444.hu, 2022. április 21.
UJ PÉTER
87.1. Putyinológia fél szemmel
87.1.1. Hát a közös valóság megkonstrukciózásának szándékával – ahelyett, hogy abbafejezném közéleti szerepvállalásomat – újfent megint ismételten ismét arra hívnám fel az állampolgári mozgástér dilemmái között vergődő Tisztelt Érdeklődők figyelmét, hogy az össztársadalmi struktúrák szintjén is jobban járunk, ha az ellenzéki kampány minőségének pontos megítélése, a vidékre méginkább történő lemenés módozatainak fontolgatása, Gyurcsány Ferenc optimális pozíciójának meghatározása helyett Vlagyimir Valgyimirovics Óriásasztal tevékenységére, illetve annak nyugati értékelésére fordítjuk a modernitás kontextusai közepette némileg töredezett figyelmünket. (Emlékeznek: Attention: span. Attention Stan kövérebb társa.)
87.1.2. Meglepően sokszor kell magunkra ismernünk a putyinizmus mélyszerkezetét (horribile dictu: struktúráit) kutató írásokban, bár tegye a szívét a kezére az, akit meg-e lep, hogy az orbánizmus legfőbb mintaképe és influenciája a poszt-neo-para-Szovjetunió. A nyilvánvaló és nem jelentéktelen különbségek ellenére. Sőt, azok figyelembe vételével.
87.1.3. A másik és a méginkábbabb, ami miatt érdemesebb Putyunióra vetnünk boldogabb időkben Párizson edzett szemünket – bár, ha már ide keveredtünk ebből a szép közhelyből, gondolatjelek között hadd jegyezzem meg a nota benét, miszerint éppen Párizsra sem árt vetni egyet s mást, de úgy tűnik, ott megnyugtató irányba állnak az ügyek –, szóval amiért oda, mármint Putyinlandra érdemes vetni a szemet meg az ügyet, az ugyabár az a megállapításunk volna, amit mostmár tényleg ceterum a censeóadikon alkalommal van szerencsénk szajkózni, mint egy papagáj (pavtarjáet velíkíj náród!), hogy az orbánizmus jövője sokkal inkább múlik (állvagybukik) az irodabútorfetisiszta kolléga sorsán, mint mondjuk a hódmezővásárhelyi polgármester retorikai fogásain vagy a kihelyezhető óriásplakátok mennyiségén, netán a köztévé bemondóinak összsúlyán.
87.1.4. Andrej Kolesznyikov, a népszerű (persze nem Oroszországban népszerű) putyinológus például (naprimer) azt írja a Novoje Vremjában (ott pá-rúszki, a Carnegie Moscow oldalán meg pá-ánglijszki), hogy a háborúval Putyin rendszere „választási autokráciából” vagy „irányított demokráciából” újfajta totalitárius rendszerré vált. A szerző javaslatot tesz a „hibrid-totalitarizmus” fogalmának bevezetésére.
Aztán Ralf Dahrendorf német-angol politológus-filozófust idézi: a tekintélyelvű rendszerek fontos jellemzője „a többség néma beleegyezése”. A rendszer biztosítja az alapvető jólétet vagy stabilitást, az átlagemberek pedig tartózkodnak attól, hogy beavatkozzanak a politikai ügyekbe.
A totalitárius típusú rendszer persze túllép a tekintélyelvűn, és nem elégszik meg a néma beleegyezéssel, aktivizálja a tömeget. Az állam nagyságát hirdető ideológia mindig mozgósít: támogasd a kormányt, állj mögé, gyűljetek a zászló alá. (Ad notam: Emeljétek fel a zászlót… Menjetek és harcoljatok…) Az állandó mozgósításhoz pedig konfliktusok kellenek, provokált vagy kitalált konfliktusok, amelyeket a hatalom legyűrhet „megoldhat”, „megnyerhet”, persze a támogatóival „együtt”, közös siker, de az egésznek természetesen csak annyi a célja, hogy erősítse az uralkodó csoportok hatalmát.
A kijelölt ellenség szakadatlan és egyre erősebb gyűlölete is szükséges a mozgósításhoz, sőt ez már maga a mozgósítás. Gondolkodás és ok nélkül gyűlölni az ellenséget: a belsőt is, éppen úgy, mint a külsőt.
„A totalitárius rendszer az ellenséggel szembeni erőszak kultuszát ápolja, és a történelmi példákban keresi az igazolást. Részben ez magyarázza, hogy a modern orosz köztudatban Sztálin az utóbbi években miért vált pozitív figurává. A gyűlölet (anti)kultúrája mindennel szemben, amit idegennek nyilvánítanak, indokolja a civil társadalom és a közszféra megtisztítását: a független média kinyírása, oktatási szervezetek megsemmisítése, a külföldi kutatások betiltása. A gyűlölet és az intolerancia eme kultúráján nyugszik minden autoriter törvény, beleértve azt is, amely szervezeteket és még magánszemélyeket is »külföldi ügynököknek« minősít” – írja Kolesznyikov, természetesen Oroszországról.
Végül szomorúan megállapítja, hogy a helyzet – belülről nézve – visszafordíthatatlannak és reménytelennek tűnik. Oroszország elmerült egy antiutópikus téveszmében. A totalitarizmus egyik utolsó és legbiztosabb jele az elszigetelődés, és az a hit, hogy az ország képes létezni úgy, hogy elvágja minden kapcsolatát a modern világgal és csak az saját erőforrásaira támaszkodik. Oroszország megint itt tart. Ahol Sztálin idején.
Halovány reménysugár: a történelmi tapasztalat mégis az, hogy a totalitárius nem hatékonyak, nem bírják a versenyt, vezetőik előbb-utóbb hibáznak, és a saját rendszerüket döntik romba.
87.2. Csak a járását meg a járását
Miért csak az egyik kezét mozgatja Putyin járás közben? Miért ragadt át ez a különös szokás több orosz vezetőre is? Állítólag a KGB tehet erről is. A Guardian 2015-ös Putyin-járásügyi oknyomozása.
Ja, és egy évvel később letartóztatták Vladimir Putint, mert randalírozott egy floridai üzletben.
87.3. A szocialista propaganda hőse
Mariupolban, az egykori Zsdanov acélgyár területén vagy inkább a romjai között harcolnak a város utolsó ukrán védői. Órákkal ezelőtt már csak órákra elegendő lőszerük volt. Február 24-én, az orosz támadás napján mindenki azt gondolta, hogy a szakadár területek közvetlen szomszédságában lévő, már 2014-ben is majdnem elfoglalt kikötővárost néhány órán belül megszállják az oroszok. Aztán, amikor kiderült, hogy Mariupolt tartják, az lett az elemzői konszenzus, hogy talán néhány napig tarthatnak ki. Több mint ötven napja folynak a harcok, és már ugyan csak az acélgyárban, de még mindig tart az ellenállás. Hetek óta óráik vannak hátra. De most nagyon.
Zsdanov a város egyik leghíresebb szülötte, az Oroszországban manapság ismét népszerű Sztálin egykori propagandafőnöke, sokáig helyettese, a harmincas évek brutális tisztogatásainak kitervelője, a nagy kultúrpolitikus, aki állítólag Sosztakovicsnak személyesen mutatta meg, hogyan is kéne szocialista zenét szerezni.