126. Tragédia, tragédia

126.0.1.

„Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.”

Kövér László Vörösmarty Mihály: A vén cigány

126.0.2.

„A költő agyában megrendűlt a velő.”

Babits Mihály: A férfi Kövér Vörösmarty (10. A vén cigány) – Nyugat, 1911. 24. szám

126.0.3.

„Költői kedve csak elvétve lobban fel, keserűségében a bor vigasztalja. Háborgó lélekkel búsong hazája sorsán. Idő előtt elaggott emberré lesz. Ha olykor felvetődik Pestre, régi barátjai megdöbbenve látják, milyen gondozatlan a külseje, tétova a tekintete, közömbös a magatartása.”

Pintér Jenő: Magyar Irodalomtörténet – Kövér László Vörösmarty Mihály élete

126.0.4.

„Madách nyelvének színtelensége és nehézkessége feloldódik az egész magával ragadó pátoszában…”

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet (9. Madách Imre; a., Az ember tragédiájának szellemtörténeti helye)

126.1. A lázadt ember vad keservei

126.1.1. Nógrád vármegyütt nagy Madách-ünnepséget tartottak múlt pénteken. Kétszáz éve született (vagy ahogy a 19 nappal fiatalabb Petőfi esetében írta a magyar hírügynökség: „ma lenne kétszáz éves” – hát ja, kis szerencsével) a nemzet ikonikus drámaköltője, és ki méltathatná méltóbban irodalmunk egyedülállóan gigantikus héroszát, mint politikai életünk Vörösmarty Mihálya, Kövér László. A házelnököt természetesen nem költői tehetsége, hanem inkább lelki alkata rokonítja Madách kortársához, már amennyiben a közelgő nemzethalál baljós vízióitól terhes feljajomlásait blaszfémiagyanús pszichogeometriai művelettel Vörösmartyéi mellé helyezzük. (Otthon, szakember felügyelete nélkül senki ne próbálja!)

És akkor most át is adnám a szót (a kurva életbe, kezdek elházelnökösödni!) a nemzeti hírügynökség tudósítójának, aki péntek este nyolc óra tájban röpítette világgá az alábbi sorokat:

126.1.2. „Madách Imre 163 évvel ezelőtt megírt művében, Az ember tragédiájában előrevetítette a mai világunkat, benne »valamennyiünk félelmét és reményét« – mondta Kövér László házelnök pénteken Balassagyarmaton, a Madách Imre születésének 200. évfordulóján tartott Nógrád vármegyei Madách-ünnepségen.

Ünnepi beszédét úgy folytatta: napjainkban Madách csak amiatt vonná össze a szemöldökét, »hogy Ádám és Éva az emberiség fennmaradását biztosító egymásnak rendeltségét a mai nyugati kultúrában micsoda hévvel igyekeznek átírni Ádám és Béla kapcsolatára«. Madách minden egyéb tekintetben pontosan megírta a lényeget mai világunkról, az emberi lélekért zajló szakadatlan küzdelemről, a jó és a rossz, a fény és a sötétség, a hit és a tagadás, végső soron Isten és a sátán között – fűzte hozzá.

Az Országgyűlés elnöke hangsúlyozta: Madách Imrére azért vagyunk büszkék, mert egyetemes értékű és örök érvényű művet ajándékozott nekünk és a nagyvilágnak, főműve a világirodalom egyik legmélyebb filozófiai költeménye.

Kövér László a mai ember tragédiájának azt nevezte, hogy a lelki és szellemi merényletekhez korábban soha nem látott hatékonyságú eszközök állnak rendelkezésre. Mint kifejtette, a Földön élő több mint nyolcmilliárd emberből ötmilliárd csatlakozik az internethez és átlagban naponta több mint hat órát tölt a digitális világban. »Úgy is mondhatnánk, az emberiség lassan, de biztosan a fizikai világból a virtuális világba menekül, hasonlóan, mint ahogy Madách Ádámja menekült az űrbe« – fogalmazott. Az emberiség számára páratlan esély, ha ez a digitális rendszer a közjót és a közérdeket szolgálja a fizikai világban, és rettenetes veszély, ha – miként ez látszik – mindezt magánérdekek vonják uralmuk alá.

A házelnök arról is beszélt, hogy a demokratikus legitimitással nem rendelkező magánhatalmak pénzügyi és technológiai fölénybe kerültek, és új hatalmi világrendet akarnak szabni. A közhatalmat képviselő államok és a kevesek érdekeit szolgáló magánhatalmak új erőegyensúlya nélkül a nyugati világban napjainkban tapasztalható lelki, szellemi, gazdasági és politikai válságok a jövőben tovább fognak mélyülni.

