117. Transzbalansz

117.1. Az író szembejön

117.1.1. Vasárnap este némileg váratlanul szembejött Kiss Tibor Noé Litera-cikke, be is barkácsoltam a hírfolyamba, ahogy köll: a szexuáliskisebbségi vagy hogy mondják ezt, idegen terepen vagyok, szóval transz író külföldre menekült. És nagyon jól megírta, miért.

117.1.2. Ott kellene kezdenem, és ezért dadogtam idegen terepről előbb, hogy engemet ez a transzság meg miegyéb nem nagyon érdekel. Azt sem nagyon értem, miért ugranak rá ennyire sokan. (Miért ne lehetne mindeki akárki, minden hogyishívják nélkül?!)  A legkevésbé sem vagyok otthon a legfrissebb turbópíszí nyelvi lelemények lápvidékén, és bár látom, látom a nyugati sajtóban a mindenféle vitákat, meg főleg a (szélső-) jobboldal morálispánikkeltését, nem gondolom, hogy ez lenne a kultúrkampfoknak az az ütközete, ahol meg kellene nyernie az akárkinek (nekünk?) az akármit.

Ezzel a megközelítéssel (megtávolítással) a hiperpíszi radikálaktivista nyelvi tükörországban simán transzfóbnak számítanák, persze. (Még akkor is, ha hellyel-közzel érteni vélem a turbóság, hiperság és radikálság okát. Vagy célját.)

117.1.3. Magam elé tarthatnám pajzsként a tulajdonképpeni tárgyat, a fent emlegetett írót, Kiss Tibor Noét, akit, ahogy a nyilatkozataiból kiveszem, ugyanígy kevéssé érdekel ez a politikai transzság, az aktivizmus és vidéke, tehát amikor letranszírózzuk, eleve hibát követünk el (nem vagyunk korrektok), mert ugyan író és vállaltan transz, mi több, két nagyon sikeres regényében is fontos (szereplő? elem? motívum?) a transzság, dehát ő (azért most hálát adhatunk a magyar nyelv istenének, hogy a névmásokkal nem kell nemileg kínlódnunk!!) író, magyar író, sőt, nagyon jó magyar író, aki egyébként transz. Pedig ez utóbbi körülmény egyáltalán nem független az íróságától. Meglehetősen sok fájdalmat, nehézséget okoz neki, viszont – micsoda remek trade-off, end of the day – írói képességét láthatóan javítja, érzékeit élesíti. (De pocsékul hangzik ez így.)

117.1.4. Transzügyi érdekektelenségem miatt tehát Kiss Tibor Noé regényei is elkerülték a micsodámat. Itt (így) üt vissza a píszíizé, hogy az ember hallja, mer hát mi mást hallana, hogy kijön egy (két) transz (sőt: TRANSZ) regény/novella/vers, és akkor már rögtön nem is érdekli. Nem azért mert előítéletes volna a transzokkal, hanem azért, mert ezzel a politikai-aktivistás valamivel, illetve ennek az irodalmi (művészeti) lecsapódásaival szemben előítéletes. (Gyanakvó.)

117.1.5. De aztán csak-csak belakadtam néhány rövidebb szövegébe, és elcsodálkoztam. Először is meglepett – az előítéletek, ugye! – a nagyon visszafogott, nagyon erősen fókuszált, világos, és minden retorikai fölhabzástól mentes (a fölhabzásveszélyt magabiztosan kerülő) stílus.

117.1.6. Aztán jött a Partizán-interjú, és az újabb rácsodálkozás, hogy ennyire – na, ez is ócska, szarrá koptatott, szinte értelmetlen jelző, és egy íróra már-már pofátlanság használni – nóóóórmálisan beszél valaki akármiről. Normálisan: hogy nincsen manír (az a manír, hogy nincs?), nárcisztikus ripacskodás, nincs túl- vagy aluljátszott művészszerep, nincsen semmi, csak világos, közvetlen, emberi beszéd, esetlenséggel néha, habozással, ahogy – nem hiszem el! – normális. Transzság meg aztán legkevésbé sincs. Már a modorban. Tényszerűen persze van, de csak úgy. Éppen ez a lényeg.

117.1.7. És kiderült a Leukémia-szál, onnantól meg meg voltam véve, mint Kelet-Közép-Európa legnagyobb Leukémia-rajongója (Bobafett volt a másik legnagyobb, de ő Nyíregyházán, az meg messze van), 1988–1993, a Fater/Mutter klubtól a Fekete Lyukig, a Hari-féle ősfelállástól a Guppi–Lacika–Dávid instrumentális power trióig. (Bár Füleki Sanyi az én Iommym.)

117.1.8. Na, csak eljutottunk valahogy a vasásnap estéig, amikoris szembejött tehát a Litera-cikk: Kiss Tibor Noé megírta, hogyan szállt rá a homofób kampányolással megbízott kormánymédia, satöbbi. A hírfolyamba illesztett kis cikkismertetőben idézgettem belőle, néhány mondatnyit magyaráztam, de most még egyszer fölhívnám rá szíves figyelmüket: aki még nem olvasta volna az eredeti cikket, tegye meg, biztos, hogy nagyon kevés ilyen pontos, higgadt és mégis megrázó cikk jelent meg az Orbán-rendszer gátlástalan, de nagyon ügyesen adagolt, néha rejtett, néha nyílt elnyomó–megfélemlítő praktikáiról, a minden erkölcsi korlát nélküli politikai kizsákmányolás módszeréről.

117.2. First rule of the pupoloautokratúra

117.2.1. Legkevésbé sem fun fekt: ez a meleg-, LMBTQ-, transz- meg akármiellenes  áskálódás tőrül metszett putyinista trükk, logikus tehát, hogy mi, magyarok, úgy értem: Orbán-magyarok, élenjárunk az alkalmazásában. Hatásmechanizmusa egyszerű: egyrészt, a „hétköznapi embernek”, a választásos autokrácia legcélabb célcsoportjának olcsón juttat némi közérzetjavító izét: a buzizás lehetőségét. Másrészt csökkenti (vagy növeli? – végső soron mindegy) az előbbi csoport nyugati liberális demokráciákkal szembeni frusztrációját: hiába van annyi pénzük a nyugatiaknak, teljesen elbuzultak, viszont itt vagyunk mink, szőrös tökű, macsó keleti legények, és mindenkit megbaszunk. (Hogy mennyit ér ez a macsóskodás a gyakorlatban, azt éppen látjuk Ukrajna harcmezőin.)

117.2.2. A populoautokratúra legfontosabb szabálya: ha egy csoport basztatásából, fenyegetéséből, megalázásából, akár tönkretételéből politikai tőke kovácsolható, akkor nem moralizálni köll, hanem kovácsolni: tehát megalázni, fenyegetni, tönkretenni etc. Megfelelően kicsi, a „hétköznapi emberektől” megfelelően nagy érzelmi távolságban lévő, nehezen érthető, esetleg valami miatt irritáló csoport a legmegfelelőbb. Lehet a háború és az éhezés elől, több ezer kilométerről idáig gyalogló nincstelen vagy éppen szexuális identitását eredménytelenül kereső tinédzser. Ha belehal, belehal. Mindegy. Nem számít. Cél csak egy lehet: a politikai harc. (A győzelem. A hatalom.)

117.3. Levezetődés: az év slágerja

117.3.1. Akárki: valami.