134. Szálljon a dal!

134.1. Elektromos gitár plusz szovjethatalom egyenlő orbánizmus

134.1.0.1. „Mert bizony Petőfi, semmi kétség, ha élne: légtornász volna.”

(Esterházy Péter: Petőfi, a légtornász; in: A kitömött hattyú – Magvető, 1988)

134.1.0.2. „We are Petőfi Zenei Tanács. We’re gonna kick your ass! One, two, three, four…”

(Kovács Ákos–Bognár Attila–Frenreisz Károly–Both Miklós–Ferenczi György–Gőz László–Németh Alajos–Tátrai Tibor–Nagy Feró–Müller Péter Sziámi: We are Petőfi Tanács)

134.1.1. Szegény Petőfink! Nem ölég, hogy az Alföld tengersík vidékin, Kiskőrösütt (cserebogár, sárga cserebogár) lenyelte a Orbán (bár oly vidám hajnal pirult az orrán), még egy kommunista bizottságot, egy igazi szovjetet is elneveztek róla. A rendszer parodisztikusan őszinte kulturális power move-ja, egyszersmind tophárom legkommunistább húzásának egyike (további helyezettek: az OMSZ vezetőinek sztálinista kinyírása, illetve a földrajzinév-bizottság móresre tanítása) a Petőfi Sándorról elnevezett zenei tanács (muzikálníj szovjet) megalakítása. A radikális humor (vagy mélykommunistaság) jegyében már a névnek sincs semmi értelme, mert ugyan mi tanácskozni való lehet a popzenén, illetve mit keres az egészben a lánglelkű költő, azon kívül, hogy börtönéből szabadult sas lelke.

És aztán a fekete (vörös; fekete-vörös) humor ne továbbja: sikerült belerángatni szegény öreg Nagy Ferót is. Jó, hát tudjuk, nem nagyon kelletett rángatni, ment ő örömest, mint a rendszer lelkes és szépen profitálgató rajongója.

De a többieknek is jól jön a nyugdíjkiegészítés, nyilván.

134.1.2. Tényleg, ahogy odaültek, legkomolyabbnak gondolt ruházatukban, legkomolyabbnak gondolt ábrázatukat magukra öltve, nem tud róluk nem eszembe jutni a Tűz van, babám! (lásd a komenistahangulat-videjót lejjebb), és akkor ők mostan TANÁCS, és tanácskoznak, megtanácskozzák a könnyűzenét, merre is rolljon az a rock, mintha a kultúrának ez a spec. kis szelete (SZUBkultúra!) nem arról szólt volna, amióta világ világ, amióta One, two, three o’clock, four o’clock, rock, hogy hát a gitárt ragadó fiatalok telibe szarták a mindenféle tanácsokat, bizottságokat, miegyebeket, és csak shake, rattle and roll, all night long, adott esetben a berendezés kárára is, ugye, és erre akár még a tanácsban komolykodó nyugdíjas zenészek is emlékezhetnének, hiszen egyikük-másikuk egykor emblematikus telibeszaró volt.

Persze a havi fix bevétel ebben a korban már rontja a memóriát.

134.1.3. A gömböc-orbánizmus pedig, így tizenikszedik évében, vegyük észre, szépen magába tömködte a művészvilág igen szép százalékát (azt nem mondom, hogy „a kultúrát”, mert annak ehhöz éppen semmi köze, sőt), ironikus módon éppen a legkádáristábbabb vágyakat-reményeket-életstratégiákat előcsalva és erősítve, mert azért a művészvilág szép százalékának (meglepő módon a könnyűzenészféléknek különösen) alapvetően mindig is az az erősen gulyáskommunistoid elképzelése volt a művészlétről, hogy az államnak őtet, mint zseniálist, kutya kötelessége eltartani, mi több, jól tartani, lesni minden szavát, adott esetben őróla szobrot szoborni (lehetőleg Szőke Gábor Miklóst!), cserébe azért, hogy a művész időnként, kisfröccse mellől föl-fölpillantva hullatni méltóztatik keblének mennyei mannáját.

Most akkor eltartja.

Panasz nem lehet.

Nincs is.

Szovjet van.

134.2. Erős most az albán, bizton áll a talpán

133.2.0. „– Nem szokásom felhánytorgatni barátaimnak tett szívességeket, inkább csak azért hozom elő ezt a rég lezárt ügyet, hogy megértsd, milyen helyzetben vagyok. Emlékszel rá, mikor 1951-ben a Zenés Színházban be akartak mutatni egy albán bányászoperettet?

– Hogyne, várj csak, mi is volt a címe? »Front a föld alatt.«

– Igen, az az. És útközben elveszett a főszereplő, egy vájár nagyáriája, senki se merte jelenteni az ügyet az illetékeseknek, aztán végül te írtad meg a számot.

Szemeti dúdol:

– »Erős most az albán, bizton áll a talpán…« A bemutató után a Szabad Zene kritikusa hamisítással vádolt, és feljelentett.

– Akkor te voltál az, aki kiállt mellettem.

– Úgy van, és bebizonyítottam, hogy ez egy régi albán mulatónóta töredéke, melyet már a VI. századbeli kódexek is feljegyeztek – sajnos az elbaszáni könyvtár, ahol ezeket a kódexeket őrizték, leégett a VIII. században, délután fél kettőkor, a nagy szaracén támadásnál. Ha jól emlékszem, épp ezért a közreműködésért kaptál Kossuth-díjat.

– Sohasem felejtem el neked, Bélám, mondd meg nyugodtan, hogy miben segíthetek.”

(Moldova György: Szálljon a dal!)

134.2.1. A legutóbbi Borízűben Winkler rántotta elő a Kossuth-díjak egyébként kevéssé lelkesítő témáját, én meg a memóriám legmélyéről azt a Moldova-poént, hogy „Kossuth- és Haynau-díjas”, de csak abban voltam biztos, hogy Moldova, hirtelen nem ugrott be, melyik novella vagy kisregény.

Otthon rögtön rágugliztam, és kiderült, hogy egyáltalán nem triviális a megoldás, teljesen máshol bújt meg a poén, mint amire számítottam: a Szálljon a dal! című kisregényben kéri fel a Csongor megyei Tanács Szemeti Béla Kossuth- és Haynau-díjas költőt, hogy gyűjtse össze a megye munkásdalait.

(Még az is lehet, hogy nem ebben olvastam eredetileg, hanem egy másik Moldova-írásban, mondjuk egy rövidebb humoreszkben, újságcikkben, a Hócipőben. Néha újrahasznosította a poénjait.)

134.2.2. De ha már kigugliztam a poént, muszáj voltam beleolvasni, és ha már beleolvastam, muszáj voltam végigolvasni. És… és…  hát fantasztikus. Tökéletes szatíra ma is. Ha átírnánk egy-két szót, a megyét vármegyére, a munkást népre-nemzetre, simán el lehetne adni mostaninak.

134.2.3. Pofátlan önfényezés: a Szálljon a dalt lelkesen végigolvasva igazolva láttam a 94. hírlevélben (uhh, de sok elütés maradt benne), Moldova halála után fejtegetett tételemet, miszerint a magyar társadalomnak annyira jellemző mozzanatait, magatartásait látta meg, ragadta ki és karikírozta, hogy az előző rendszerben írt, az előző rendszer baromságait piszkáló szatírái tökéletesen élvezhetők és érvényesek ma is. Vagy mi állítottuk elő újra a demens kádárizmust vagy Moldova látott nagyon mélyre. Vagy valami a kettő között. Alatt. Helyett.

134.3. A sügér dala

134.3.1. Hiánypótló történelmi munka: a modern kapitalizmus egyik csúcsteljesítményének és – bízvást mondhatjuk – jelképének hiteles története, a beszélő-éneklő fali műsügér (haltanilag szakszerűbben: műfeketesügér) kultúrhistóriája. Rengeteg megszólaló, nagyon alapos földolgozás, megrendítő részletek. (A videó csak illusztráció, a lényeg a link mögött lapuló, hosszú, angol nyelvű cikkben.)

134.4. Szálljon a garázsrock

134.4.1. A Larry Parypa Nemzeti Garázsrocktanács ajánlásával nézzék/hallgassák meg Ty Segall és a Muggers koncertjét. Ebben a (már nem létező) formációban a garázsrockgitár-legenda, Ty Segall nem gitározik, csak frontemberel, az anyag meg inkább kicsit doomos-pszichedelikus-sabbathos, nem az a sima, zajos rockandrollvágta. A sárga overálos gitáros ottan pedig King Tuff (Kyle Thomas; nem keverendő az ex-Exhorder-, Floodgate- és Trouble-énekessel), aki saját jogon is garázsrockgitár-legenda, és egyik kedvenc zenekaromban, a Witchben is játszik, amiben meg egy harmadik, az előbbieknél is nagyobb gitárlegenda, J. Mascis (Dinosaur Jr.) dobol. Ha ráér éppen.