195. A világ legeslegversenyképesebb versenyképességibullshit-póverháza

195.0.1. Magyarázkodás: kicsikét tökön vagy micsodán szúrtam magamat ezzel a gazdasági megapubliprojekttel. Elkezdtem, nyúlt, nyúlt, úgyhogy elvágtam, gondoltam, majd akkor két részben, aztán már a második rész is olyan hosszú lett (majd’ kétszer, mint az első), hogy ketté lehetne vágni, de közben meg már harmadik rész is benne lenne a fejemben/kezemben, de inkább lenyelem, valószínűleg, mert nagyon sok energia megy rá, közben mással is kéne foglalkozni a 444-nél meg a Jetinél. Cikkeket írni végülis vannak még alkalmas embereink bőven, céget vezetni viszont nincsenek.

Jövő héttől megpróbálunk visszatérni a hagyományosabb hírlevélformátumhoz.

195.0.2. Az előző rész tartalmából (aki ráér és nem emlékszik, elolvashatja végig itten: Nem volt itt gazdasági csoda, csak hazudtak mint a vízfolyás; a jó memóriájúak pedig ugorjanak nyugodtan két bekezdést): Románia 2023-ra megelőzött egy főre eső GDP-ben, de még Bulgária is beérte Magyarországot az egyik legfontosabb, életszínvonalat jellemző statisztikai kategóriában. Horvátország is utolért, Lengyelország ellépett, Csehország már szinte reménytelen távolban. Itt tart 2024-re az orbánista gazdasági csoda. A magyar gazdaság nemcsak a régiós versenytársakhoz képest teljesített rosszul, de ha összevetjük az orbáni tizenhárom év (2023-as az utolsó érvényes statisztika) növekedési adatait a 2010 előtti tizenhárommal (1997–2010), akkor azt látjuk, hogy a pokoli, mindent elkúrós szoci időszak (oké, kiegészítve másfél év első Orbán-kormánnyal) növekedési számai éppenséggel semmivel sem voltak rosszabbak, mint a csodálatos, világszerte irigyelt Orbán-korszaké. Sőt, egy picit még jobbak is.

Ezzel együtt az utóbbi két évtized, a csatlakozás óta az egész régió számára fantasztikus fejlődést hozott. Történelmi jelentőségű/méretű a térség gazdasági felzárkózása a világ legfejlettebb országaihoz. A baj csak az, hogy Magyarország a gyengébben teljesítő új EU-tagok közé került. A gazdaságpolitika hibáit  jól kiemelik a válságidőszakok, amik rendre sokkal jobban visszavetik a magyar gazdaságot, mint a versenytársakét.

195.1.1. Az első cikket ott zártuk, hogy a gazdaságilag szupersikeresnek hirdetett évtized után, 2023-ra a magyar állam költségvetése gyakorlatilag 2006-os szinten deficites, és komoly strukturális problémákkal küzd.

A bajok pedig nem most kezdődtek. Az ukrajnai háború, az energiaársokk, a posztkovidos infláció, a 22-es választási kiköltekezés persze mind alaposan hozzájárult a nagy hiányhoz, de még bőven a nagy fellendülés idején, minden baj előtt, kábé 2017-től lehetett észlelni, hogy a kormány kezdi elengedni az addig egyensúlyban tartott költségvetést, és annak ellenére, hogy még tartott a világgazdasági és európai konjunktúra, tehát a növekedéssel nem volt baj, a kormány és az MNB továbbra is élénkített (lejtőn lefelé, hátszélben is nyomta a gázt), aminek sok értelme nem látszott (azon kívül, hogy a jól célzott támogatásokat szokásos módon zsebre tehették a hatalmi gépezet kiszolgáló vállalkozások), valószínűleg csak tizedszázaléknyi plusz növekedést tudtak kipréselni a gazdaságból, mivel az országban termelésbe állítható kapacitás, szabad munkaerő már gyakorlatilag nem volt. De nyilván bíztak abba, hogy a kellemes világgazdasági környezet, a nullához közelítő kamatszintek világa (szinte ingyenes hitel szinte bármire) örökre fennmarad.

