444.hu, 2024. február 22.
UJ PÉTER
182.1.1. Nem szívesen helyezkedik szembe az ember három Puskással, tudván tudva, hogy a zajos popsikerek minden ellenkező értelmű okoskodás dacára különösebb nehézség nélkül konvertálódnak általános váteszsággá a Kárpátok (valamint egyéb hegységek) bércei alatt, adott esetben akár az új idők új dalnokának (akárhány puskásos) aktív ambíciója nélkül is, szóval viszont tüntetések tekintetében némileg rangidősebbnek érzem magamat Azahriah közszereplő kollégánál, mivel életkori és munkaköri sajátosságaimból adódóan én már akkoriban is rendszeresen voltam kénytelen jelen lenni kisebb, nagyobb, nagyon nagyobb tüntetéseken, amikor ő még csak tíz-, egytized, sőt mínusz tíz éves volt; literálissan és in concreto a taxisblokád (1990) volt az első demonstrációm újságíróként, no de, még egyszer szóval, ennyi tömegmegmozdulásos tapasztalattal a hátam mögött bizton állíthatom, hogy Azahriahnak nagyon nincs igaza, amikor a múlt pénteki szörnyjárós tüntetést minden korábbi ellenzéki próbálkozásnál erősebbnek, reménykeltőbbnek, sőt eredményesebbnek véli.
182.1.2. Az első magyar szupersztár mentségére legyen mondva, fiatal koránál fogva még nem láthatta például a megboldogult Milla aka. Egymillióan a magyar sajtószabadságért civil mozgalom (értsd: Facebook-csoport) megmozdulásait, amelyek kísértetiesen hasonló módon zajlottak, mint a múlt pénteki: nagy tömeg, nagy felháborodás, nagyon gyengus szónoklatok, a végén tanácstalanul hazaszivárgó emberek, akik ugyan úgy érezték néhány óráig, hogy nincsenek egyedül, valamiféle politikai erőt is képviselnek talán, de fogalmuk sem volt, hogy ebből mi következik, mit kéne tenniük. És senki sem mondta meg nekik. Néhányszor még kimentek tüntetni, aztán elhalt az egész.
Pedig a Milla-tüntetések szónokai, mégha nem is voltak sokkal jobb rétorok, mint a péntekiek, azért közéleti és politikai ügyekben sokkal tájékozottabbnak tűntek, és a céljaikat is egyértelműbben merték megfogalmazni.
182.1.3. Pénteken csak egyetlen felszólaló – Pottyondi Edina – tett a kelleténél sokkal óvatosabb kísérletet arra, hogy megpróbálja valahogy oldani vagy legalább értelmezni a tüntetés valódi célja és oka valamint ürügye (apropója) között feszülő elég jól érzékelhető hogyishívjákot. Az emberek nem azért mentek utcára ugyanis, mert tűrhetetlen mértékűnek éreznék a pedofil bűncselekmények elharapózását, vagy esetleg mert a szociális ellátórendszer vonatkozó részterületének (gyermekotthonok) reformját tartanák halaszthatatlannak, hanem. Hanem van ez a nehezebben megragadhattó, frappáns mondásokká csak erőfeszítésekkel formálható tényállás, hogy a kegyelmi botrány néven emlegetett jelenség (a hatalom viselkedése, a kezelés módja) a rendszer képmutatását és erkölcstelenségét villantotta föl a szokásosnál is élesebben, erre reagáltak az egyébként is sok okból frusztrált ellenzéki érzelmű polgárok.
Ebből kellett volna valamiféle mondásokat, állításokat, szónoki fordulatokat, horribile dictu: politikai programot levezetni, de, ahogy említettem, csak Pottyondi próbálkozott óvatosan.
