193. A magyar gazdasági csoda: kamu kamuval

193.0.1. Dear kedves olvasó! Továbbra is fáradhatatlanul (frászt: kurva fáradtan) kísérletezgetek, hogyan lehetne a legideálisabb optimumon kihírlevelezni a maximumot magamból, tehát, hogy önök, a káposzta is jóllakjon, ám kecske (új előfizető) is keletkezzen. Most azt próbálnám meg, hogy egy TLDR-cikkbe is kirakom a hírlevél vezértartalmát (vagy ha úgy tetszik: írtam a hírlevélbe egy TLDR-t). Ráadásul tényleg piszok hosszú lett a cikk, ezért kettévágtam, a jövő hétre is marad, amúgy is szabadságon leszek, úgyhogy legalább könnyebb lesz összedobni.

193.1. Élovasból sereghajtóból sereghajtó

193.1.1. Románia 2023-ra megelőzött egy főre eső GDP-ben, de még az EU-s gazdasági listák örökös utolsója, Bulgária is beérte Magyarországot az egyik legfontosabb, életszínvonalat jellemző statisztikai kategóriában, a háztartások fogyasztásában. A néhány éve messze mögöttünk kullogó Horvátország is utolért, Lengyelország ellépett, Csehország már szinte reménytelen távolban. Itt tart 2024-re az oly sokat és oly büszkén (oly nagy arccal) emlegetett, Ausztriát kanyarban előzni próbáló, Nyugatot meghaladó, mindenkit móresre tanító matolcsysta-orbánista gazdasági csoda.

193.1.2. Az Eurostat márciusban és áprilisban publikált, akár sokkolónak is nevezhető adatai ugyan megtették a kötelező köreiket a magyar sajtóban (legalábbis annak függetlenek tekinthető részében), de túl heves reakciót nem váltottak ki, hiába találtak bele az utóbbi évek legnagyobb közéleti fölbolydulásába. A kegyelmi ügyes botrányon és a Magyar Péter-eufórián pörgő ellenzéki közvélemény nem sok figyelmet fordított az unalmas gazdasági adatokra, pedig leleplező erejűek. Olyan hazugságot lepleznek le, amely az Orbán-kormányok egyik legfontosabb legitimációs alapját érinti. A kormány ideológiájával vagy radikális hatalompolitikai módszereivel kicsit sem rokonszenvező elemzők is hajlamosak voltak arra az utóbbi tizennégy évben, hogy elismerjék Orbánék gazdasági teljesítményét: „legalább a költségvetést rendben tudják tartani”, „felzárkózási pályán tudják tartani az országot”. De mint látjuk, ez a teljesítmény valójában sosem létezett, illúzió volt: a költségvetés mára 2006-os szintű káoszban, a fölzárkózás pedig olyan lendületes, hogy az egy-két évtizede még szánakozó mosollyal elintézett (legyünk őszinték: mélyen lenézett) balkáni országok is beértek.

Minden statisztikai adaton lehet rágódni, hogy akkor mit érdemes mérni, melyik adat mennyire jellemez mit, mit kell vásárlóerő-paritáson, mint nem, mi hiányzik az egyikből, mi van hozzászámolva a másikhoz. A fenti (lenti) adatokat is lehet vitatgatni. És lehet, hogy a valós életszínvonal Magyarországon ma még mindig magasabb, mint Romániában, Horvátországban vagy Bulgáriában, de az is biztos, hogy a hosszabb távú, évtizedeket átfogó statisztikák trendje világos. Tényleg azt kell észrevennünk, hogy Magyarországot egy ideje már nem a 2004-es csatlakozók „élcsapatával”, Csehországgal, Szlovéniával, de még csak nem is a középmezőnnyel, Lengyelországgal, Észtországgal vagy Litvániával szokás együtt emlegetni, hanem az EU-s fejlettségi listák végén szerénykedő csoporttal.

193.1.3. 14 év Orbán-kormányzás után napról napra láthatóbbá válik, hogy a 2010 (valójában: 2014) utáni nagy gazdaságpolitikai bravúr mítosza egyszerűen hazugság, propaganda, szemfényvesztés. Nem kisebb hazugság, sőt, nagyobb, mint Gyurcsány hírhedt 2004-2006-osa, de sokkal profibban kivitelezett. Az évente ezermilliárdokból hízlalt, minden szükséges pillanatot és narratívát uraló (mondjuk magyarul: folyamatosan, hatalmi érdekből hazudozó) kormánymédia és a Központi Valóságellátó sikeresen menedzselte a menedzselendőket, még ma sem látszik, hogy beleremegne a kormány népszerűsége a siralmas eredménybe.

(Enfarkát marcangoló posztrúsz autokrata óriás törpekelgyó: a hazugságterjesztésre fordított ezermilliárdokat lehetett volna értelmes beruházásokra fordítani, például. De az illiberális ildemokrácia nem így működik.)

