144. A török választás margója orbánista ókulárén körösztül

144.1. A török választás margója orbánista ókulárén körösztül

144.1.1. A török választás margója orbánista ókulárén körösztül, mondjuk így, közepesen érdekes. És a konkrét ókulárén körösztül meglehetősen megnyugtató. (Amennyiben – mi több: ha és amennyiben – ókulárén körösztül az idögröndször szödálható.)

144.1.2. Az erdoganizmó újabb szép sikere megen illusztrálja az autokratúra azon stabil állapotját, amikor a választási cirkusz hujjuj, de hujjujjuj, az egész ország lázban, sőt még a külföld is, az ellenzék fenenagy esélyes meg minden, vagy legalábbis annak tűnik, mindenki abban érdekelt, hogy annak tüntessék föl, de közben meg akkora epsomi faló a trójai derbin (faló, mi?!), mint ide Hirsalik, utólag meg aztán tök nyilvánvaló, hogy a hatalom választási cirkuszolás közepette talán kevésbé látható gyeplői szépen kézben, egy kézben, nagyon is konkrét kézben tartva, és Erdogannak meg éppen mindig annyi harmad, amennyi köll. Oszoljanak, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló.

144.1.3. Az erdoganotúra az orbáni verziónál kicsit direktebb, kicsit erősebb, de semmivel sem instabilabb megoldás a meglehetősen laza műfaji kereteken belül. Más hagyományok, más társadalmi viszonyok, más erőszakszint. De mégis nagyon hasonló hatalomtechnikai mutatványok.

Bár Orbán jellemzően a legintelligensebb autokraturisták közül való, és többnyire elég jól látható a fölénye egyes másolóival, rajongóival, követőivel (wanna be követőivel) szemben, Erdogannal szemben nem nagyon vélelmezhető ilyen előny. Az örökös török elnök sokkal bonyolultabb, sokkal veszélyesebb helyzetekkel néz szembe napról napra.

144.1.4. Az a triviális tanulság persze levonható, hogy lám, a gazdasági megreccsenés, sőt a Vezér elég világosan látható személyes felelőssége sem számít ennyire nagyon stabil autokráciában. Felelősség nincs. Illetve van, de hogy ki a felelős azt mindig a Vezér mondja meg. A választók megfelelő tömege megfelelően kézben tartható. A többi meg őrjöngjön csak, legalább eljátssza valamennyire a demokráciát.

144.1.5. A török infláció valahol ötven százalék felett (egyes szakértők és számítások szerint közelebb a száz százalékhoz), a líra évek óta romokban, és mindezt Erdogan személyes hülyesége, az alacsony kamatokhoz ragaszkodó monetáris ezotériája okozta. Ahogy Orbán ársapkázása a magyar rekorddrágulást. Igaz, a cél, és – ceterum a censeoadikon – Orbán szempontjából nincs más, elérte régen: a választás 460 forintos benzinnel megvolt.

Persze Erdogan oldalán azt is föl kell jegyezni, hogy húsz éves uralma (ha 2003-tól, első miniszterelnökségétől számítjuk) alatt nagyobb részt dinamikusan fejlődött a török gazdaság. Sőt, a modern török történelem gazdaságilag legsikeresebb szakasza volt ez, egészen a güllenista (vagy ki tudja, milyenista, esetleg ál-) puccsig, 2016-ig.

A gazdasági sikerrecept ugyan nem Erdogan szellemi terméke volt annak idején, hanem leginkább Kemal Dervişé, de ezt a meccset nem copyrightra játsszák. (Egyébként a törökök valahogy – nem véletlen – elég jól el vannak engedve mostanában világhírű közgazdászból: Daron Acemoglu vagy Dani Rodrik nevét már az is hallotta, akit nem különösebben érdekel ez a tudomány.)

‘16 után a rendszer fölkeményítette magát, és ahogy egyre autokratikusabbá vált, ahogy a hatalmi logika egyre inkább maga alá gyűrt minden más szempontot, ahogy romlottak a nyugati és EU-s kapcsolatok (a gazdasági sikerek végülis a nyugati exportra és a nyugati befektetésekre alapultak), a gazdasági növekedés úgy kezdett szépen lemorzsolódni. Erdogan pedig egyre drasztikusabb hatalmi eszközökkel próbálta újra fölpiszkálni, ami egyre katasztrofálisabb következményekkel járt.