195.1.2. Aztán beütött a covid. Leblokkolt a világgazdaság, a fejlett országok óriási összegű segélyekkel igyekeztek megmenteni a vállalkozásokat és a lakosság vásárlóerejét. Mint emlékezhetünk, Magyarországon nem volt ilyen állami segítség. Hogy miért nem, arra csak tippelni lehet, a legvalószínűbb magyarázat, hogy azért, mert az akkor már ingatag, mínuszos költségvetésből Orbánék nem mertek még többet költeni. 2020 végére viszont már látszott, hogy a fejlett világban szinte mindenütt megugrott a hiány, és a piacok tudomásul vették, tehát hajlandók finanszírozni a magasabb hiányokat is, lehet költeni, így aztán a magyar kormány is vett egy lendületet, és év vége felé rengeteg pénzt kiszórt mindenféle egyedi döntésekkel. Nem a vállalkozásokat segítették, nem is a polgárokat, hanem célzottan bizonyos szektorok bizonyos szereplőit, elég jól láthatóan hatalmi szempontok alapján. (És ebből sem lett komolyabb botrány vagy fölhorkanás, néhány elkeseredett, tönkrement vállalkozó Facebook-posztján és egy-két újságcikken kívül.)

A hiány tehát tovább nőtt, és nem is csak növögetett, hanem kifejezetten gyorsan duzzadt. Csökkenteni esély sem volt: 2021 őszén (még hónapokkal az oroszok ukrajnai inváziója előtt) meredeken emelkedni kezdtek az energiaárak. A rémséges ikerdeficit (a költségvetés és a folyó fizetési mérleg együttes hiánya) ugyan már a korábbi években is jelentkezett, de most leugrott a grafikonról. És akkor még az EU-s pénzek sem akartak jönni. (Ugyan, ki és mi miatt?)

195.1.3. Az ilyen éles helyzetekben jönnek ki igazán a gazdaságpolitikai hibák, akár sok évvel korábbiak is. 2014-es választást megnyerő sikertermék, a rezsicsökkentés itt ütött vissza nagyon durván. Orbánék bemagyarázták a választóknak, hogy zseniális ötleteikkel és az oroszokkal kötött nagyon előnyös bizniszekkel megoldották az energiaproblémát: olcsó gáz van és lesz. Nem lett. Viszont az olcsó gázra szoktatott lakosság nem spórolt az energiával, nem keresett más megoldásokat, így az oroszok drasztikus áremelése után az ország gázszámlája elképesztőre nőtt. Ha közvetlenül a lakosságra terhelték volna az áremelkedést, a korábbinál tízszer-hússzor többet kellett volna fizetni. A 22-es választás előtt a kormány ilyen lépést nem kockáztathatott meg, sőt, direkt megígérte a kampányban, hogy a rezsicsökkentés marad. Az újabb nagy választási győzelem után persze csak részben tartotta ezt az ígéretet, de a lakosság többsége most is megúszta a magasabb árakat, illetve azt hitte (illetve hiszi még ma is), hogy megúszta. Valójában csak máshol fizette meg.

Az egyébként is mínuszos költségvetés végső soron kicsengette a lakossági és a piaci ár közötti árkülönbözetet. Sőt, egy újabb vezetői bravúr: valószínűleg legfelső szintű döntés alapján még jól be is vásároltunk gázból orosz barátainktól, tuti áron, kábé amikor csúcson volt az árfolyam, további drágulásra számítva. Aztán persze meredeken esni kezdett az ár, 2022 őszére, alig három-négy hónap alatt már feleződött (idén februárra pedig sokéves mélypontjára süllyedt). Az is kiderült szépen csöndben, mellékesen, mintegy, hogy a nagyon kedvező orosz gázalkukról szóló sorozatos bejelentésekből (Szijjártó és Orbán szinte mindegyik Putyin- vagy Lavrov-találkozó után bejelentett valami ilyet) egy szó sem volt igaz, ugyanannyiért, ugyanúgy kaptuk a gázt, mint bárki más. Ennél nagyobb hazugság már csak az volt, hogy a gázár a „brüsszeli szankciók” miatt szállt el, holott a szankciók egyáltalán nem vonatkoztak a gázunkra, és az ár még jóval a háború előtt megemelkedett. (Szándékosan emelték az oroszok, hiszen ezekből a bevételekből finanszírozzák a háborújukat.) A rezsicsökkentés árát sokszorosan megfizettették velünk tehát: fizettünk a rekordmagas inflációval (a vállalkozások teljes áron vették az energiát, és be kellett építeniük az áraikba), aztán az elszálló  költségvetés hiány miatt extramagasra emelt kamaszintekben, a meggyengült forintban. Dehát ezt azért viszonylag kevesen látják át – kalkulálhattak Orbánék, egyébként helyesen –, vagy legalábbis sokkal kevesebben értik mint a 3000 forintos gázszámlát és az M1 Híradóban naponta ismételgetett primitív hazugságokat.

