169. Nem lehet megunni

169.1. A Központi Politikai Akarat Rituális Színháza bemutatja

169.1.1. Na jó, akkor meg lesz a mi szuveniritásunk védve.

Még csak benyújtás volt, vita jövő héten. Illetve hát „vita”: a központi politikai akarat rituális színháza, áldemokratikus karneváli népszínmű, ami ugye lényegi része a kormányzásnak hazudott, valójában hatalmi kontroll nevű projektnek, tematizálja a tematizálást, és továbbtematizálhatóvá teszi a már többször tematizált tematizálás tematizálását, hogy az államból furfangos utakon kilopott végtelen csilliárdokból dübörögtetett kampányokat táplálja vele, dolláristennyavalya, sorosanyámkínja és a szokásosas satöbbi, nem lehet ezt megunni, váp-váp-sú-váp.

169.1.2. Hogy mi lesz a törvény, rég el van döntve, még az is lehet, hogy nem ez, vagy tán még ezebb, jön egy sanda mondosító éjfélkor, mittudomén, annyi karón láttunk már annyi varjút, de mondom, nem is a törvény a lényeg, hanem a habverés, különben sem törvények ezek valójában, illetve nem azok elsősorban, hanem: lásd fenn.

169.1.3. „A parlament most már nem meddő pártpolitikai vitákra, nem a végrehajtó hatalom ellenőrzésére, kordában tartására való, hanem arra, hogy egyfelől a demokrácia legszebb ékessége, másfelől pedig a végrehajtó hatalom hűséges pecsétőre legyen, amely mindenre, amit a végrehajtó hatalom akar, lelkesen vagy lelketlenül, de lacafacázás nélkül ráüti a törvényhozás kétharmados, tehát jó nagy pecsétjét.” (Szilágyi Ákos: Túlirányított demokrácia; Kalligram, 2011)

169.1.4. Ami a most megismert szövegből mégis kiderült: lesz majd hivatal, az iksz plusz ennedik, ahol majd magasan képzett orbanokraták gyártják a szövegeket, éppen ahogy előtte az IMMC-ben/XXI. Századvégi Mitnézőpont CÖF-izéban meg egyéb mifenékben gyártották, hasonló komolysággal és színvonalon, és ugyanolyan sok pénzért, ezeknek a szövegeknek aztán a törvény mai formája szerint sok következménye nem lesz, dehát nem is a jogi következmény az, amivel itten kalkulálnak, hanem hogy a gigantikus hatalomgyár legújabb üzemegysége is szépen bekapcsolódik a folyamatba, előállít ügyeket, légből kap, kreál, aztán ezekre az anyagokra már más üzemegységek „hivatalos vizsgálat eredmenyeként” hivatkozhatnak, aztán göröghetnek az újabb Simon-/Városháza-/dollármiegymás-/etc-ügyek, még nagyobb lendülettel, még mélyebben, még gyakrabban, hogy a központi politikai akaratnak, úgyis, mint a magyar nép (sőt: az európai emberek) szent akaratának így-úgy ellenszegülni szándékozókat (ellenszegülni szándékozni feltételezetteket; ellenszegülni szándékozással alaposan gyanúsíthatókat) kordában tarthassa.

169.1.5. Megfelelően távolról érkezőknek, mindenféle külföldieknek tűnhet majd úgy, hogy ez csak egy törvény, ez csak egy hivatal, ez csak egy vizsgálat. Normális jogállami intézmény. Éppen az a cél, hogy megtévesszen mindenkit, aki nem ismeri a rendszer valódi működését. Spindiktatúrás alaptrükk, a médiatörvénynél, médiahatóságnál, Versenyhivatalnál, ÁSZ-nál láttuk már. Papíron és messziről hunyorítva működnek a demokratikus jogállam intézményei, amire észrevesszük, mi zajlik, hopp, már van is egy enyhén észak-koreai típusú mediaworksös istenverésünk.

Putyin kolléga ezúton is csókoltat mindenkit.

169.2. Palotai Zsolt 1961–2023 (A rendszerváltás eufóriája)

169.2.1. 2018-ban, a CEU-tüntetésen találkoztunk utoljára. Bulikba már évek óta nem jártam, de talán már ő sem nagyon tolta akkor, a Corvintető bezárt, az A38-as Rewindoknak (Cadik Palikával) is vége lett néhány évvel korábban, a Lánchídon viszont tolta a biciklijét, már a CEU-tüntetésen, azzal a szomorkás félmosollyal, amit szinte mindig magán hordott. „De mi lesz itt, Péter?” – költőikérdezett, megmaradt a hangsúlya, az arckifejezése. Nem nagyon érezte jól magát a saját városában.