144.1.6. Az átlag török, a vidéki, kisvárosi, falusi, konzervatív török mégis kap eleget: ha gyengül is gazdaság, jobban él, mint iksz éve, vagy ha nem, akkor is elhiszi, hogy ennél rosszabul élne, ha Gyurcsány-Soros-Güllen, és addig is ábrándozhat eleget nemzeti nagyságról, kap hozzá segédanyagot bőven (a saját ellopott pénzéből), utálhatja megfelelő mértékben a kurdokat vagy akiket éppen akar, Erdogan pontosan adagol.

144.1.7. Tanulság? Van. Nem-orbánista okulárén körösztül meglehetősen lelombozó.

144.2. A megtört török drón

144.2.1. Még egy kis légből kapott erdoganizmó: a rendszer, hogy is mondják ezt, definitív termékéről írt a Business Insider, merthogy rájött, hová lettek az ukrajnai háborúban népdalokba foglalt, csodafegyverként ünnepelt Bayraktar drónok. Hát leszedegette őket a fokozatosan javuló, technikailag is egyre szofisztikáltabb orosz légvédelem, amely a háború első szakaszában még alig-alig működött, de az őszi ukrán offenzíva óta összeszedte magát.

144.2.2. Maga a Bayraktar-sztori (magyarítási javaslatom: Bajraktár) megintcsak elég érdekes, szinte autokraturistás modelltörténetnek tekinthető, amelyben az elég zseniálisnak tűnő mérnökdinasztia cége szépen megtalálja a politikai kapcsolatokat, „jó érzékkel” termékpalettát bővít a középhatalmi ambícióit egyre határozottabban érvényesíteni próbáló, hagyományosan erős hadsereggel rendelkező ország állami segítséggel is újraéleszteni próbált hadiipari piacára. A szíriai háború miatti befeszülés Amerikával megteremti a piaci rést (a Nyugat által támogatott kurdok elleni támadásoktól félve az USA korlátozta a Törökországba irányuló fegyverexportot), a politikai kapcsolatok meg addig javulnak, hogy Bayraktarék beházosodnak az Erdogan családba. (Selçuk Bayraktar, a Massachusetts Institute of Technologyn pilóta nélküli helikopterekből Phd-zett műszaki vezér veszi el Erdogan lányát.)

Bayraktar olcsó és hatékony drónjai tényleg nagyon sikeresek voltak olyan háborúkban, ahol az ellenfél nem rendelkezett fejlett légvédelmi eszközökkel: Szíriában az ISIS vagy a kurdok ellen, Hegyi-Karabahban az örmények ellen (azeri fejszés barátaink nyertek vele háborút), és Ukrajnában a megszálló csapataikat elég slamposan támogató oroszokkal szemben (vagy Etiópiában a tigrai lázadókkal szemben). De komolyabb légvédelem feltörésére már nem elég kifinomultak.

144.3. Fegyverbe! Fegyverbe!

144.3.1. Csakhogy a mélyen elhippisedett, batikolt pólóban Give peace a chance-ező magyar kormányhoz képest a lengyel mibe’ van: hamarosan Lengyelország lesz a NATO második legfegyverkezőbbebb országa. GDP-arányosan. A NATO-ajánlás duplájára, a GDP négy százalékára emeli a védelmi kiadásokat a lengyel kormány. Úgy tűnik, az újrabirodalmizálódó Oroszországtól nagyon tartó lengyel közvélemény erősen támogatja is a fegyverkezést. Legalábbis a többség, az oroszügyben extragyanakvó idősebbek. Az ellenzék szerint azért elég eszetlen ígérgetés/alkudozás/vásárolgatás folyik, és a közelgő választásoknak szól a dolog, a jövő gazdasági növekedése árán is.

Például 500 Himars rakétarendszer beszerzéséről már februárban megállapodtak, tízmiliárd dollár értékben. Emlékeztetőül: Ukrajna mindössze két tucatnyit kapott ebből a fegyverből (már két tucatnyi indítóeszközt, és hozzá sok rakétát), és ezzel is hatékonyan tudta rombolni az orosz védelmet a sikeres őszi hadműveletekben. 500 Himars indítóállás még az Egyesült Államok területén sincs összesen. De F-35-ös vadászgépekből is venne néhányat Lengyelország, meg persze Abrams tankokat, Apache helikoptereket, Patriot raktétákat. Boguslaw Pacek (kedvenc nyilatkozónevem ever) nyugalmazott vezérőrnagy azt mondta a Financial Times-nak, hogy eléggé eltúlzottnak, már-már értelmetlennek tűnik a fegyvervásárlások mértéke. Miközben a lengyel gazdaság éppen letérni látszik eddigi nagyon sikeres felzárkózási pályájáról, és érthetetlen módon recesszióba ment át, alulteljesít az EU-hoz képest.