Hasonlóan pazar ötletnek bizonyult a benzinársapka is, ami biztosan segített 2022-re megtartani még néhány ezer szavazót, de éppen az olajárcsúcson pörgette föl a magyar üzemanyagfogyasztást, megintcsak brutális költségvetési terheket okozva.

Nem csoda, hogy ezekből összejött az európai átlagot nagyon magasan meghaladó (némely hónapban akár háromszorsan!) infláció.

Az inflációs sokk blokkolta a lakossági fogyasztást, és hiába kezdett drasztikusan csökkenni az áremelkedés mértéke 2023 végére, a gyenge európai kereslet miatt halovány export és a szintén gyenge fogyasztás recesszióba lökte gazdaságot: 0,8 százalékkal csökkent a magyar GDP, de úgy, hogy a mezőgazdaság – elsősorban bázishatás miatt – ritka erős évet, 6,5 százalékos növekedést produkált, ha ez sincs, akkor bőven egy százalék fölötti a visszaesés.

2024-et pedig a 2006-osra erősen hasonlító költségvetési helyzetben kezdtük, és már az első hónapokban kétszer kellett lefelé módosítania az előrejelzéseit, illetve a vállalt költségvetési hiányszámokat. Valószínűleg nem is gondolták komolyan az eredeti verziót. (Hogy ilyen finoman írjunk körül a megintcsak gyurcsányi méretű kamuzást.)

195.1.4. Most tehát az a kérdés, hogyan evickélhet ki a magyar gazdaság ebből a nehéz helyzetből. Szinte minden elemző kizárja a költségvetési kiigazítás hagyományos módját a „megszorítást”,  ez az orbáni világban szitokszó, csak a baloldallal kapcsolatban említhető.

A magyar gazdaságpolitikát eddig három, egymással egyszerre rivalizáló és együttműködő erőközpont alakítgatta: Nagy Márton nemzetgazdasági (volt  gazdaságfejlesztési) miniszter, Matolcsy György jegybankelnök és Varga Mihály pénzügyminiszter. A triumvirátus egyensúlya mára felbomlott, egyértelműen a miniszterelnökhöz legközelebb álló, legjobban bekötött szereplő, Nagy Márton lett a domináns. Varga Mihály mindig szürke eminenciás volt, inkább végrehajtó, mint irányadó, a szokatlanul konfrontatív és korábbi önmagához képest már-már ironikusan józan Matolcsy György pedig valószínűleg végképp kiszorul a döntéshozók közül, amikor jövőre lejár a mandátuma, talán ezért is keserű és bátran kritikus.

Nagy Márton pedig azt a vonalat nyomja, ami valószínűleg legjobban tetszik Orbánank, és leginkább támogatja a hatalmi érdekeket, tulajdonképpen a klasszikus populista megoldás (Recep Tayyip Erdogan ajánlásával): megpróbálni „kimozogni” a helyzetet, elkerülni a nagyobb megszorítást, élénkíteni a gazdaságot olcsó hitelekkel, amennyire csak lehet (magasnyomású gazdaság), elengedni az inflációt (ami idén már újra emelkedhet). Ez persze azzal fenyeget, hogy a problémák kitolódnak, a válság húzódik, és ha jön egy következő világgazdasági sokk, még nagyobb lesz a baj. De abban bíznak, nyilván, hogy nem jön, vagy ha mégis, majd találnak valami brüsszeliszankciók erősségű bűnbakot.