»A 20. század borzalmain túllépni akaró Ádám számára, úgy tűnik, a 21. sem tartogat mást, mint újabb illúziók elvesztését, az eszmények sárba tiprását, és a rációba kapaszkodó remény megcsúfolását« – mondta, hozzátéve: de mi itt, Madách hazájában ismerjük a titkot: megmaradásunk záloga mindmáig a küzdeni akarás és a Mindenható kegyelme volt.”

124.1.3. Máris visszakoznom kell a bevezetőben odavetett, igencsak elhamarkodott ítéletemtől (ből?), miszerint a házelnök költői tehetsége talán nem oly meggyőző, mint mondjuk nemzethalál-vizionálás terén kibontakoztatott, minden kétséget kizáróan herderi szintű képessége, de a fenti szöveg magáért beszél. Szinte megjelenik előttünk Madách, ahogy az elsötétített teremben, és kattogó-pislákoló, hatalmas gépével előrevetít.

124.1.4. Azon egy pillanatig el kelletett töprengenom, hogy vajon hogyan akart túllépni a tizenkilencedik században megírt Ádám a huszadik század borzalmain, még az is felrémlett bennem, hogy a falanszterszínt helyezi a huszadik században a házelnök, némileg opponálva a Madách- és a Tragédia-kutatás álláspontját az egyébként sok vitát kiváltó falanszter–London–Prága II.–Párizs–Prága I. (itt most fordított sorrendben) elrendezés ügyében, és figyelmen kívül hagyva a szöveg, némely kutató által nem pontos időmeghatározásként értelmezett részét:

(A Tudós szövege a tizenkettedik – falanszter- – színben:)

„Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel-
Állnak ma is már a fölleplezéshez. –
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.”

Túl azon, hogy a megújuló energiák fontosságára is fölhívja a figyelmet száz évvel a megújuló energia fogalmának megalkotása előtt, Madách a Nap kihűlése előtti negyedik évezredbe helyezte a színt, nem a huszadik századba. (Hacsak nem a Nap kihűlését helyezte Kr.u. ötezerkilencszáz valahányra.)

De, rájöttem aztán, Kövér László nem a falanszterszínről beszélt, teremtő fantáziáját itt már korlátozhatta Madách szövege, Kövér Ádámja már Madáché, nem a Tragédia főszereplője, hanem az emberiség metaforája ezen a ponton.

124.1.5. Térjünk vissza a házelnöki mikroeposz elejére, a minden tekintetben legizgalmasabbnak kínálkozó részre, a frenetikus poénra (derültség a teremben) miszerint „Ádám és Éva az emberiség fennmaradását biztosító egymásnak rendeltségét a mai nyugati kultúrában micsoda hévvel igyekeznek átírni Ádám és Béla kapcsolatára”. Apró stilisztikai kötekedés, hogy Ádám és Éva egymásnak rendelése még inkább tekinthető az emberiség megteremtését célzó aktusnak, mint a „fennmaradást biztosítónak” (már ha ragaszkodunk a virtigli politikus/jogásznyelvhez), de mindegy is, ez az apróság tényleg észrevétlen marad a bátor művészi gesztus mellett, amely a konvenciókra fittyet hányva, telivér buzizással gondolja ápolni Madách emlékét. Nem állítom, hogy az irodalomtudomány megalapozottan vethetné el ezt a megközelítést, például maga Szerb Antal is céloz a Tragédia szerzőjének nőgyűlöletére, de pontos forrásmegjelölés híjján sajnos rejtve marad, hogy a „nyugati kultúrán” belül pontosan hol is, milyen szöveghelyeken próbálják átírni a genezis szereplőit. Bélára.

(Royról, mármint nem a jobbikos Schneiderről, hanem az és ádámos Royról hallottam. Roy és Ádám, de az nem nyugati volt. És szerencsére elmúlt már.)

Azt hiszem, elég szorgalmasan olvasgatom a Kövér László által minden valószínűség szerint reménytelenül romlottnak, ember- és nemzetellenesnek, dekadensnak, libernyákoidnak satöbbinek tekintett nyugati sajtótermékeket, de még soha egy büdös sort sem olvastam, ami akárcsak emlékeztetett volna valami hasonló homoszexuális teremtéstörténetre. Az is igaz, hogy az én érdeklődésemen kívül esnek a direkt meleg témákkal foglalkozó lapok, magazinok, ahol alighanem nagyobb eséllyel kerülhetne elő ilyesmi.

Dehát, ezért házelnök a házelnök, ezért van olyan vastag, kemény, szőrös demokratikus felhatalmazása neki, mert tájékozottabb és olvasottabb minálunk.

126.2. Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

126.2.1. A szédületes tenpóban fejlődő, és jóideje leválthatatlannak tűnő orbánizmus költőünneplési/évfordulózási távlatai úgyszólván beláthatatlanok. (Engem vezess te, kétes szellemőr,/Az új világba, mely fejlődni fog…) A kövéri innovációból például következhetne az a 2036-os Berzsenyi-ünnepség (akkor lesz halálának kétszázadik évfordulója), ahol így szól az ünneplőbe öltöztetett szívű tömeghez a szónok (szerencsés esetben még mindig Kövér, de ha ő nem, akkor mondjuk Tuzson Bence):

„Tisztelt ünneplő közönség! Kedves barátaim!

Ma kétszáz éve halt meg nagy költőnk, Berzsenyi Dániel. Ebből az alkalomból, engedjék meg, hogy elmeséljem azt a viccet, amikor a buzi, már elnézést, egy »meleg« LMBTQ állampolgár bemegy az orvoshoz, hogy »doktor úr, doktor úr, valami nagyon szúrja a fenekemet!« Az orvos megnézi, és azt mondja: »dehát az ön fenekében egy szál rózsa van!« Mire az LMBTQ: »És ez a tiéd, macikám!«

Nem is lehetne aktuálisabb, értékválságos korunk nagy kérdéseire frappánsabban választ adó idézetet találni, mint ezt, és  Berzsenyi halhatatlan sorait:

»Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.»

Soha többé baloldalt.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”   

126.3. Kálcsörunk fundámentomai nyomában

126.3.1. Janhuszonkettedikán meg beköszöntött (helló-belló!) a Magyar Kultúra Napja! (Hogy a másik 364 napon mi a kurva, büdös, retkes szutyok van, arról fingom sincs, dehogy nem a kultúra napjai, az gecizicher.)

A magyar kuttúra majdnem Kövér Lászlóhoz foghatóan topikonikus alakja, Varga Judit miniszter, az Erasmus és a Horizon hőse adott ki kultúrtörténeti sajtóközleményt – hol másutt, mint a demokrtatikus felhatalmazás nélküli, magánérdekű, háttérhatalmi Facebookon 💪 💪 💪  ✌🙏🙏 🇭 🇺 🇭 🇺:

126.3.2. „Január 22. a Magyar Kultúra Napja. Idén ezen a szimbolikus napon kezdődnek a magyar nyelv védelmét szolgáló fogyasztóvédelmi ellenőrzések is (sic! – mondat végi írásjel nékül, alighanem címnek szánva – a szerk.)

A magyar nyelven kiadott sajtótermékekben, rádió-, illetve televízióműsorokban közzétett reklámokban az idegen nyelvű szöveget, pár kivételtől eltekintve, magyarul is meg kell jeleníteni. A fogyasztóvédelmi hatóság a 2023-as ellenőrzési program keretében mától ellenőrizni fogja, hogy ezt a kötelezettséget betartják-e.

A magyar nyelv nemzeti létezésünk legfontosabb megnyilatkozása, nemzeti hovatartozásunk kifejezője, kultúránk fundamentuma. Ezért védelme, átörökítése az utódokra, nyelvi környezetünk épségének megóvása a mi közös felelősségünk!”

126.3.3. A magyar nyelv iránt aggódó polgár – hiába szokták lehurrogni a mindenféle „tudósok”, a finnugor hazugságot terjesztő „nyelvészek”, hogy semmi aggódni való sincs a magyar nyelven, amíg tizenkét-hárommillió ember beszéli – föllelkesül az ilyen bejelentésektől, márcsak azért is, mert megjelennek kébzelettében az állanpolgári bejelentésre kiérkező golyóállómellényes, géppisztolyos, plexipajzsos, erővágós nyelv- és fogyasztóvédő kommandósok, ahogy célra tartott – alsó széle-közepe – fegyverrel sorakoznak egy ajtó előtt, hangosan bekiabálnak, hogy idegen szavak használatát azonnal fejezze be és feltartott kézzel jöjjön ki, az ajtón névtábla: Rátkay Phillippe.

126.3.4. Nyelvi szenpontból rágódjunk (szempontból rágódni – hoppáréka!) még egy csöppöt a közlöményen. Aszongya: „Idén ezen a szimbolikus napon kezdődnek a magyar nyelv védelmét szolgáló fogyasztóvédelmi ellenőrzések is”

Ellőször is dicsérjük meg a szerzőt, legalább nem úgy kezdte, hogy „az idén”, mert tízből kilencszer úgy szokták, anglicistáskodva,  kényszeres névelőhasználat.

