, ámdeviszontmindazonátal nem lehet azt se nem észrevenni, hogy a nagy és egyre nagyobb stratégiák messzire tekintése térben és időben (verbális akciórádiusza) elég gyanúsan egyenes arányban növekszik a nagyon is rövidtávú folyamatok fölötti uralom elveszítésével. Hogy például hónapok (lassan évek) óta nem sikerül eltalálni a költségvetési hiányt, a gazdasági növekedés pedig véletlenül sem akar megindulni, mindenféle, havonta aktualizált miniszteri jóslatok, programok, intézkedési tervek ellenére sem, sőt egyre kínosabban marad el a várakozásoktól.
206.1.4. Itt most csak egy zárójel, bár nem teszem ki fizikailag: a közgazdászok elég dermedten figyelik, hogy annak ellenére sem indul meg a hazai fogyasztás, hogy a munkaerőpiac fullon van, a bérek pedig ész nélkül nőnek. Az emberek továbbra sem költenek, hanem elteszik a pénzt, így aztán ebből sincs növekedés, ahogy az export sem megy, meg a büdzsé is üres, tehát állami beruházás sem tud lenni elég.
Tehát az a sok ezer miliárd forintos kérdés, hogy vajon miért nem költ a magyar. És eddig csak azt a megfejtést sikerült találni, hogy hát a lakóság agyát évek óta tömik azzal, reggeltől estig, állami és kilopott ezermilliárdokból, hogy VESZÉLY, VESZÉLY, HÁBORÚ, MEGHALSZ, KINYÍRNAK, HALÁL, ÁÁÁRGH, és így tovább, hogy ez a magyar kormány, az állam hivatalos kommunikációja kvázi, a pártlapok (van ölég) ezt nyomják a fejekbe, szóval ennek az a vége, hogy az infláció meg mindenféle sokkok miatt megrendült bizalom maradéka is elszáll, ami pénz van, azt inkább elteszik az emberek, hiszen rettenetes idők jönnek, mondja a rádió. (Mint a nagy közgazdászviccben [206.1.100] : a katonák már három hete vágják a fát.) És egyébként elég valószínű, hogy a demográfiai trendek legújabb lefordulásában is benne van.
Ennyit a a kormányzati stratégiaák problémamegoldási potenciáljáról.
Dehát tudjuk, hogy nem EZ a stratégiák szerepe.
206.1.5. Hanem, mint azt a hírlevél olvasói már legalább egy tucatszor megtudhatták: Orbán a posztmodern autokraták elsőosztályos tankönyvéből dolgozik, és a Gurijev-szabályt alkalmazza: minél szarabb a helyzet, minél inkább kicsúsznak a kezéből az ügyek, annál nagyra törőbb, annál nagyobb ívű, annál hangzatosabb programot kell hirdetni, egyre távolabbi jövőbe tekinteni. Nem számít, ha semmi értelme, ha semmi relevanciája, ha semmi remény rá, csak legyen terv. Ha nem jön be (és nem jön be), majd jöhet az új, a még nagyobb, még merészebb, még mindent megoldóbb.
206.1.6. Ilyenformán biztosak lehetünk benne, hogy a máris Legendásnak, sőt Ikonikusnak nevezhető Magyar Nagystratégia konkrét tételeivel (ha vannak neki egyáltalán, nekem elég gyanús, hogy nincsenek, de minek is, ugye) semmi értelme megismerkedni, jövőre (vagy már előbb) úgyis jön majd a Még Nagyobb Stratégia, rögtön utána az Annál is Nagyobb Stratégia, majd az Óriás- sőt Gigastratégiák tucatjai, szorzatai, hatványai, faktoriálisai, és így tovább, a 2035-ös tusványosi beszédben pedig már a Galaktikus Birodalom tízezeréves távon, millió fényévekre odébb megoldandó problémáira készülő javaslatokat lesz szerencsénk megismerni alighanem.
[206.1.100.] Az indiánháborúk idején, az amerikai hadsereg Sziklás hegység lábánál prérin táborozó katonái a télre készülődnek. A parancsnok kiküldi az embereit az erdőben, gyűjtsenek és vágjanak fát, amennyit csak tudnak. Aztán ellovagol a szövetséges törzs falujába, hogy megtudja a híres nagy varázslótól, milyen hidegre, milyen hosszú télre számíthatnak.
Kérdezi a varázslót:
– Öreg varázsló, te már sok telet megértél, meg tudod mondani, milyen hideg lesz?
Az öreg ül a sátrában, beleszív lassan a pipájába, maga elé mered:
– Nagyon hideg lesz, sápadtarcú főnök!
A parancsnok visszalovagol az embereihez, és kiadja a parancsot, hogy húzzanak bele, még több fát kell felhalmozni. Egy hét múlva újra ellovagol a nagy varázslóhoz:
– Na, öreg, most mit mondanak neked a szellemek? Milyen hideg telünk lesz idén?
– Nagyon, nagyon hideg tél lesz, sápadtarcú főnök!
A parancsnok visszalovagol, utasítást ad az embereinek, még több fát vágni! Eltelik egy hét, újra megy a varázslóhoz.
– Nos, varázsló, tényleg nagyon hideg telünk lesz?
– Rettenetesen, iszonyúan kemény tél lesz sápadtarcú főnök!