A kormánytól független elemzők (Bod Péter, Jaksity, Zsidai és mások,  sőt még az MNB is!) arra figyelmeztetnek, hogy hiába élénkítene a kormány a költségvetési hiány további növelése és az éppencsak mérséklődött infláció felpörgetése árán, a magyar gazdaságnak mai struktúrájában nincs már nagy növekedési potenciálja. A munkaerőpiac telített, új kapacitásokat nem lehet bevonni, a termelékenység nagyon lassan, évi egy százalékkal nő. Akkor lehetne innen elmozdulni, ha a hazai vállalatok több értéket állítanának elő (egységnyi erőforrás, munkaerő felhasználásával), ha följebb tudnának kapaszkodni az értékláncokban. Ehhez elsősorban képzettebb, jobb minőségű munkaerő kellene, a képzettebb munkaerőhöz pedig oktatás.

Az oktatás fejlesztése pedig lassú folyamat, amire abból jobb minőségű munkaerő lesz, az több évtizedig eltarthat. A posztmodern, mindig a következő választásra koncentráló politika szempontjából ez egyszerűen értelmezhetetlen feladat.

Hivatkoztuk már korábban a Qubit podcastját Bod Péter Ákossal, most újra megtesszük: Romániát sem tudjuk visszaelőzni, ha nem a humántőkére koncentrál a magyar politika. Már a cím is elmondja a lényeget. Érdekes módon ezzel tökéletesen egybecsengő elemzést tett közzé a 2013–19-es hagymázas, Ausztria-előzős korszakát meglepetésre teljesen maga mögött hagyó Magyar Nemzeti Bank is „Magyarország Versenyképességi Stratégiája 2024-2030 – A Magyar Nemzeti Bank észrevételei” címmel.

‌Itt egy kis webrégészeti kuriózummal, igazi vizuális meglepetéssel kedveskedgatgetek önöknek: a 444 második évében, valamikor 2014 első hónapjaiban készítettem ezt a parádés ábrát a legmodernebb microchipalapú technológiával, a Microsoft Windows részeként elérhető Paint grafikai szoftverrel. Megjegyzem itten, hogy a World Economic Forum utolsó elkészített versenyképességi rangsorában, 2019-ben, az akkor még topppon lévő orbáni gazdaság a 47. helyre, tehát a Gyurcsány-vészkorszak összeomlás előtti, 2007-2008-as szintjére kapaszkodott vissza.‌

195.1.5. Az Orbán-kormány szereti magát a nem szokványos, sőt eredeti, „kreatív” politikai ötletek kormányának, sőt akár világtrendek szetterének mutatni, olykor még független elemzők is bedőlnek ennek az önmarketingnek, és orbáni innovációnak ismernek el egy-egy olyan húzást, amelyet némi kutakodás után megtalálhatunk a második világháború utáni diktatúrák, illetve különösen a legmodernebb „információs autokráciák” eszköztáraiban. (Lásd: nemzeti konzultáció Pinochet Chiléjében.)

Korábbi cikkeimben illetve a hírlevélben többször hivatkoztam már Szergej Gurijev orosz (oszét) közgazdász és Daniel Treisman amerikai politológus 2022-ben megjelent könyvét, a Spindictatorst (magyarul: Spindiktátorok – A zsarnokság változó arca a 21. században; HVG Kiadó, 2023). Ebben külön fejezet foglalkozik az információs autokráciák (spindiktatúrák) posztmodern propagandájával, és megállapítja, hogy a spindiktátorok médiapolitikájának egyik fontos eleme, hogy újra és újra mindenféle nagyívű, nagyra törő, világverő víziókat, terveket, programokat mutatnak be, konkrét programokat hirdetnek, amelyek eredményét persze soha senki sem kérheti számon, az átlagpolgár számára teljesen megfoghatatlanok.

195.1.6. Orbánék mintha csak illusztrálni akarnák Gurijev könyvét: tizennégy év alatt megszámlálhatatlan gazdasági programot, történelmi személyiségekről elnevezett ilyen vagy olyan tervet, projektet hirdettek. Itt most nincs is idő felsorolni mindet, de a cikk előző részében már említettem az újraiparosítást, sőt Európa termelési központja is lettünk egy időben (!!!), de akartunk mi már Ausztriát előzni 2030-ban, volt keleti nyitásunk (eredmény: eltapsolt és csókosoknak kiszórt néhány milliárd, valamint évről évre romló külkermérleg Kínával), akartunk már lenni Európa logisztikai központja (még romlott is a magyar logisztikai cégek pozíciója a nemzetközi versenyben azóta), sőt az egész európai gazdaság motorja,  önvezetőautó-fejlesztő nagyhatalom (állami milliárdokból épült infrastruktúrával), Matolcsy György még kevéssé józan, régi formájában leprezentálta egyszer a világra szóló demográfiai fordulat, van egyébként űrprogramunk, űrbiztossal (ja, kormánybiztos mindenhez kell, az a biztos), lettünk kreatívipari póverház (sőt, éppen az leszünk most is, biztosunk is van, a lehető legjobb, Orbán Rasi baráti köréből) és folytathatnánk. (Valószínűleg egyébként az űrkutatási program az a pont, ahol a magyar és a kazahsztáni spindiktatúra retorikájában van egy kis elcsúszás, mert Kazahsztán területén tényleg van egy nagy űrközpont, igaz, orosz tulajdonban.) Arról ne beszéljünk, hol tart az energiaproblémákat egycsapásra megoldó Paks II.