144.4. A jugoszláv centeriskola Egely-kereke

144.4.1. Az igazi kosárlabdarajongó agya már lekapcsol az évnek ebben a szakaszában. Most – amikor kimegy ez a hírlevél – kezdődik az NBA-döntő. Igazi, rendes kosárrajongónak nem merném nevezni magam, az igazi rendes talán erős jelzőpár volna, de valamilyen rajongó azért vagyok.

144.4.2. Például Nikola Jokics-rajongó. És őt már honosítottam is, ugye, mint zombori lakost, vesszen Trianon alapon, népszerű rádióműsorunkban. Mindig nagy rajongója voltam a dél(jugo)szláv centeriskolának, Kresimir Cosictól Vlade Divacig, és azt hiszem, ez az iskola tényleg Jokiccsal ért a csúcsra. Nikola Jokicsot pedig hat-hét éve fedeztem föl, akkor lett kispadvégi, kissé tohonyának tűnő másodkörös draftoltból meccsenként tizenplusz pontos kezdő. Azóta kétszeres MVP, minden hatékonysági statisztikai kategória állandó listavezetője, és most döntőbe került a Denver Nuggetsszel, a csapattal, amely 66 éves története alatt még sosem jutott idáig.

144.4.3. Jokicsot nézni egészen különleges élmény mindenkinek, aki egy kicsit is szereti és ismeri a kosárlabdát. Nemcsak az, hogy 211 centis, dromedár centerként úgy vezet labdát, dob hármast és osztogat gólpasszokat, mint egy irányító, hanem hogy ez a 130 kilós, az NBA mesterséges intelligenciás, 3D-nyomtatott, génszerkesztett, tökéletes izomzatú, helyből három métert ugró, százat kilenc másodperc alatt futó, fekve kétszáz kilót nyomó szupermenjei között valami egészen furcsa, szuperügyes elefántnak tűnő faszi, gyakorlatilag felugrások nélkül (a félfamentes rajzlapot nem lehetne kihúzni alóla), szinte komikusan lassú tempóban (fordított Benny Hill) csinál hülyét akárkiből (legutóbb éppen az NBA egyik nagyon jó védőjének és szupertehetségnek tartott Lakers-centerből, Anthony Davisből), és dob vagy dobat kosarat akkor és ahogy akar.

144.4.4. Michael Jordan 1992 és 1998 közötti játékában lehetett érezni valami hasonló, természetfeletti izét. Hogy megmagyarázhatatlan dolgok történnek vele és labdával. Mintha másfajta fizika lenne érvényes rá. Mintha más dimenzióba volna képes átlépni, nyitni egy kaput valami ismeretlen világba, ahová a többieknek esélyük sincs bejutni.

De Jordan a dimenziók közül a térrel kavart, magassággal, távolsággal, ezeket hajlította hurokba, kötötte csomókba. Jokics viszont az idővel csinál valamit. Ő nem magasabb dimenzióba lép, hanem valami furcsán törtbe. Körülötte lassul az idő, aztán hirtelen gyorsul, aztán lassul megint, így pulzál, hogy rajta kívül senki nem tudja követni, mindenki összezavarodik, és amire magához tér, már ott is a huszonplusz pont, a tizenplusz assziszt és pattanó. Triple-double.

144.4.5. Nem is ragozom, mert minek? Régen drukkoltam ennyire valakinek valamiért, mint ennek a 2,11 méteres relativisztikus paradoxonnak.

Ha nyernek, semmi sem menti meg attól, hogy minden idők legnagyobb európai kosárlabdázója legyen.

144.5. Pótpop

144.5.1. Legutóbbi (143.3.) Iggy Pop-óda-himnusz-apológia-kísérletemből csúnya egyéni hiba miatt kimaradt ez a videó:

Ez is Los Angeles-i koncert, de másik helyszín, ez is mobilos felvétel, az első sorokból, de nagyon jó minőség. Itt Slash is közregitározgat, de az tökmindegy, sztárvendég, lófütty. Hanem a főhős, ahogy a többi koncertrészletnél is sokkal jobban láthatóan küzd a saját testével, a teenage heart a százéves sejtekkel, és amekkora feszültség tombol a két idősík között. Plusz a közönségbe mászás, a színpadra visszakecmergés már-már megindító keservei, a teljesen beteg, minimál közjáték a színpad jobb oldalán (rendezői bal) táncikáló, a főhősnél legalább fél évszázaddal fiatalabb, modellkülsejű lányokkal… Szóval egy minidokumtumfilm, na.