77. Hegyeshalmi Richárd

77.1.1. Teli lettem (lettünk) halállal hirtelen.

77.1.2. Január 20-án, a 74-es hírlevélben meg utána egy-két podcastben is pampogtam egy kicsit a magyar sajtó szomorú gyászlájkbajnokságán, amikor valamelyik szerkesztőség, talán Bors ráakadt Rachel Nagy, a Detroit Cobras garázsrockzenekar énekesnőjének halálhírére, és lett belőle rögtön legendás magyar énekesnő, meg legyen neki könnyű a felfoghatatlan gyász.

77.1.3. Nem szabad a halállal baszakodni.

A következő héten három ismerősöm halálhíre futott be. Egyikükről, Bóbyról, a fajszi kocsmáros-halászról írtam is a 76-os hírlevében. Amikor szerdáról csütörtökre virradóra még ezzel a hírlevéllel küzdöttem, már nem dobogott kollégánk, Hegyeshalmi Richárd szíve. 39 éves volt, másfél éve, 2020 ősze óta dolgozott velünk, a Qubit újságírójaként. Illetve: 2011 óta „velünk” dolgozott, csak énvelem nem, mert akkor mondtam fel az Indexnél, ő meg akkor lépett be a tech rovathoz. 2020-ban lépett be ide, az új csapatba, a Magyar Jeti kiadó másodikként indult lapjához.

77.1.4. Ennek a hírlevélnek részfeladata, hogy a szerkesztőség életének fontosabb eseményeiről is tudósítsa a tisztelt előfizetőt/támogatót/karikán belülit. Hát most tudósítja.

77.1.5. A halálhír elsősorban azért megdöbbentő, megrettentő mindig, mert a saját életünket féltjük. És ez nem azért van így, mert betegesen nárcisztikus, szociopata alakok volnánk, hanem mert erre vagyunk programozva. Elkeseredetten próbáljuk azonosítani a veszélyforrást.

„Úristen, mi történt?” – ez az azonnali kérdés, és a választ halva belül nyugtatgatjuk magunk: velünk ez nem történhet meg. Pedig dehogyis nem. De akkor legalább: most még – egyelőre – nem történik meg.

Ennyire fiatalon, ennyire váratlanul, ennyire érthetetlenül – a legtragikusabb, legrettenetesebb verzió – sopánkodunk. (Félünk.) Úristen, mi történt? – kérdezgetjük egymást napokig.

77.1.6. Ahogy mondtam, Richárd akkor érkezett az Indexhez, amikor én már mentem, a Qubitba meg a koronajárvány kellős közepén jött, amikor nem volt irodába járkálás, nem voltak értekezletek, kávézások kocsmázások, ebédek. Szóval alig találkoztunk. Alig beszéltünk. Csak a cikkeket láttam, azokból ismertem javarészt. (Kell-e több? Egy szerkesztőnek.)

77.1.7. Tudott írni. De úgy, hogy az ember rögtön megjegyezte róla: EZ tud írni. (És ezt egyre ritkábban jegyzi meg az ember valakiről.) Jól elröhögcséltem a karácsonyi ajándékos erős nyitásán a pezsgővel, meg az orosz képeslaposon (abban is van pezsgő – véletlen?).

77.1.8. Azt is a cikkeiből tudtam, hogy hifista. Mi több, megmagyarázhatatlan módon a kazettás deckek rajongója. (A hifisták többnyire a hagyományos lemezekre, esetleg több sávos orsós magnókra mennek.)

„A hifisták korán halnak” – dobom be magamnak csípőből a micsodát. Hát nem poént. 15 éve, 45 évesen halt meg Csontos István barátom, egykori Index-alapítótulaj, a magyar audiofília atyaúrmindene, a Budapest High End Show-k rendezője. A gyászjelentése azóta itt van az asztalomon. 15 éve. „Let It Be – Mély fájdalommmal tudatjuk…”

77.1.9. Nem fogok tudni ebből kikavarodni.

Múlt kedden esti szerkesztő voltam, rakosgattam a cikkeit, a 768 kilométeres villámot meg a többit. Valamikor este hét felé hegeszthettem ki a címlapra a Kelet-Angilai Egyetem tanulmányáról szólót (az energiaár-robbanás veszélyezteti a szegények testi-lelki épségét). Ez lett Hegyeshalmi Richárd legutolsó cikke.

(Káromkodás.)

((Káromkodás.))

(((Káromkodás.)))