444.hu, 2024. március 15.
UJ PÉTER
185.0.1. Szeretettel köszöntöm tehát az olvasót az új időpontban, történetesen éppen a nemzeti ünnepek politikai célú tönkretételének ünnepén.
Lenne itt megint mit kezelésbe venni gumicsontozókéssel, gumicsonthalmok állnak, vert hadunké, nyilván, és nem, nem, nem, nem, nagy zárójel, nem hiszem el, hogy megint korszakban vagyok, akaratlanul, esküszöm, de nekem, mit nekem, nekünk mindig mindenről AZ, illetve minden utunk 48-49-be vezet, vagyis pontosabban a nemzeti romantikába, illetve igazi nemzeti jellegét, egyedülállóan magyar karakterét – hungarikumságát – jobban megvilágító eredeti nevén: Sturm und Drangba, nálunk mindenki Petőfi Sándor, kvázi, de ezt most hagyjuk mert nagyon szomorú és dühös leszek, hogy megint mit sikerül legyártatni a gátlástalan hatalomgyárnak ebből a nagy költőből (mit, na, ugyan mit tud legyártani egy hatalomgyár? hát hatalmat), hogy milyen minőségű emberekkel, milyen minőségű gondolatokkal vették kezelésbe, mit értenek meg belőle egyáltalán… okádnom és üvöltenem kell, miért nem maradnak a szokásos lejáratókampányoknál, miért nem nyomják tovább a szokásos ostoba hazugságaikat, Soros-terv, migránsok, Brüsszel mindenkit megbuzít meg a többi, jó, persze, nyomják azt is, mit süket a pattanást, de akkor miért kell nekik a Petőfi is, miért kelletett azt is összeorbánozni, mire jó ez (semmire), ők sem élvezik, talán kivéve a legsötétebb pártdoridokat, de nekik elég lenne mondjuk egy kis befőttesüvegnyi Orbán-fing is, azzal is boldogok lennének, elszagolgatnák…, óh, a francba, már benne vagyok megint nyakig, pedig most nincs kedvem, nem érzem magamban a hogyishívjákot, nem az erőt, hanem az agyat meg főleg a kedvet, megint végigvenni, hogy milyen primkó kis gazemberségek ezek itt megint, hogyan építik belőle a mindent, a félországnyi ingatlanbirodalmakat, a végtelen egókat, a zselézett hajú pufimellényesek hamisguccsi-patyomkinlegóeldorádóját.
185.0.2. Pedig az volt a terv, hogy belemegyek, pláne, hogy a szabad sajtó ünnepére megindultak az új lejáratóhivatallal is, elsőként at Átlátszót támadják, de sorra kerül alighanem mindenki.
185.1.1. Ez volt a terv, de aztán délután jött a hír, hogy meghalt Szüts Miklós festőművész.
Elég fontos festőművész egyébként, még fontosabb közértelmiségi, írók, költők, folyóiratok, műhelyek körül forgolódó tótumfaktum, reklámgrafikai vállalkozó, társasági ember, nagy budai polgár, beszélgető és mesélő.
Végigfutott a hír a sajtón, Telex, Index, 24, HVG, Narancs, Népszava, minden; furcsa érzés ilyenkor, amikor ismerős az áldozat, látni, hogy működik az ipar: a halálhírgyár. Legyen nekünk könnyű az oldalmegtekintés (page impression).
Szüts művészi pályájáról aligha tudnék többet mondani, mint a rutinból nekrológozó konkurencia. De van az életrajzban egy részlet, amiről viszont elég sok oldalt tudnék (és kéne is) teleírni. „1985-88 József Attila Gimn., rajzot és művészettörténetet tanított”. Szerintem téved. Már ’84-ben is tanított, akkor voltunk elsősök ugyanis, és bejött egy farmerdzsekis, farmernadrágos, szakállas ember, hogy ő itt rajztanár, de véletlenül se vegyünk elő A4-es félfamentes rajzlapot vagy ilyesmit, rajzolás az nem lesz (nem is lett: négy év alatt egy kurva kocka nem sok, annyi se), inkább beszélgessünk. És beszélgettünk négy éven át. Néha kicsit fotóztunk is. De a beszélgetés volt a lényeg. Nem is annyira a tartalma (bár az sem volt hülyeség), hanem a hogyan, meg maga a beszélgetés. Mert úgy, és olyan dolgokról beszélgetett, amikről és ahogyan velünk, akkor 14 (aztán 15, 16, 17 etc) éves gyerekekkel addig felnőtt nem beszélt. Tanár meg végképp nem. Pont nem azt akarom mondani, hogy „partnerként kezelt” volna bennünket, mert a kezelésben már eleve lenne valami fölülről lefele gesztus, és ő nem kezelt semmit sehogy, neki partnerek voltunk, beszélgetőpartnerek, akiknek elmesélhette szellemes, okos, néha tanulságos sztorijait. Szóba került persze művészet is, történet is, filmek, írók, szobrok, filozófusok, de mondom, még egyszer, talán nem ez volt a lényeg.
Bár annyiban meg mégis, hogy legtöbbünk azért tőle hallhatott először talán mondjuk a francia új hullámról, Menzelről vagy Váli Dezsőről.
Ahogy most visszagondolok, erőltetgetem az agyam negyven éve (jó: 39, 38, 37 etc.) történt dolgokon, a legtöbb gimnáziumi, tanórai pillanat, ami felvillan emlékként: Szüts-pillanat. Hát ebből is lehetne valami oktatásfiló okoskodást kikanyarítani, hogy négy évtized távlatából eléggé úgy tűnik, hogy attól a tanártól tanultál legtöbbet (talán nem leg-, de top 1-2-3), aki tulajdonképpen nem tanított semmit.
Sok családi történetet mesélt. Egy keresztény, úri család történeteit, amit akkor még így nem tudtam összerakni (hogy ez keresztény és úri), csak érdekesnek, sőt lenyűgözőnek találtam a számomra teljesen idegen gesztusok, szokások, rítusok kis kavalkádját.
A feleségét (Vojnich Erzsébet festőművészt) mindig csak úgy emlegette, hogy „a Vojnich”.
Már akkor is eléggé be volt neki csípődve a magyarok (a keresztény középosztály) és a zsidóság viszonya. Sokszor előhozta. És hozott zsidótemetős képeket. (Ezt sem értettem akkor még, nyilván, utólag tudom összerakni.)
Egyébként ezzel a keresztény úri háttérrel – óh, és megint 48-ba vezet az út: Degré Alajos, a Márciusi Ifjak egyike egyenesági felmenő – simán az Orbán-kurzus lelkes támogatójának kellett volna lennie, ehhez képest úgy rühellte az álkeresztény, álkonzervatív kleptokratúrát, mint kevesen. A 2010-es évek elején tiltakozásokat is szervezett.
Mindig úgy tűnt, és ez aztán tényleg szokatlan volt középiskolásként a kádárizmus utolsó éveiben: tényleg érdekli az is, amit mi mondunk neki. Figyelt ránk. Hogy mennyire, az kiderült az azóta eltelt évtizedek alatt. Mindig, minden fontos érettségi vagy osztálytalálkozón ott volt, mindenkiről tudott mindent (vagy amit éppen nem tudott, megkérdezte). És folytatta a sztorikat azon a nagyon kellemes, meleg beszélgetőhangján dörmögve. Szeretett bennünket, szerintem. Szerette az embereket.
És szerettük mi is, bár kockát sosem tanultunk meg rajzolni.