Elhessentve egy pillanatra a pillanaturalós, egyszerűüzenetes, szembehazudós korszellemet, árnyaljuk a képet: fejlődés van, felzárkózás van, az életszínvonal és a gazdaság teljesítménye javulgat. Talán ezért lehetett beadni a lakosságnak az „évszázados” magyar gazdasági csoda meséjét. Sőt legyünk még korrektebbek: évszázados csoda is van, de az nem az orbánista (matolcsysta) gazdpol csodája, hanem az EU-csatlakozás minden csatlakozó országot érintő csodája. Csakhát milyen hülyén néz már ki, hogy a magyar történelem legcsodálatosabb gazdasági fejlődését annak a politikai-gazdasági szövetségnek köszönhetjük, amelyet nap mint nap gyaláznak vezető politikusok, a magyarok legádázabb ellenségeként mutatja be a központilag szerkesztett kormánymédia.

Húsz év alatt, a csatlakozás óta tényleg nagyot fejlődtünk. Ahogy mindenki más is körülöttünk. Illetve: a többiek még többet.

Tizenhárom-négy év után már elég adatunk van ahhoz, hogy áttekinthessük, összehasonlíthassuk a gazdaság teljesítményét a régió többi országával (a versenytársakkal) és a korábbi, pre-orbáni időszakkal.

193.1.4. Jaksity György és társai már 2021 őszén publikált elemzésükben kimutatták, hogy a nagy sikersztorinak eladott 2010 utáni magyar gazdaságpolitika semmivel sem produkált jobb eredményeket, mint a rettenetes, kibírhatatlan, kaotikus „elmúlt nyolc év”, a két szocialista kormányzati ciklus. Azóta a helyzet csak romlott Orbán-szempontból.

1997 és 2010 között, 13 év alatt 9823 dollárról 21 738 dollárra nőtt az egy főre jutó, vásárlóerőparitáson számolt magyar GDP. Tehát 2,2-szeresére. A második tizenhárom évben, Orbán alatt, 2010 és 2023 között a növekedés valamivel kisebb is ennél: 21 738 dollárról 43 659-re, azaz pont kétszeres (2,008-szoros). Még kicsit nagyvonalúak is vagyunk, mivel a Világbank adatbázisába egyelőre csak a 2022-as GDP-adat került be, és azzal számoltunk, pedig 2023-ban a magyar GDP 0,8 százalékkal csökkent. (Alighanem a népesség is csökkent, ezért az egy főre eső GDP valamivel kevésbé, nyilván.)

Korszakokat nehéz összehasonlítani, más külső hatások, más történelmi helyzetek. Orbánék 13 évében volt két nagy gazdasági válság, a 2020-as koronavírus-járvány és a 2021-22-es, jó fél évvel az oroszok ukrajnai támadása előtt kezdődött energiaárrobanás és ezzel együtt a covid utáni inflációs krízis. Viszont az elmúlt évtizedek legerősebb világgazdasági konjunktúrája is erre az időszakra esett, nem beszélve arról, hogy történelmi távlatban is egyedülálló lehetőséghez, fantasztikus extraforráshoz jutott a magyar gazdaság: elkezdtek ömleni az EU-támogatások, illetve az ország integrálódott a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb gazdasági közösségébe. A szocialisták viszont kifogták 2008-ban a történelem egyik legnagyobb válságát, az amerikai jelzáloghitelpiacról indult, a fejlett világot két-három évre lebénító pénzügyi összeomlást. (Tulajdonképpen ebbe reccsent bele végleg Gyurcsány Ferenc kormánya és az MSZP.)

Még többet mond azonban, ha a magyar GDP adatok mellé tesszük néhány régiós versenytársét is, mindjárt jobban összehasonlítható a valami az akármivel. Ezekből is azt látjuk, hogy Lengyelország 2012-13-ban ér utol bennünket, és aztán 2019-től lép el a magyar gazdaságtól. Románia közelített 2005 és 2008 között is, de igazából 2015-től lendült neki, és 2022-re a nyomunkba ért, 2023-ban pedig – mivel mi recesszióba kerültünk, míg ők növekedni tudtak – megelőzött. Románia nemcsak azért fontos referencia, mert a rendszerváltás idején még sokkal szegényebb országnak tűnt, hanem mert a 2010 utáni magyar kormány egyik fontos kommunikációs csapása (hazugsága) volt, hogy milyen ügyesen sikerült kimozognia a népnyúzó, növekedésellenes IMF-programot, és helyette különutas, unorthodox gazdaságpolitikával felvirágoztatni az országot, miközben a fantáziátlan románok mentek tovább az IMF-fel. Az eredmény az ábrán.