Tizennégy év alatt megszámlálhatatlan versenyképességjavító, világélvonalba ugrasztó ötlet jött már Matolcsyéktól (előbb minisztériumi majd MNB-színekben), az eredményt tudjuk.

Ezeknek a dumaszínháznak elsősorban az a célja, hogy mutassa a kormányzat végtelen kompetenciáját és potenciáját (mindenhatóságát), állandó tenniakarását, aktivitását, és persze keltse a médiazajt, ezekről beszéljenek az emberek, ne a valódi bajokról. Ha semmi sem teljesül a nagy bejelentésekből, semmi baj, legföljebb a független sajtó meg néhány ellenzéki politikus teszi szóvá, őket könnyű semlegesíteni. Ha meg véletlenül bejön valami, mert éppen úgy alakulnak a körülmények, vagy sikerül beletalálni valami világtrenbe, akkor lehet nagyon nagy győzelmeket hirdetni. Ennek szép példája volt a már hivatkozott újraiparosítás, de talán még komikusabb az infláció elleni harc, amit Orbán személyesen jelentett be, amikor már nagyon feltűnő volt, mekkora szarban vagyunk, és toronymagas EU-s csúcson volt a hazai áremelkedés. Aztán végre elkezdett csökkenni az infláció, hónapokkal azután, hogy már mindenhol lement a világon, be is jelentették a nagy győzelmet, vagy hússzor, minden lehetséges fórumon. A gazdasághoz valamit konyítók persze röhögtek, és tették a gúnyos megjegyzéseket, de azok a szavazókhoz, akiknek Orbánék játszanak, ebből biztosan nem jutott el semmi. De tulajdonképpen ide sorolhatjuk az egész, 2014 és 2020 közötti gazdaságpolitkát, amikoris a világgazdasági konjunktúrát és az egyedülállóan kedvező finanszírozási környezetet el lehetett adni gazdaságpolitikai innovációnak, zsenialitásnak, világra szóló eredménynek. (Hogy mennyire volt világra szóló, arról lásd az előző részt. Pont annyira, amennyire a Gyurcsány-korszak.)

195.1.7. A 2023 végére, 2024 elejére előállt igen aggasztó helyzetre, a recesszióra, az elszálló hiányra persze a szokásos módon reagált az orbáni gazdasági agytröszt: újabb átfogó, nemzetközi mércével mérve is jelentős, európai sőt világelitet célzó, tolótetős, lendkerekes, prémium kategóriás, metálfényezéses, bőrüléses, garázsban tartott, nemdohányzó stratégiai humbugkamubullshithablattyal állt elő. A versenyképességi programnak hívott gyenge középiskolás szövegminőségű akármiben benne van minden bazvörd, amit a competitive economy kulcsszóra kiköpött a Google, de legalábbis az első találati oldalt lelkiismeretesen szemlézték. Járműiparban piacvezetők leszünk (coki van, hülye németek!) valahogy, kreatívipari világbrandjeink lesznek (mondjuk egy tornagyatyamárkát még állami – pontosabban: lopott – milliárdokból sem sikerült összehozni), a mesterséges intelligencia sokkal nagyobb lesz nálunk, mint máshol meg ilyenek.

Mondjuk abban biztosak lehetünk, hogy nagy „kreatívipari programok” lesznek még, sok állami milliárddal, jól láthatóan van ezekre, mármint a milliárdokra igény, megfelelő helyen. A nagy hablatyok, startégiák és programok erre is jók: gazdaságfejlesztésnek lehet álcázni a klientúrának címzett milliárdokat. Nem mintha álcázás nélkül nem lopnának.