Mindig keveset és nagyon nyugodtan beszélt, alapvetően szomorkás tónussal, de határozottan érezhető volt a szomorkán átszivárgó mély belső derű. Legutolsó interjúi elég panaszosak lettek, persze, de magyar gyerek volt, szeretett panaszkodni, mint ahogy szeretünk mindannyian. A lánya külföldre költözése nagyon megüthette, emlegette ott a hídon is. Keseregtünk egy kicsit együtt, jó magyarok, a Soros-egyetemért aggódva, aztán az Akadémia előtt eltolta a bringát, ment a rádióba, ment serényen. (Törékeny termetét a tőke etc.)

169.2.2. Fogalmam sincs, hogyan értékelhetők, kanonizálhatók vagy egyáltalán detektálhatók a didzsééletművek. (Azt sem állítom, ha nem ráz ki a hideg egy pillanatra, és nem látok magam előtt rossz arcú, hatvanas faszikat keverőpult mögött májerkodni műfüstben táncoló bikinis tinilányok előtt, ha meghallom a dídzsééletmű szakkifejezést.) Egyáltalán, hogyan lehetséges életművelni olyasmiben, ami „csak a pillanatnak szól”. Ezt ő mondogatta elég gyakran, hogy ezért nem is izgatja a lemezkészítés, neki a zenéket valós időben kell bemutatnia, mert a zene információ, olyan, mint az újság, csak a legfrissebb érdekes, meg a sok évtizeddel korábbi, de a tegnapi sosem.

Aztán szép csöndben, szinte észrevétlenül megmutatta: így kell életművet létrehozni.

169.2.3. Ekkora kulturális tekintélyt didzsé sosem szerzett magának Magyarországon. Soha nem is fog talán. Csúcsértelmiségiek csordái csodálták. És gyászolják most.

Ekkora nyomot didzsé városon nem hagyott.

Didzségenerációk a keze alól. Lemezgyűjtők. Partianimálok.

169.2.4. Keményen meg is dolgozott ezért. Állítólag volt olyan éve, hogy majdnem minden nap játszott, és több olyan is, amikor kétszáz buli felett. És ezek többsége éjfél körül kezdődhetett, hajnal hatig tartott. Ez azért ledarálja az embert, akármennyire is próbál vigyázni magára. Amikor meg nem volt parti, akkor ott volt a rádió. A Tilos.

Bulizni sosem láttam. Se az Á-ban, se később. Mindig dolgozott. Kötelességtudattal, fegyelmezetten. Rakta.

169.2.5. Az én életemen 1990-től kábé 99-ig volt jelen legerősebben. A Yuk (aka Fekete Lyuk) hadcore punkjából új, sokszínűbb zenei környezetbe, apránként a Tilos az Á-ba átköltözőként úgy mentek a fülembe a Palotai-zenék, hogy azt sem tudtam akkor még, hogy ezeket a Palotai játssza, ott a Mikszáth Kálmán téren söröket szorongatók közül szerintem senki nem tudta, hogy ki rakosgatja a kazettákat vagy a lemezeket vagy akármiket az Á-ban, akkor ez még nem volt fontos, messze voltunk a később teljes idiotizmusba csúszó didzsékultusztól. Csak szólt valami, valami új, amiből ez-az megragadt. Vannak Palotai-minták a fejemben: egy-egy Propellerheads, Ganja Kru, Buddy Rich, Bukem, Roni Size. Az utóbbiak azért már későbbről, nem az Á-ból.

Az elektronikus zene nekem Tadeusz-Tituszon és az acid house-on keresztül érkezett meg, talán 1995 táján tűnt föl először a jungle, és nagyon úgy éreztem akkor, hogy pont erre van szükség. A jungle-t pedig Palotai hozta. Talán 98-99-ig tarthatott a hőskor, utána kezdett gyorsan fáradni, nekem legalábbis, a drum and bass (magyarul: dárenbéz) rohamtempóban mainstreamesedett, a Tilos-bulikat is ellepték az Adidas-melegítőben ritmikus sportgimnasztikázó tinédzserek, akkor úgy gondoltam, ideje visszamenekülni a rockandrollba. Zsoltnak viszont majdnem 2015-ig tartott 1995. Aztán, amikor már úgy tűnt, sosem lesz vége, hopp, mégis vége lett.

Nem volt vidám ettől, de, ahogy ez lenni szokott, nem látszott még, számára biztosan nem, hogy ez már kész, ez már életmű.

Most már a napnál világosabb.