193.1.4.1. Ebbe a hírlevélbe nem lehet embedelni, ezért csak linkelek: Lengyelország, Románia és Magyarország vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP-je, 1997 és 2022 között, amerikai dollárban (ezer dollár) (a Világbank adatai); az ábrán még nincs rajta a 2023-as, de erre az évre a román GDP két százaléknyit nőtt, a lengyel lényegében stagnált, a magyar valamennyit visszaesett.

193.1.4.2. Még egy link: a lengyel, a román és a magyar GDP, vásárlóerő-paritáson, ezermilliárd dollárban.

‌193.1.4.3. Ez pedig a Qubit ábrája, a Bod Péter Ákos-interjúból:

193.1.5. A fenti adatok alapján fényesnek nehezen nevezhető 2010 utáni eredményeket ráadásul úgy sikerült elérni, hogy fölhasználtunk sok ezer milliárnyi EU-forrást – jellemzően nem termelő beruházásokra, hanem „betonra”, mindenféle építkezésekre, amelyek hatalmas bevételekhez juttatták a hatalmi elit rejtett finanszírozására létrehozott illetve megvásárolt építőipari cégeket, és emellé a Nemzeti Bank folyamatosan gyengítette a forint árfolyamát, ezzel segítve az exportot, és lefelé nyomva (szebben fogalmazva: versenyképesebbé téve) a hazai béreket.

Az adatokból az is kiderül, hogy a harsány propagandával hirdetett gazdaságpolitikai programok, intézkedések jóval kisebb hatással vannak az ország valódi eredményére, mint sokan gondolnák. Ezek inkább csak kommunikációs manőverek, látszatintézkedések, rosszabb esetben korrupciós, pártfinanszírozási műveletek fedőakciói.

193.1.6. Mi történt a magyar gazdaságban 2010 után? Semmi más, minthogy a lassan lecsengő 2008-9-es világválság után 2013-tól éledező globális konjunktúra elkezdte húzni a magyarországi (döntően multinacionális) vállalatok exportját. Ezek a termelőkapacitások többnyire az EU-csatlakozás után települtek ide illetve épültek ki, de mielőtt fel tudtak volna pörögni, az egyébként is rossz magyar gazdasági környezetbe – a Medgyessy-féle túlköltekezés, magas hiány, magas kamatok – becsapott a világválság.

A világgazdasági körülmények 2013-ban kezdtek javulni, és 2014-ben itthon is megindult a növekedés, a tíz év alatt modernizált, „EU-konformmá”, versenyképessé vált magyar vállalatok pedig termeltek, amit a kormány természetesen zseniális gazdaságpolitikája eredményeként mutatott be.

Egyébként tényleg voltak a politikának eredményei: a hatékonyabb adóbeszedés, az államigazgatás elektronizálása, az útdíjrendszer és a többi megkönnyítette a vállalkozások dolgát. A politikaközelbe húzott, az állami és EU-s támogatások nagy százalékát lenyelő, minden téren kedvezményezett, versenyromboló cégek egyre nyomasztóbb terjeszkedése meg nehezítette.

193.1.7. Tréfás illusztráció: Orbánék nem sokkal a 2010-es kormányváltás után meghirdették az újraiparosítás programját, majd a következő három évben főleg a világgazdasági visszaesés illetve stagnálás, kisebb részben a hazai kapkodó gazdasági intézkedések miatt mélypontra zuhant a beruházások mértéke, tehát ebben a periódusban nemhogy nem jöttek létre számottevő ipari kapacitások, de a beruházási szint még a meglévő kapacitások fenntartására sem volt elég. Egyetlen fontos kivétel a kecskeméti Mercedes-gyár, amelyet 2012-ben avatott fel Orbán Viktor, és amelyet még 2008-ban a Gyurcsány-kormány, az illetékes miniszter, Bajnai Gordon vezetésével tárgyalt le és írt alá. A gyár 2013-tól pörgette föl a termelését, és ebben az évben, az élénkülő világgazdaság igényével együtt a többi hazai iparvállalat exportja is meglódult, Orbánék pedig 2014-ben már fennhangon hirdették az újraiparosítás sikerét.