Tehát „idén ezen a szimbolikus napon”. Dehát miért idén? Idén ezen. Jövőre más napon? Tavaly megint más napon kezdődött? Vagy mi? Mitől szimbolikus a nap? Hogy „ünnep”? Ünnep ez, egyáltalán? Az ünnep szimbólum? Szimbolikus ünnep? (Mennyi kérdés!) Mennyivel frappírozottabb lenne, így, ni: „Ma kezdődnek, a…” Hát ebbe a „magyar nyelv védelmét szolgáló”, szolgálást biztosítható foganatosítások tekintetébe nem mernék belemenni. Hagyjuk úgy.

Ámdeviszont: „magyar nyelven kiadott sajtótermékek…”. Magyar. Magyar, tisztelettel. Magyar sajtótermékek. Nem-e? De. Nem kell oda „nyelven”, „kiadott” meg aztán pláne nem!

„A fogyasztóvédelmi hatóság a 2023-as ellenőrzési program keretében mától ellenőrizni fogja, hogy ezt a kötelezettséget betartják-e.”  Húha. Nemcsak ronda, magyartalan (fogja, mi?), de tök fölösleges is, semmit olyat sem állít, ami az első mondat nem közölt volna.

Na most jön a nagy trúság, a fillozófija:

„A magyar nyelv nemzeti létezésünk legfontosabb megnyilatkozása, nemzeti hovatartozásunk kifejezője, kultúránk fundamentuma.”

A magyar nyelv létezésünk megnyilatkozása volna? Hm. Létezésünk a minap meg talált nyilatkozni? Nem inkább a magyar nyelv volna az, amelyen mink magunk meg-megnyilatkozunk? Akárhogy forgatom, ennek nincsen sok értelme.

Hogyaszongya: „nemzeti hovatartozásunk kifejezője”. Ezzel nem lehet vitatkozni. Viszont minden másnak is a kifejezője. A nyelv már csak ilyen. Kifejezetten.

És: „kultúránk fundamentuma”. Hogy micccsoddáájjaaa??? Hol van itt egy fogyvédős kommendós?!! Latinul karattyolunk?! Tessék magyarúl! Alapja.

Na, jussunk el az utolsó mondatig, az a legbetegebb. „Ezért védelme, átörökítése az utódokra, nyelvi környezetünk épségének megóvása a mi közös felelősségünk!”

Átörökítés. Dzsíííz. Enber így nem beszél. Csak üggyvéd. De mindegy. „Nyelvi környezetünk épsége” – Attyaég, olyan van olyan? Vagy: éppsége? Milyen volt az ép? Épp olyan. Nem voltak benne hülye mondatok, mint ez itten? Minden egész eltörött? De a CSÚCS: „a mi közös felelősségünk”. Ezt a magyar úgy mondja, kiskezit csokkolom, frapánsan, egy pével, sziggorún: közös felelősségünk. (Más kérdés, hogy miért mondana ilyet. A magyar.) Nincs mi. A magyar nem szeret névmásolni, hanem (ha kell, ha nem) ragozik. Az ilyen birtokos szerkezetekben nagyszerúen ki tudja fejezni a ragokkal, hogy micsoda kié: felelősséGÜNK, többes szám, első személy, birtokos eset. Mienké. Nem köll külön odaírni/mondani. Nem szép. Azt az ángolban köll. Icc Our reszponzibilitás. Ez – a „mi” – EGY (an) ánglicizmus, kapitális méghozzá, mint az állandó egyezés, az egyre mániásabb névelőhasználat.

De egyébként meg, persze, mindenki mondhat, amit csak akar.

Nyelvőrködjön, akinek két anyja van.

Ádám és Béla.

126.4. Negyvenkettes ciklusváltás közös energiaalapítással

126.4.1. Végül, de utolsó sorban, megen csak és kizárólag a Magyar Kultúra Napja (Hónapja! Éve! Évszázada!) alkalmából hadd hívjam föl b. figyelmüket az itten linkolt nagyon magas kúltúláris értéket képvisellő etűdra. Zámbó „Jimmy” Imre – aki már önmagában is garancia a művészi színvonalra csakúgy, mint a kifinomult ízlés és esztétikum minden lehetséges formájára – sokadszor újramelegített kultuszát hivatott ez is kívánt hőfokon tartani, számos olyan elemmel, amely mind-mind nagyon sokat tehet hozzá a nemzeti kultúra további fejlődéséhez. Van benne élőben elkövetett adócsalás alapos gyanúja, összevissza történő hazudozás, csalás, kuruzslás, miegyéb és satöbbi, minden tizedmáspercja fos kincs, és, kedves magyarok, rút sybaríta testvéreim, donforget, ez nem ám valami kreténtévé, nem valami ezotero-agysérült baromcsanel, hanem az „épkézláb” kertévének gondolt RTL Klub! Ész megáll. A mai ember tragédiája, szkazál Kövér László. Trú sztori.