73. Már az sem igaz, amit hazudnak

73.0.1.

Имя Ленина снова и снова
Повторяет великий народ.
И как самое близкое слово
Имя Ленина в сердце живёт.

73.0.2. (Milyen érdekes, hogy a naród – nép – szó az oroszban egyes számú, hasonló logikával, mint a magyarban, és nem pedig többes, mint az angolban. A melléknév – velíkíj: nagy – és természetesen az ige – pavtarjaet: ismétel – is egyes számban ragozódik hozzá.)

73.0.3. Mindettől majdnemhogy-majdhogynem függetlenül: imjá lényina v szerdce zsivjot, azaz Lenin neve szívünkben él. Látni fogjuk: tényleg.

73.1. Én vagyok a Fektcsekk Elek, egész éjjel fektcsekkelek

73.1.1. Kifektcsekkelhetem én itten a belemet, sőt beleimet, ebben a nagy poszttrúsz, posztjózanész, posztméh világban, amikor nemhogy a fake news vonaton nincsen fék, de már az sem igaz, amit hazudnak.

73.1.2. Meg amíg én itt fettcsekkelek, addig a Orbán befagyassza a csirkemellett cukorral és étolajjal, és már annyi is a fektemnek, a csekkelgetésnek csengettek, napirendre tér mindenki a napirend felett, új napirend virrad, jön az új téma, az új fekt, fékfekt, csekk nélkül, és így megy minden nap, ezerszer: urald a tizedmásodpercet (és posztolj sok-sok emojikokat)!! – szól a huszonegyedik századi prosztmodern politika júzer menyualja (a júzermenü legalja).

73.1.3. Csekkelgetésre legutóbb tán akkor vetemedtem, 37. hírlevelem 1. pontja alatt, amikor minelnökünk, fent említett Ötödik Orbán az egyetemek elmolosítása okán riposztolt a Nesönel Esszembliben Schmuck Erzsébetnek, a ellenpé társelnökének, miszerint a Molt annak idején (KETTŐEZERTÍZBEN) neki – már Orbánnak, természetesen – kelletett visszaszerzenie Moszkvától, mert „ÖNÖK” (a Gyurcsányék meg mindenki, aki nem Fidesz), elkótyavetélték korábban (az oroszoknak). Amiből egy szó se nem igaz, nyilván, mert a Molt nem a Gyurcsány de még csak nem is a Horn vagy Biszku Béla adta el az orszoknak, hanem az OMV, nem mellesleg a Fidesz által lelkesen támogatott törvény (Lex Mol – aka. Mex Lol) miatt. Orbán nyilván tudja ezt jól, de tudja azt is, hogy az összes ellenzéki frakcióban egy olyan faszi sincs, aki ezt így fejben össze bírná rakni az ülésteremben, és képes lenne fölállni, beordítani az igazságot, meg ha meg is tenné, tökre nem számít, az ő – mármint Orbán – híveinek éppen elég ez a szlogenszerű néhány mondat („mi nem privatizáljuk, mint önök, hanem beletesszük a magyar egyetemekbe, és ez így van jól”), tehát, szemrebbenés nélkül mondta a nem igazat, mint a vízfolyás. És mondja azóta is, day after day.

73.1.4. Amilyen jó a flowja – és hát jó flowja, jó flowja – pécézhetnék egyet-kettőt jóformán minden nap, de most megen csak véletlenszerűleg ugrott elém a népszerű kínai videoklipklappoltató app világszerte rettegett algoritmusa jóvoltából egy videódarabka az őszi szummitról, amikor az EU-ban volt némi rúloflózás meg miegyéb a Brüsszelből erősen homofóbiásosnak tűnő magyar „gyerekvéddelmi” törvényre, és Orbán a France 24 kamerája előtt in inglis magyarázta a magyarázandót (aminek persze épp ez volt a célja, a háborogtatás, a kultúrharc, semmit nem akar ő sem a gyerekektől, sem a melegektől). A klippecske kipreparálója Orbán akcentusába akarta volna beleverni a csúfot, ami mondjuk hülyeség, szerintem: Neumann János, Teller Ede meg Erdős Pál még keményebb akcentussal beszélte az angolt, mégis elég jól megértették magukat a világgal. (Bár semmiképp sem szeretném Orbánt ezekhez a korszakos koponyákhoz hasonlítani.)

73.1.5. De nézzük, és fektcsekkeljük legitt, mit mond a jó Orbán az újságíróknak! Hát bizony azt, hogy ő szabadságharcos (érdekes, nemrég még utcai harcos volt, bézikli), és a kommunista rezsimben a homoszexualitást büntették, és ő már akkor a homoszexuálisok jogaiért harcolt. Ahha.