193.1.8. A 2023-as román előzés még egy fontos dologra fölhívja a figyelmet: a magyar gazdaság a nagy konjunktúra idején némileg alulteljesített régiós versenytársaihoz képest, de igazán feltűnő, hogy mennyivel jobban megütötték a válságok. A 2022-23-as rekordinfláció, a visszaesés mértéke… (Egyébként 2008-9 is jobban megviselt bennünket, mint a versenytársakat.) Ennek oka elsősorban az, hogy rendszerint már megbomlott költségvetési egyensúllyal, tartalékok nélkül zuhanunk bele a válságokba; a magyar gazdaságpolitika ugyanis nemhogy kormányoktól de szinte rendszerektől függetlenül esik ugyanabba a hibába: prociklikus gazdaságpolitikát folytat. Magyarul: akkor is nyomja a gázt, költ, élénkít, amikor a gazdaság lendületben van, növekedne magától, így aztán, amikor beüt a válság, a gazdaság teljesítménye visszaesik, a költségvetés bevételei – amelyek addig is a kívánatosnál jobban haladták meg a kiadásokat – apadnak, kiadásai emelkednek, az államadósság finanszírozása drágul, a kamatok emelkednek, nem marad tartalék az élénkítésre, és a kifeszítetté váló pénzügyi helyzetben gyorsan el tud szállni az amúgy is gyengén tartott forintárfolyam, tovább súlyosbítva a helyzetet.

Tehát jön a válság, nagy a hiány, az államnak bevételre volna szüksége, és/vagy csökkentenie kell a kiadásait. Tehát megszorít. Álcázhatja ennek vagy annak, különadónak, beruházás-felfüggesztésnek, átszervezésnek, de a vége az, hogy csökkenti a gazdaságba juttattatott erőforrások mennyiségét, illetve igyekszik bevételt szerezni, tehát pénzt elvonni onnan. Ez még tovább lassítja a gazdaságot, tehát tovább csökkennek az állam bevételei is, kevesebb adó jön be. Így alakul ki a recessziós spirál, amiből nagyon nehéz kikeveredni. Ennek a spirálnak a szélén egyensúlyozgat most a magyar gazdaság, és ha szerencséje van, akkor a második negyedévre élénkül kicsit az európai ipari termelés, az segít az exporton (szpojler: egyelőre nem segített, a márciusi magyar exportadat meghökkentően gyenge), illetve a lakosság talán elkezd fogyasztani (az első negyedév végén el is kezdett), így elkerülhető az újabb mínuszos év.

193.1.9. Zsiday Viktor alapkezelő január eleji – azóta számtalanszor idézett – elemzésében (Vissza a múltba) azt írta, hogy a költségvetési helyzet mára legalább olyan rossz, mint a Gyurcsány-korszak mélypontján, 2006-ban volt. Szépen körbe is értünk. És nem volt jó kör.

(És akkor itt vágom ketté a cikket. Jövő héten majd azon merengünk, hogy miért gyatrák a további növekedési kilátások is, még hány „keleti nyitás” típusú kamuprogramot próbálnak megetetni velünk, illetve, hogy meddig tudja még beadni Orbán a táborának a sikeres gazdaságpolitikáról szóló egyre kínosabb meséjét.)

193.2. Megkérünk minden tiszabőit és nem tiszabőit, tekerje föl a hangerőt

193.2.1. Nagyon remélem, hogy múlt hét óta önök is szakadatlan BÖNBÖLTETIK a nyár (ősz, tél, tavasz) slágerát, a Döndi Duó és Roli mesterhármasverő megahitját, mert én már őrületbe kergettem a családomat. Ez már nem dallamtapadás, hanem dallamepokit!

193.3. Most vásárolj szuperáron náci egyenruhát pont húúúú!

193.3.1. A minden mozdulatomat előre megjósolni képes, hiperhatékony megfigyelési kappitálizmus és a mögötte zakatoló mesterséges algoritmusszekció egy Ungváry Krisztián-videó lekattintásából kiszaszerolta, hogy alighanem neonáci, de legalábbis valami katonai „hagyományőrző” (tudják, akik főleg a Becsület Napján őrzik a hagyományt, különös tekintettel az ősi szanszkrit jelképekre és egy kefebajszú osztrák amatőr festőből lett német tizedes emlékére) volnák, aki tutibiztos rárepül a Made in China replika Wehmacht-egyenruhára:

193.4. Transzkvírmetál

193.4.1. Még tavaly, egy lelkendező Pitchfork-kritika után hallgattam bele az elég szokatlan felállású (női duó – illetve, nem is tudom píszi-e lenőizni, nyilván nem, mert ilyen transz-kvír dolog ez, hangsúlyozottan, de ennek a vonalnak nem mentem utána, csak a zene érdekelt) Ragana posztblackmetáljába, és eléggé megfogott. Nekem elsőre nagy kedvencem, az Earth melodikus mélydoomja ugrott be, és -össze a depresszív black metallal meg az atmoszferikus dolgokkal. Coley és Maria egyébként Olympia városából valók, Seattle mellől. Olympiának természetesen jelentős grunge-érintettsége is van, de mit tesz isten, idevalósi a már emlegetett Earth is, ami, mit tesz isten, éppen duó (vegyes), és bezony olympiai az amerikai atmoszferikus black metal legnagyobb császára, a Wolves in the Throne Room is (az legalább nem duó, hanem trió). Na, ez egy elég meggyőző lemezbemutató: