444.hu, 2023. február 9.
UJ PÉTER
128.1. Ki itt a James?
128.1.1. Áltiskolás koromban volt forgalomban közepesen jópofa dumaként: „Én vagyok a James!” (Ejtsd: James.) Már úgy értve: „Azt hiszed, te vagy itt a James?” és satöbbi, tehát kábé a Jani (Tevagyitta Jani) helyett jameseztünk, volt valami nagyon bárgyú vicc is erre, de hogy honnan jött ez a james, fogalmam sincs, vagy csak úgy jó hülyén hangzott, mert angolul senki nem tudott még, nyilván, de lehet, hogy csak a janis hangzása miatt, oszt kész, esetleg Jesse James, mert a hetvenes években a western volt az egyik jellegzetesen amerikai kulturális termékcsoport, amely többé-kevésbé rendszeresen átjuthatott a vasfüggöny mellett vagy alatt.
De tök mindegy is. Mert nem én vagyok a James. (Bár, ami azt illeti, tudnák mesélni, miszerint embékettő tartalékbajnokság, Budaörs, PPG (powerpointguard), stretch 1-es poziban, amikor beültettem a hintába az Óbudai Kaszások B ifi védőjét, és klasszikus szépségű tempóval, magasra felugorva – simán ki lehetett húzni a talpam alól az A4-es félfamentes rajzlapot, hogy közelebbről is meghatározzam air time-ot Önöknek –, hét méterről magabiztos airballt varázsoltam a meglepett ellencenter kezébe. Ez volt a hab a mínusz húszonötpontos keserű pirulán. Tehát ennyiben voltam én James, jelezném: tudom mit beszélek.)
Merthogy eléggé triviálisnak tűnő módon, és egész pontosan harmincnyolcezer-háromszázkilencven okból a James a James.
128.2. A pszeudo-Potemkin-álkamu-diskurzus szerepe a látszatnak álcázott illúziókeltésben
128.2.1. Nem mondok újat. Újra és újra el tud képeszteni, hogy az ún. épeszűnek tűnő sajtóban is nap mint nap előkerülnek különböző publicisztikák, nyilatkozók, komoly arcot vágó elemző szakértők, akik az úgynevezett ellenzéki pártok strategitaktikoakármicsodáját prüntyögtetik, fitymálgatják, hettyemfittyelik, hupákolják, hogy akkor mégis inkább amúgy kellene/kelletett volna, hogy akkor jobban lemenni vidékre, vidékebbre, vagy éppen följönni vidékről, aztán vissza, megállni félúton, megszólítani a bizonytalanokat, esetleg elbizonytalanítani a megszólalókat, vagy azokat, akik azt sem tudják, hogy bizonytalanok-e, esetleg a fiatalokat, az időseket, a vidéken élő idős fővárosi fiatalokat, a kiábrándult fideszeseket, a beábrándult szocikat, megelempésedett dékásokat, a lerándult a szadeszosokat, a nőket, a meztelen, gumi nélküli férfiakat, venezuelai autonóm faluközösségeket, a baloldali érzelmű neonácikat, a jobboldalra szavazó kriptokommunistákat, baloldali programmal, jobboldali gesztusokkal, kétoldali tüdőgyulladással, antineoliberális piacpárti újraelosztással, de mindenképpen HITELES politikai VÍZIÓVAL, fogjukmegegymáskezéttel, társadalmilag felelős, mi több, releváns, inkluzív, exkluzív, tolótetős, lendkerekes, turbo-gti anyámkínjával. (Ebből a szempontból is aggodalmas, hogy Gelencsér Ferenc, ahogy olvasom, a napokban béna kacsa lett.)
Szóval megy ez a kinek mit kéne csinálni, tematizálni a problematikát, a sajtónak meg aztán különösen mit, hogyan mit, kevesebb déká, több Hadházy, mit/kit kéne előtérbe tolni.
2023-ban. Édes Istenem.
128.2.2. Ismételjük át akkor a ceterum censót megint, da capo al fine: Magyarország nem liberális demokrácia, de mégcsak nem is köztársaság, ezt maga a rendszer névadója és megválasztott napkirálya közölte velünk, többször is; na már most, a liberális demokrácia definíciója, hogy ottan szabad és fair választásokat tartanak, határozottan szétválasztják a hatalmi ágakat, mindenféle intézményi garanciái vannak a hatalommegosztásnak satöbbi satöbbi. Nem liberális demokráciában ilyenek nincsenek.
128.2.3. Magyarország legkésőbb 2014 óta ún. választásos autokrácia. Ezzel ugyan a rendszer főfáraója nem szokott dicsekedni, mert ugyan számtalanszor kinyilvánította már mély megvetését a mindenféle demokratikus politikai intézmények, a demokratikus társadalomműködtetés irányába, és szimpátiáját a világ aktuálisan legautokratikusabb rendszerei iránt, végül mégis mindig szükségét látja demokráciát hazudni, minden áron megpróbálni demokráciának álcázni a már alig álcázhatót.
A hazai hatalmi rendszerben megtaláljuk a politolgiai szakirodalomban választási autokráciaként emlegetett rendszerek valamennyi jellemzőjét. Az ilyen rendszerekben a leválthatatlan hatalom az állam erőforrásait elsősorban arra használja, hogy saját hatalmát újratermelje. A leválthatatlan hatalom hiearchiájának csúcsán egyetlen ember áll, minden lényeges döntést ő hoz meg, a „demokratikus intézményrendszer”, a pártok, a parlament szerepe mindössze annyi, hogy ezeket a döntéseket legitimálja és közvetítse (lenyomja az emberek torkán).
A választások szerepe pedig az, csak ezért rendezik (különös műgonddal), hogy a leválthatatlan hatalmat elfogadhatóbbá tegye és megerősítse, esetleg némi visszajelzést is adjon a rendszer működtetőinek. De semmiképpen sem célja a valódi politikai verseny, a hatalom leváltása. Nem valódi demokratikus intézmény, hanem csupán a látszat fenntartása. (Ahogy a „rendes” vagy liberális demokráciák többi intézményét is imitálja a rendszer: a független sajtót – központilag irányított, a hatalom üzeneteit közvetítő, a hatalom parancsait teljesítő sajtóval –, a civil szervezeteket, kamarákat, mindenféle hatóságokat.)
128.2.4. Az ilyen rendszerekben (a klasszikus példa persze a putyini Oroszország) az ellenzék nem a kormány leváltására törekvő, potens politikai erő, hanem a rendszer része, feladata, hogy szép pénzért statisztáljon a parlamenti és választási színjátékokhoz. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy korrupt volna hagyományos értelemben, nem biztos, hogy megvették kilóra. (Pedig végső soron igen.) Neki is érdekében áll elhinni, hogy ő normális, legitim és potens politikai szereplő. Mit tehetne mást?
Szerepét már azzal tökéletesen betölti, ha bejár a Parlamentbe, fölszólalgat, és a választásokon rajthoz áll. A hatalom persze az ellenzék rendelkezésére álló erőforrások sokszorosával (akár százszorosával, ezerszeresével) dolgozik az újraválasztásán, a siker soha egy percig nem lehet kérdéses.
Itt nem az ellenzék tehetségével, programjával, politikusaival, taktikájával, stratégiájával, víziójával van baj. Kitalálhatna akármit, az eredmény ugyanez lenne. Más ugyanis nem lehetséges.
De persze nem talál ki semmit. Nincsen rá se ereje se ambíciója. Nem köll. Ebben a rendszerben az ellenzéknek éppen ilyennek kell lennie, mint amilyen. A hatalomnak milliónyi eszköze van arra (legális és illegális is, bőven), hogy pont ilyenre faragja.
Nem az a baj, hogy Gyurcsány, hogy Márki-Zay vagy mittudomén, béna kacsa.
De amíg erről kell győzködnünk egymást (magunkat), addig Orbánnak nincs sok izgulni valója.
128.2.4+1. (Úgy tűnik, ezt a cikket átlag félévente muszáj megírnom. Nem arról van szó, hogy nem unom. Hanem.)
128.3. Hazánkban az életszínvonal
128.3.1. A legendás Hold After Hours podcast ötven százaléka ajánlotta figyelmembe minap Nádasdy Ádám pazar cikkét, kicsit szégyelltem is magam, hogy magamtól nem voltam rajta, mert Nádasdynak kábé minden cikke pazar szokik lenni. Nem is tartalomismertetek, nem csatolok rá néhány aktuális politikai hírt/nyilatkozatot, csak idézek egy-két mondatot, aztán tessenek elolvasni. Érdemes.
„[Az angol nyelvben] például nincs olyan szó, hogy »hazánk«, tehát nem lehet olyat mondani, hogy hazánk időjárása, vagy hazánkban az életszínvonal csökken.
(Olyat meg pláne nem, hogy emelkedik, mert ha emelkedik is, itt ízetlen kormánypropagandának számítana ilyesmit hangoztatni: ez a dolgok természetes rendje. Azt se mondják be a rádióban, hogy learatták a búzát.)”
128.4. Heavymetál rovat: a blanket alól kilógó lóláb
128.4.1. Steve Albini producerguru-hangmérnökfélisten, legendás albumok (Pixies: Surfer Rosa, Nirvana: In Utero és még millió más, sokoldalas diszkográfiából válogathatnánk…) készítője twitterolt oda minap, hogy hát micsoda korszakos gitársoundot tapasztalt a Heavy Blanket új lemezén, rohantam tehát máris spotifyolni, mert a Heavy Blanket nagy kedvenc gitárosom, J Mascis (Dinosaur Jr.) ikszedik side projektje, és ilyen jó súlyos pszichedelikus metálizé. Hallgatom, hallgatom, és hát nagyon gyanús nekem ez a dobolás. Ez pont olyan, mint a Witch. A Witch is J Mascis-projekt, az is metál, olyan doomszerű, de abban nem gitározik, hanem dobol, mert szeret dobolni. Szóval hallgatom a Heavy Blanketet, a gitár Mascis, egyértelműen, de a dob is annak tűnik. Fülre. Olvasgatom a zenekar és a lemez sztoriját, hogy ilyen gimnázium zenekar volt, ami csodálatos véletlenek folytán újjáalakult. DE: a Mascis-szakírók szerint az egész sztori kamuízű, egy fénykép sincs erről a rejtélyes zenekarról, és nagyon úgy tűnik, már hangzásra, basszus- és dobjátékstílusra is, hogy ez J egyszemélyes projektje, mindhárom hangszeren ő játszik.