– Áruld már el, varázsló, honnan tudod, hogy ilyen nagy hideg lesz?
– Hát a katonák az erdőben már három hete vágják a fát.
206.2. Imán Halif az uszodában
206.2.1. Második – bizonyos szempontból: első – otthonomban, a költői (költője válogassa, ugye) elnevezésű BVUSS-ben (Budaörsi Városi Uszoda Sportcsarnok és Strand), két ötszáz gyors közti lihegés közben szólít meg a sávszomszéd, uszkvekvázi ötvenes hölgyismeretlen, azzal a felütéssel (Imán Halif-erejű felütés), hogy „Látom, maga sem mai csirke…”
Így, csirke. Én. Magam.
Se köpni, se nyelni nem tudtam, különben sem praktikus úszómedencében, nem mintha nem tartanám magamat „nem mainak”, életkorilag nyugodtan lehet alázni, akár, immúnis vagyok az édzsizmusra (még), hanem ugye a csirke.
Csir. Ke.
Mert ennél viszont azért vidékibb vagyok, vagy hogy is, a hagyományos baromfi-nemiszerepek begyöpösödött, ultrakonzervatív tranpistája, aki hittel vallja, vállalva akár a boszorkányüldöztetést (a kurva életbe, ez se valami genderkonform), a woke csőcselék kanszelolós lincsolását, hogy a csirke a házityúk (megint jaj!) fiatal és nőnemű egyedja, amiből jottányit sem vagyok hajlandó engedni, transzfóbiázás-e vagy sem, nevezhetik a csirkét ennyiből a vesszőparipámnak, állatorvosi gumicsontomnak, amiből nincs hova hátrálnom, hiszen ha kikezdenék a posztmodern-pedofil derridafokóista relavitizáló einsteinek az én csirkegenderbizonyosságomat, az csakhamar (kisvártatva) egyenlő volna a kultúrám elpusztítására való töréssel, a szellemi majd az azt követő tényleges ellenemi núkreális atomháborúval, egy újabb, minden korábbinál fokozotabban holokausztabb genodíciumommal.
Ezért hősiesen nem is reagáltam a provokációra, a kéztechnikás fölvetést illedelmesen mosolyogva nyugtáztam, és toltam a következő ötszázat. (Pocsék időre.)
206.3. Werkmeisterizálódás: alvajárás a fasizmusba
206.3.1. Angliában a Brit Filmintézet London-közepi repimozija (BFI Southbank) restrospektív Tarr Béla-életműbemutatót tart, és augusztusban az Egyesült Királyságban valamint Írországban a mozik újra műsora tűzik a magyar rendező Hranitzky Ágnessel és Krasznahorkai Lászlóval közös filmjét, a Werckmeister harmóniákat. A Guardian ebből az alkalomból újra kritikát közölt az eredetileg 2000-ben bemutatott filmről (öt csillagot is adott rá), amelyben Peter Bradshaw – egyébként még a Southport-zavargások előtt – valami olyasmit fejtegett, hogy Tarr „hátborzongató, fekete-fehér látomása hatalomról, tömeghisztériáról, kozmikus összeomlásról”, „talán megérzett valamit jövőből is”, „a bomló bálnatetem szaga mellett a rosszindulat és az őrület bűzét”, „a fasizmusról mesél, amikor józan ész álomba merül, és az emberek alvajáróként, örömmel vetik alá magukat a hatalomnak”. A végén még egy lájtos, szőrmenti kis orbánozás is van.
206.3.2. Meg is néztem a hétvégén gyorsan a Werkmeistert megint, a Cirkóban sajnos éppen kifutott, úgyhogy csak úgy otthon, a számítógépemen, darabokban (szegény Tarr Béla meg ne tudja), és tényleg egész félelmetesen változott benne sokminden, aktualizálódott, sokkal közvetlenebbé, nyomasztóbbá, fenyegetőbbé vált. A művészi rémlátomás nyomában lohol a valóság. (Avagy: az Élet a legnagyobb a rendező, és néha a közhelyekben vannak a legnagyobb igazságok.)
Bővebben elemezgetni most nem tudom, többet kéne róla gondolkozni, szöszölni vele, nem is hírlevélműfaj, meg nem is vagyok egy kifejezett filmesztétikum, tótumfaktum, punktum, de nézzék meg, na, eléggé érdemes, Angliában és Írországban élő előfizetőink (vannak, nem kevesen) most moziban is meg tudják.
Ja, és a Cirkóban ma este lesz Panelkapcsolat, amiből ez a kedvenc pszeudo-ausztrálpanelpunk-fotóm:
206.5. Saturday Night’s All Right
206.5.1. Régi vágyam volt, hogy legyen már kedvenc Elton John-számomnak, ennek a remek kis glamhimnusznak igazi oi-feldolgozása, mert ha létezik tökéletes skinheadrefrén, hát ez az, ráadásul az oi műfaja szegről-végről glamleszármazott is egy kicsit a Slade vonalán (minden idők egyik legjobb rockzenekara, legszívesebben negyven videót linkelnék), és most megtaláltam, van feldolgozás, egyéves, a legifjabb angol oi-nemzedék élzenekarától. Tökkéletes. A visszafogottan Noddy Holder-imitációs énekhangot külön megkönnyeztem. Aszongya:
De nem biztos, hogy jobb, mint az eredeti:
206.5. A hónap instapublicisztikája
