444.hu, 2021. december 23.
UJ PÉTER
70.1.1. Dear olvasók! Mi több: ellőfizetők! Nagy L-lal.
Eljövőben van idestova órákon belül mindannyiunk számára elkerülhetetlenül a kiskereskedelem országszerte hagyományosan Ikszmásnak nevezett Nemzeti Ünnepe, amelyet általában szűk családi körben, a tűzhely otthonos melege mellett, békés idegösszeomlással ünnepel a széles körű lakóság, miután lemészárolt egy ártatlan tűlevelűt.
Ebből az alkalomból nyilván Önt is, Kedves Olvasó (sőt, elősatöbbi), számtalan igen mély, szívből jövő jókívánság éri, megannyi emelkedett lelkiségű, őszinte, mindenféle üres rutinoktól, értelmetlen elvárásoktól és primer gazdasági érdektől tökkéletessen mentes gesztus.
És akkor itt jövök még én is. (A hülységemmel.)
70.1.2. Illetve: nem jövök. Vagy alig. Akkor meg az a baj. Nekem eleve semmi érzékem ehhöz, megannyi-számtalanszor bebizonyosodott már, bár tököpö már legelső önállóan befaragott, kezdőcsaládfői minőségemben performált ikszmásom során kiderülhetett, midőn, úgy uszkvekvázi 1993 táján, több órányi, fenyőfa-Skoda-tetőcsomagatartóztatás (105L, télen eleve csak lejtőn lefele indult, csontig húzott szívatóval, amit aztán villámsebesen vissza kellett tolni, amikor elkapta, mert ha nem, akkor attól fulladt le), ön- és közveszélyes befaragási őrjöngés, fejszékkel, késekkel, láncfűrésszel, és végül fél rekesz rekreációs célzatú Pilsner Urquell (akkor még nem volt ám mindenféle licenszolt, hanem csak Plzenben gyárott) után, a horgászfelszerelésem jelentős damilkészleteit felhasználva, mintegy százötven ponton a háztartás különböző fixnek vélt objektumaihoz rögzített, feldíszített fa rejtélyes módon a levegőbe emelkedett, és rövid, de pusztító röppályája végén megsemmisült. Bennem akkor és ott végkép eltört valami, több kiló karácsonyfadíszen és egy éjjeliszekrényen túl.
70.1.3. Az ikszmás tehát idegbaj, elsősorban és főleg az (mi nem az? – kérdez vissza a sokat látott kelet-európai), és persze új akkus porszívó.
Amit a világért sem akarnék tovább micsodázni. Csúcsdíszezni.
70.1.4. Egyébként is, traktáltam én ezzel már Önöket tavaly is. Tetszenek emlékezni? Tizenhetedik szám: „17.1.1. Így ötven felől ballagva, battyogva, sonfordálva (lanbadázva, kvázi, szanba) csak-csak feltűnik már maga-magamon, hogy nincsen valahogy nekem ünnepérzékem, vagy ahogy Tellesportban mondanák a telesporik, nem vagyok ünnepügyes (előrejátékban és a rögzített helyzeteknél). Tehát, hogy azt a konczepcziót csak a társadalmi konvenczió által megkívánt (horribile dictu: csekély) mértékben, mintegykvázi szuperfikálisan bírtam internalizálni, miszerint vannak előre kijelölt időpontok (egy úgynevezett kalendárban, amelyet Gergely pápa rendszeressített anno, alkotmányossan alaposan körbebsátyázott keresztény kultúránk hagyománya során), amikor az embernek mintegy vezényszóra illene megemelnie iksz centiméterrel a lelkét a hétköznapok rohanó mocsarának zajától, és önnönmagától átszellemülnie valamilyen fellettébb spirittuális értelemben.”