444.hu, 2022. december 29.
UJ PÉTER
122.1. Vidám műsorunk el-elmarad
122.1.1. Drága Olvasók! Tik, éves célkitűzésünkkel összhangban, mind a húszezerplusznyian! Ezúton borulok le előttetek! A tőlem telhető maximális (non plus ultra) iróniamentességgel. Év vége alkalmából, természetesen.
Korábban is emlegettem már, valószínűleg még fogom is, ha már unják, szóljanak (ezzel vissza is magázódtunk veletek): szükségünk lesz még egymásra. Egyre szükségebb. Nem egyszerű időket élünk, egyre nemegyszerűbbeket (a nemegyszerűség is, mint a migrációs veszély, szig. mon. nő), mostanra már mintha de facto egy (agyin) orosz trollfarm közepén élnánk, és ahogy a dolgok állnak, ha ezt még állásnak lehet nevezni, illetve, javítok is, tehát ahogy a dolgok hanyatlanak, omlanak össze, mennek széjjel (gajra), lesz (lehet) ez még pocsékabb is. Úgy szakmailag, mint emberileg.
De mostan év vége van, szinte már Szilveszter, az év utolsó hírlevele, hát annyira Szuperbolát akartam neked csinálni, drága olvasó (és már megen tegeződönk, figyelik! – bekezdésről bekezdésre), Árkus József mögött VHS-ről bevágott, pávatollas tangában félmeztelen brazil nő, sok alákevert nevetés és Benny Hill-szaxofon.
Szóval így az év végi lelazulódás szellemében már csak alibizni akarnák, húzni az időt, fetrengeni, sérülést színlelni, kirúgni a lelátóra, taccsra vagy szögletre az évet. Azt hittem, majd csak kieszelek valami közepesen gyönge tréfát, beembeddelek néhány kabaréjelentet a lehető legpusztítóbb Markos-Nádasokból, de valahogy nem áll össze a fejembe a vidám évbúcsú. Nincsen valahogy komilfója neki.
Különben is, mintha egyre kevésbé lennék alkalmas erre a sit down comedyre, hogy elparodizálgatni, viccelődni két-három flekkben, hetente, pedig, mondjuk, sok éves rutinom van. Csak valahogy kezd elmenni a tréfás kedv. Annak ellenére, hogy még dolgoznék is rajta, hogy ne menjen.
Hiába nézem a Maksa-híradókat órákon át (nem teljes iróniamentességgel), hiába nézek meg minden héten legalább két Bud Spencer–Terence Hillt, hiába követem Németh Szilárdot az instán, hiába olvasok Matolcsy György-scifiket.
Maradjunk abban, kedves Olvasó, hogy kipipáltuk ezt az évet is. Persze, ha a következő, nem egyszerű (megint!) két-három napban túléled a tömeges halálra etetési, -itatási kísérleteket.
Végül engedd meg, kedves olvasó, hogy súrú évvégi köszönetnyilvánítások – hogy itt vagy, hogy pénzt adsz, hogy számítunk neked – közepette maradásra szólítsalak föl, maradjunk együtt, mint megannyi Pataky Attila, hogy ne legyünk széjjel. Nagy szükségünk van rád (egyre nagyobb), és azon vagyunk, hogy neked is legyen szükséged ránk. (És megint újra fordítva is vica versa.)
122.2. Szórakozik itten, nó
122.2.1. Szórakoztató tartalomként idelinkelnám még állandó shadow-zeneiszerkesztőm, dj. Shuriken találatát, a 77-es szilveszteri műsor egészen pusztító könnyűzenei vagy milyen részletét, amiből kiviláglik, hogy ugyan a mai kertévés vagy szórakoztatói zenei kínálat sem fenékig tejfel, de azért igénytelen, fostalicska giccset azért már a komenista televíziózás is tudott, ha akart. (És nagyon akart.)
A ruhák, a hajak, minden. Ódivatúbbra, provinciálreménytelebbre venni még a vasfüggöny mögött is nehéz lett volna, a lehető legtrúbbabb szovjetblokkfíling, soviet visuals, de nem is Moszkva, hanem inkább Magnyitogorszk (gondoljunk már bele, London ekkor egy éve túl van a punk csúcsán!). Külön megkapó Szikora Robi igyekezete, hogy még Ringo Starr fejmozgását is mímelje a Beatle-Hungáriában, annyira komolyan veszi a kopiketséget (tíz évvel vagyunk a Sgt. Pepper után, héttel meg a feloszlás után!). Vagy 25.00-tól, teljesen indokolatlan csokornyakkendője alól alig kilátszó Máté Péter magyarítja a Reach Out című, 1966-os (akkor tizenegy éves) Motown-klasszikust, miközben az éppen Neoton famíliává váló Kócbabák trió egészen dermesztő alakítást nyújt az albán kettes csatorna kelléktárából kölcsönkért díszletlépcsőn. Mozgásban ezen már csak a finálé tesz túl, pedig valószínűleg profi táncosokkal dolgoztak (Operett színház? Balett?), de a koreográfiát világításpróba közben improvizálhatta egy díszletmunkás, aztán cigarettaszünetben próbálták el egyszer egy részeg SZOT-káder vezetésével. Ha egy NDK tévébalettes (a zenés ajándékkosarak állandó főszereplője) meglátja, röhögőgörcsöt kap.