182.1.4. Ő a magyar Youtube- és standupszcéna messze legjobb, legélesebb szemű (leglényeglátóbbabb) politikai elemzője: videopublicisztikái, egy-egy meglátása, poénja többet ér, mint szekérderéknyi politológus szakszakértése, nem beszélve az internetszerte gombamód mérgező, egyre számtalanabb számú hetihetesek valódi és álellenzéki kerekasztalairól. De a nem-orbánista érzelmű tömegek (uszkve három-négymillió ember) szónokszegénységén ő sem tudott enyhíteni. Ami nagyon jól működik a Youtube-videók intimebb (röhej, mi?), személyesebb aurájában, az szinte hatástalan színpadról hatalmas tömegnek kiabálva.
182.1.5. (Utórezgésileg pedig már-már kínosnak vagy méltatlannak, de minimum fölöslegesnek éreztem, a magyar tüntetéseken a Rákay Kálmán celebrálta kétmilliós Kossuth tér óta szinte kötelező „nem is annyian voltunk, hanem sokkal többen” purparlét. Két évtizede gyakorlatilag oldaltól függetlenül minden tömegdemonstráció résztvevőszámát hat-nyolc-tízszeresen illik túlbecsülni. Minek?
Nagyon nagy dolog, hogy néhány youtuber mindenféle infrastruktúra, szervezőbizottság, alapszervezeti titkárok, tömeges buszoztatás, MÁV-riasztás és a többi nélkül, szinte órák alatt meg tudott mozdítani harminc-negyvenezer embert. Százötvenezer tüntető meg az egész, 2,5 kilométeres Andrássy utat megtöltené a Hősök terétől a Deákig, de úgy, hogy mozdulni sem bírna ekkora tömeg. Tessenek utánaszámolni.)
182.1.6. Azahriah azt viszont jól látja (három Puskás nem tévedhet mindenben) még Facetime-on vagy Skype-on keresztül, másfél kontinensnyi távolságból is, hogy a pénteki tüntetés legfontosabb eredménye vagy üzenetféléje talán, hogy látható valamiféle generációváltás, vagy legalábbis bekapcsolódott az (utcai) politizálásába egy újabb nemzedék. (A folyamat már a tanár- és diáktüntetésekkel elkezdődött.) Mert ez, tessenek megkapaszkodni: politizálás.
182.1.7. És itt megint fontos ponthoz érkeztünk. (Somogyi Zoltán is rámutatott a HVG-ben.) Egyfelől – az ellenzéki pártok eddig nyújtott teljesítményét meg miegyebét ismerve – nagyon is érthető, hogy a megmozdulás szervezői a lehető legnagyobb távolságot próbálták(/ják) tartani a pártpolitikától, nem akarnak összegyurcsányozódni meg ilyesmi, de azt is látni köll másfelől (és főleg: kezdeni vele valamit), hogy a politikamentes politizálás koncepciója nemcsakhogy elég abszurdszerű (életszerűtlen!), de ráadásul még nagyszerűen illik is abba a demokratikusnak elég kevéssé nevezhető társadalom- és közéletképbe, amelyet az orbánista kommunikáció (és egyébként mindenféle autokratikus hajlamú rendszer) is igyekszik az emberek fejébe nyomni, pedig abban mindenféle rossz tapasztalatok miatt egyébként is benne van már, miszerint a politika, pláne a pártpolitika az rettenetes, alávaló dolog, olyasmit rendes ember nem is művelhet. Az Orbán-sajtó például rendszeresen háborog azon, hogy „az ellenzék politizál”, vagy hogy bármilyen állampolgár, pláne civil (úristen!) szervezet a közélet közelébe merészkedik, véleményt nyilvánít, sőt, azt már szinte sértődötten szokták emlegetni, hogy még a választásokon is indulni szoktak Orbán Viktor emberein kívül mások is, akik – ezt rendszeresen vádként fogalmazzák meg – „a hatalmat akarják”. Értsd: a hatalom Orbán Viktor természetes monopóliuma, azt vitatni illegális, természetellenes, tűrhetelen. Igazán szép, demokratikus nézetrendszer.