Megjegyzendő, talán nem is zárójelben, hogy Orbán az utóbbi hónapoban rendszeresen ekézi az EU-t a romló versenyképessége miatt, soha nem említve azt az apró tényt, hogy a német, a francia és az olasz gazdaság problémái miatt egyébként tényleg hátrébb csúszó EU-n belül mi pont a leggyengengébbek csoportjában vagyunk minden versenyképességi listán.

A Nagy Márton-féle bullshitgyűjtemény is elérte célját: napokra lekötötte a gazdasági sajtót, és még a kormánypártisággal aligha vádolható HVG – miután megállapította, hogy a kormány által közzétett szöveg minősége ölég gyalázatos – is érdemben értékelte a vágyálom-lázálom-gyűjteményt, megállapítva, hogy vannak benne jó gondolatok. Persze, hogy vannak. Hát milyen jó gondolat például, hogy legyünk gazdagabbak, szebbek és okosabbak.

A gazdaságpolitika ennél sokkal egyszerűbb kérdésekben, kisebb, beláthatóbb területeken sem tudott érdemi eredményeket elérni, majd pont kreatívipari világmárkákat fog itten kinevelni.

De, mondom, Matolcsyék is alaposan szétszedték ezt a programot, nem érdemes vele többet foglalkozni.

195.1.8. A kormányzati bullshitipar viszont tényleg világszínvonalon termel, és sosem áll le. Orbán mostanában – mit sem törődve az Eurstat kiábrándító adataival is egyebekkel – turnézgat itt-ott a magyar „gazdasági sikerekkel”, sőt rendszeresen magyar vállalatok külföldi terjeszkedéséről delirál, nem mintha azok a vállalatok, amelyek képesek erre, nélküle nem terjeszkednének, de azért úgy tesz, mintha miatta lenne az egész. (Más kérdés, hogy a magyar gazdaság most egyáltalán nincs abban a terjeszkedős állapotban, dehát éppen ezért kell ledumálni a csillagot az égről.)

Orbán persze mindig rá tud egy vagy száz lapáttal (ezerrel!), kampányban meg aztán pláne: Európa legmodernebb hadiiparát építi meg éppen (na, Bidenkám, vége a szaros F-35-ösötöknek!), és tudja nagyon jól (egy szokatlanul szerény Blikk-interjúban, ahol kifejti, hogy nem nagyon szokott tévedni), hogy kivételesen jó évek jönnek Magyarországon, mindenki nyugodjon meg, minden az terve szerint alakul.

A kivételesen jó évek másfél évtized alatt nem jöttek el. Illetve helyesbítek: nem mindenkinek. Mert azért volt, akinek nagyon is. A miniszterelnök családjában például biztosan nem panaszkodnak. Aki viszont Felcsúton kívülről nézi a sztorit, az inkább azt láthatja, hogy Magyarország valóban történelmi lehetőséget kapott az EU-csatlakozással, de igazán versenyképes és modern gazdaság helyett leválthatatlan hatalmi struktúrát épített Orbán Viktor alá, közép-afrikai mércével is meredek magánvagyonokkal, megajachtokkal, ingatlanszázmilliárdos családtagokkal, felfoghatatlan méretű, Orbán személyes hatalmán kívül semmit sem termelő cégbirodalommal.

De oké, legyen: jüjjenek a kivételesen jó évek. Már megint. Nem lehet megunni. A bázis legalább alacsony.

195.2. Bowie-doom

195.2.1. Gyorsan bedobom még ezt a Bowie-számot, ami beférne bármelyik Pentagram- vagy Witchcraft-lemezre, akkora doommetál. A Man Who Sold The World lemezen (1970) van több ilyen is. Itt állt munkába Mick Ronson gitáros, aki a Ziggy Stardust-korszak (a Spiders from Mars) alapembere lesz, illetve külön figyelmet érdemel a basszus (egyébként is állat jó), amit a glamkorszak nagy stúdióguruja, a T. Rex-albumok mágusa, Tony Visconti játszott föl, és aki persze a lemez egyik producere is volt, ahogy egész Bowie haláláig maradt alkotótárs, az utolsó albumot (Blackstar) is ő készítette.