Hát itt sem kapta föl senki a fejét, meghát az évtizedekkel ezelőtti komenista viszonyokban aligha járatos millennial nyugati újságírók közül ugyan kinek rémlene (rémelhetne), hogy mi is volt pontosan akkoriban a melegjogokkal, de még csak az sem, hogy a kilencvenes elejének ultraliberális Orbánja miket gondolhatott/mondhatott ilyen témákban. (Ahogy emlékszem, nem nagyon mondott semmit, amikor Orbán liberális volt, ez a téma még gyakorlatilag nem létezett a politikai gondolkodásban.)

73.1.6. Viszont éppen mostanában olvastam volt kollégánk, Dulai Péter Kádár-kori gyilkosságokról írott könyvét (podkasztolás is volt róla emitten), és ebben említi – a borzalmas budafoki darabolás ügyében –, hogy az 1967 februárjában felakasztott Kiss Béla ítéletében már semmilyen szerepet sem játszott az, hogy az elkövető (és elítélt) meleg volt, mivel a homoszexualitás büntethetőségét 1965-ben megszüntették Magyarországon. Összehasonlításképpen azt is megjegyzi Dulai, hogy Angliában és Walesben csak 1967-ben, az NSZK-ban 1969-ben, míg Romániában 1996-ban jutottak el eddig.

Tehát a kommunista Magyar Népköztársaság semmivel nem üldözte jobban vagy tovább (sőt) a homoszexualitást, mint a fejlett Nyugat, Orbán pedig, akármekkora frídomfájter is (volt), baromira nem harcolhatott a melegek büntethetősége ellen.

(Amivel persze nem állítom, hogy melegek jogai minden tekintetben megnyugtató módon lettek volna garantálva abban az időben, pláne, hogy a társadalom nagyon elfogadó lett volna velük. Viszont akkoriban az ország ebben az ügyben, a melegjogokéban, mondhatjuk, hogy előre haladt, nem hátra.)

73.1.7. Orbán fejében persze meg sem fordult, hogy itten csekkolható valótlanságot mondhat, amúgy sincs jelentősége. Újságírók kioktatva, közönség megetetve. Nem fogja senki fettcsekkolni. Vagy ha fogja is, ki törődik vele? Uralta a tizedmásodpercet.

73.2. Lakmusz

73.2.1. És ezt a fenti fektcsekkolgatást nem azért rángattam elő, hogy reklámozzam a Lakmusz indulását, de reklámozom a Lakmusz indulását. Elindult!

73.3. Nicsak, kipcsak puccsisták

73.3.1. Néhány napon át jelentősen békétlenkedtek kipcsak testvéreink Kazahsztánutt, ami keltett némi aggodalmat a hasonló posztszovjet diktatúrákat és – hál’ istennek, de inkább Orbánnak – valamennyire kis hazánkat is összefogó Türk Tanácsban. Aztán Tokajev kazah elnök behívta a posztszovjet csapatokat, mozgósította a helyi KGB-t, és gyorsan rendet is csináltak, kábé nyolcezer ember letartóztatása további ezrek összeverése meg pár lelődözése módszerével. A diktatúra ma már stabilabb, mint előtte, és valamivel oroszközelibb is.

73.3.2. Szijjártó külügyminiszter, aki év végén még átvette a Barátságért kitüntetést Szergej Lavrovtól, sietett is megállapítni, még a rendcsinálás előtt, hogy Kazahsztánban az alkotmányos rend elleni támadás, puccskísérlet zajlik.

Amit nem nagyon értettem. Hogy akkor a mi ötvenhatunk szempontjából is nézve, amaz miért nem kipcsak testvéreink föllázadása a posztkommer diktatúra ellen? És miért nem a posztszovjet lánctalpak satöbbije?

73.3.3. Amikor az orosz állami médiákokban 1956-ot a „színes forradalmak” prototípusának nevezték Putyin ideológitái, az 56-os örökséget máskor lelkesen ápoló, 56-ra mindig elszántan hivatkozó magyar kormány néma maradt. Viszont háttérmamelukminionjai, a schmidtmarista XXI. Századi Intézet meg ezek évrő évre oda-odaszínesforradalmaznak, ekézendő a tisztességes, nagyon szuverén, neokretén nacionalista autokráciákkal szembeni „nyugatról pénzelt”, sorosista, globalista lázongásokat.

73.4. Rúgjuk tökön a Szovjetuniót!

73.4.1. A fent vázolt szellemi aurában vagy micsodában nem nagyon meglepő, hogy amikor Lavrov orosz külügyminiszter az Ukrajna-ügyi fenyegetőzés és szópárbaj egyik fordulójában a NATO-t olyan geopolitikai projektnek nevezi, ami benyomult a Varsói Szerződés megszűnése után elárvult kelet-európai országokba, akkor a magyar külügy (a Barátságért kitüntetés büszke birtokosa) nem érzi úgy, hogy a nemzeti szuverenitásoskodás meg mittudomén nevében valamit csak mondania kellene.

73.4.2. Összehasonlításképp: Sikorski volt lengyel külügyminiszter, jelenleg a Polgári Platform EP-képviselője viszont meglehetősen izé, hát mit mondjak, szuverén hangot bírt megütni a Twitteren, miszerint:

Nyilván nem szerencsés fordítgatni, de a lényeg valami ilyesmi: „Ide figyeljél, te orosz követség! Ezt a nyelvet talán érted. Mi nem árvultunk el egyáltalán, merhogy ti sosem voltatok a mi apukánk. Inkább megerőszakoltatok bennünket. Na, ezért nem hiányoztok nekünk. És ha még egyszer megpróbálnátok, tökön lesztek rúgva.”

(Sikorski egyébként tökéletes brit angolt beszél és ír, mivel 1981-től 89-ig Angliában élt, Oxfordban végzett, sőt még a Bullington Clubnak is tagja volt többek között David Cameron, Boris Johnson és George Osborne társaságában.)

73.4.3. Mindenesetre ez valami igazán modern, a mai közéletben is releváns megfogalmazása lehet annak a bonyolult jelenségnek, hogy a mostanában újrabirodalmizálódó orosz történelemmagyarázat nem kevés csúsztatáson vagy inkább direkt hazugságon alapul. Eszerint annak (a Szovjetunió összerogyásának) idején a Nyugat visszaélt helyzetével, megszegte ígéretét, és benyomult az ősi orosz érdekszférába, Kelet-Európába, miután a Szovjetunió, azaz az orosz nép előzékenyen lemondott birodalmi vágyairól és önként össze méltóztatott omlani.

73.4.3.1. Nagyon sok ponton nem stimmol ez, végigvenni mindet nem is lesz idő. Legelső pont nyilván az, hogy a szovjet birodalmat egyáltalán nem önként (és dalolva) szerelte szét a poszt- (vagy még alig-alig poszt-) kommunista vezetés. Hanem belátta, hogy nincs tovább. Az utolsó kommunisták nem azért nem próbáltak beavatkozni előbb Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban, majd később, már posztkommunistaként az önnállósuló balti országokban, a hasonló pályára lépő kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságokban, mert jó fejek voltak, és gesztust gyakoroltak, hanem azért, mert tudták, hogy erre – a beavatkozásra – a poszt-Szovjetunió már nem lett volna képes. Az akkori vezetők tisztában voltak vele, hogy a szovjet gazdaság és hadsereg és társadalom akkori állapotai közt az ilyen kísérlet azonnali, még sokkal nagyobb és kaotikusabb összeomláshoz vezetett volna. A Nyugat pénzére volt szükségük ahhoz, hogy a teljes káoszt elkerüljék. Ha a Nyugat (az USA) tényleg vissza akart volna élni a helyzettel, elég durva dolgokat művelhetett volna, viszonylag alacsony költséggel.

73.4.3.2. Másodszor (és főleg): nem a NATO (az USA) nyomult be a kelet-európai országokba, hanem ezek az országok, amint lehetőségük volt rá, ötven-kétszáz évnyi (melyiknél mennyi) kemény tapasztalatok után úgy rohantak a NATO-ba, az amerikai védernyő alá, mintha az életük múlt volna rajta. Mert az is múlt. A történelmi tapasztalat mégiscsak azt tanította meg nekik, hogy próbáljanak minél messzebb kerülni Moszkvától, mert ott bármikor történhet valami veszedelmes, bármikor újraéledhetnek mindenféle ambíciók, bármikor megszülethet valami számukra végzetes terv. (És voltak is kisebb-nagyobb kísérletek, amikre nem is nagyon emlékszünk már, de a kilencvenes évek elején még mindig nem volt biztos, hogy a kommunista-militarista-imperialista vonal vagy valamelyik újabb kombinációja nem tud visszatérni a Kremlbe valamilyen formában.)

73.4.4. Aztán lám, Lavrovék ezekkel kedves gesztusokkal manapság pont hogy utólag is igazolják a kelet-európai népek akkori (és mai) félelmeit. (Attól függetlenül, hogy Ukrajna ügye annyira el van cseszve, amennyire csak lehet, és erről nem csak az oroszok tehetnek.)

73.5. Csárdátlanság

73.5.1. Az étteremtemetések csak nem akarnak véget érni. Az Olimpia (71. hírlevél) és a Csalogány (72. hírlevél) után egy újabb: a gyomaendrődi Nagylaposi Birkacsárda is beadta a kulcsot. Nagykunsági származásúként erősen érzékeny vagyok a birkapörkölt problémakörére (ebbe most ne menjünk bele, mert sose végzünk), és hát a Nagylaposi volt az egyetlen magyar vendéglátóegység, ahol valaha JÓ birkapörköltet ettem. Na, annak is vége. Nyugodjon békében.