182.1.8. Szóval kormányt, hatalmat, rendszer váltani csak politizálás, demokratikusnak számító vagy ahhoz hasonlító rendszerekben leginkább politikai pártok révén lehet. Abban a tekintetben ugyan nem vagyok nagyon derűlátó, hogy a pénteki rendezvényen föltűnő ifjabb nemzedéknek ilyen körülmények között sok esélye volna valamiféle demokratikus versenyhelyzetben találnia magát, egy valamikor létrejövő új párt színeiben mondjuk, és afelől is komoly kétségeim vannak, hogy a jelenleg múködtetet politikai rendszert még valamilyen demokráciának (hacsak nem irányítottnak) lehetne nevezni, de politikai szerveződés (tehát: párt, pártok) és politikusok nélkül a rendszer kereteit feszegetni sem lesz lehetséges.
182.2. Pikk Ász
182.2.1. A demokratikus politikai verseny lehetőségei illetve a pártok témacsoportjánál maradva. Mintha csak illusztrálni akarna, a tréfa kedvéért még mindig Állami Számvevőszéknek hívott Orbán-hatalmi alegység gyorsan bemutatta, milyen kis sunyi, jogállaminak hazudható eszközöket is vet be egy magát demokratikusnak álcázó, autokratikus rendszer a hatalmi monopólium fenntartása érdekében.
182.2.2. Miközben a rendszer sokezermilliárd állami forrást és államhatalmi eszközökkel kizsarolt/megszerzett magánpénzeket, állami forrásból működtetetett, elvileg közcélú szervezeteket (éppen most kell kötelező tagdíjat fizetni például a rendszeresen kampányeseményeket szervező, egy főorbánista fősenkiházi hűbérbirtokába adott, semmilyen hasznos tevékenységet sem végző Kereskedelmi és Iparkamarának, hogy mást ne mondjak), sportegyesületeket, önkormányzatokat, rendőrséget, titkosszolgálatokat, és még ki tudja, hogy az állam és a társadalom hány és miféle szervezetét, erőforrásait használja rendszeresen és illegálisan nemcsak választási üzenetei továbbítására, de gyakorlatilag a hatalom mindennapi gyakorlására, az egyébként maguktól is elég esélytelenül szerencsétlenkedő ellenzéki pártokat választásról választásra megbüntetik néhány millióra valamilyen gazdálkodási szabály megsértése miatt.
A büntetés mindig jó nagy, de éppen akkora, hogy azért ki lehessen fizetni, vagy legalább elsumákolni, mert ugye az sem lenne a jó a rendszernek, ha valami borulna az ellenzéki oldalon, például becsődölne/eltűnne valamelyik párt, mert akkor kis vákum keletkezne, és oda akár beférkőzhetne valami újabb, kellemetlen, ambiciózusabb kalandor.
182.2.3. Nem arról van szó, hogy ezek az ellenzékiek ne stikliznének, ne sértenék meg itt-ott (folyamatosan) a rendszerváltás óta direkt betarthatatlanra szabott pártgazdálkodási szabályokat, hanem arról, hogy akik sokkal nyilvánvalóbban és nagyságrendekkel súlyosabban megsértik, azokat valahogy mindig el tudja kerülni a vizsgálat. És elég egyszerűen. Pofátlan módon.
182.2.4. Mostanra – miután ugye nevetséges összegű, a kormány néhány napi propagandaköltéseivel összemérhető külföldi támogatás miatt dollárbaloldalaznak két éve szakadatlan sokkal több illegális milliárdból kormányoldalon – tényleg bohóctréfává változtatták ezt a vizsgálósdit, amikor az ÁSZ (a 2010-es több mint kormányváltás után legelőször elfoglalt exkormányfüggetlen intézmény!) elnöke közölte, hogy hát a Megafon vagy a CÖF nem tekinthető a kormánnyal összenhangoltan kampányoló szervezetnek, miután a számvevőszék megkérdezte őket, hogy összehangoltan kampányolnak-e, mire határozott, hangos NEM választ kaptak.
(Kurvák! – gondolta Stirlic.)
Thats what we call az állam pénzügyi rendje fölött őrködő hatóság. A magyar demokrácia sziklaszilárd talapzata.
182.3. Föladni? Mit?!
182.3.1. Tulajdonképpen nem is illene meg nem is túl szerencsés ezt csak egy bekezdésbe iderakni, de igazán átfogó, vagy legalább a legfontosabb vonatkozó világpolitikai következményeket, trendeket megemlítő cikket írni most reménytelen, viszont nem említeni meg még bénább volna, hogy ez a gyilkosság, ami az Ural hegység legészakibb csücskénél, távoli nyelvrokonaink, a nyenyecek földjén (ha még él egyáltalán egyetlen közülük) történt, az igen költői (Szolzsenyicin!) nevű IK-3 büntetőtáborban, mit is jelez az a világnak 2024 februárjában, mire figyelmeztet, mivel fenyeget, milyen tanulsággal szolgál. Hogy Putyinék meggyilkolnak egy orosz ellenzékit, az már szinte hírnek sem tekinthető. Hányat gyilkolhattak meg 2000 óta? (Illetve, ha „Putyinék” mondjuk nem vagy nemcsak a kormány, hanem mondjuk az FSZB is, akkor 1993 – Jelcin akkor vált proto-Putyinná, gyakorlatilag korlátozhatatlan hatalmú elnökké – óta.) És hány ukránt? Csecsent? Grúzt? És még hányat fognak?
182.3.2. És milyen megnyugtató egyéként – csak megpöndítve a világpolitikai miegymást –, hogy most, amikor lanyhulni látszik Nyugaton az Ukrajnát támogató lelkesedés, a trumpisták pedig akadályozzák az amerikai segélyt, és az oroszok lassan nyomulnak előre Donyeck alatt, szóval most azok kezdték nagyon hangosan és magabiztosan bizonygatni, hogy Putyin sosem támadna meg NATO-országot, és teljesen veszélytelen Európára, akik két éve teljes hülyeségnek nevezték, hogy Ukrajna lerohanását tervezné?!
182.3.3. Ha valami nem meglepő hír tehát, az éppen Alekszej Navalnij halála. A végtelenül cinikus, aljas, gyáva, sunyi eljárás sem az. Mármint nem meglepő.
Ne adjátok föl! – lelkesített a híres dokumentumfilmből kihagyott, halála esetére rögzített üzenetben Navalnij. A maradék orosz ellenzékiek, szinte mind emigrációban, fogadkoznak, hogy nem adják föl. Pedig már nincs mit föladniuk. Nem nagyon marad semmi, amit föladhatnának. Navalnijt és mozgalmát együtt sorvasztották el és gyilkolták meg.
Tragikus napok ezek az egész világon mindenkinek, aki még valamilyen okból mindig azt gondolja, hogy a (nyugati típusú avagy liberális) demokrácia csak jobb rendszer, mint a tömeggyilkos diktatúra.
182.4. Gyászlájkvadászat és őrületes rakendrol
182.4.1. Nem lehet minden halott rockzenész mellé hírlevélposztot állítani, így szegény Wayne Kramert (MC5) és Damo Suzukit (CAN) is ugrottam az utóbbi, de most Dexter Romweberre szánnék egy-két emlékvideót. Pedig sokkal kevésbé volt ismert/népszerű zenész, mint a két fent említett, de úgy szólt a gitárján a legősibb, legvadítóbb rockandroll, ahogy nagyon kevesekén. Én meg ugye alapból odavagyok ezért a neolitikus garázsrakabiliért. Ráadásul a legegyszerűbb formákra törekedett, többnyire pédául duóban – egy szál gitár (Silvertone 1448) és dob – játszott, előbb a Flat Duo Jetsben, aztán évekig nővérével, Sara Romweberrel a Dex Romweber Duóban. (Sara 2019-ben, agydaganatban halt meg.)
A rockandrolléletforma eléggé kikezdte Dex egészségét az utóbbi évekre. Diabétesz, szívbetegség, keringési problémák. Február 16-án közölte a család a gyászhírt. 57 éves volt.