444.hu, 2021. december 9.
UJ PÉTER
68.1.1. Az ironikusan közösséginek csúfolt, de igazoltan szociopátiás (amikor nem éppen pszicho-) viselkedésmintákat terjesztő oldalakon kialakult számtalan beteges szokás egyik legvisszataszítóbbika a gyászlájkvadászat, amikor a napi tizenórában newsfeedjét pörgető, kigyúrt hüvelykű szociálpatikus facebookworm egy-egy híresebb híresség halálhírére azonnal fotelgyászhuszárrá változik, és megfelelően szomorú emojik kíséretében azonnal képet posztol az elhunytról; ha nagyon odateszi magát – megérdemli az a drága halott, egyszer élünk – , még talán gyászkeretet is illeszt a pixeles jpegre, esetleg képes még a RIP szót is begépelni saját kezűleg, a „Drága emléke szívünkben él” bonyolult, meg nem is érti senki, szóval: send (post), osztán jöhetnek a lájkok, a kis piros, fekete meg törött szivecskék, imádkozó kezek, megannyi színes kis képpont, ezektől euforizálódik a mi derék gyászlájkhuszárunk.
68.1.2. Nem kell pszichológus (pláne -iáter) diploma ahhoz, hogy megállapítsuk, részvétnek (kifejezésének), gyásznak, egyéb érzelemnek a fenti műveletsorhoz semmi köze sincs, elméletileg sem lehet, huszárunknak semmi köze sincsen az álsiratott hírességhez, sosem találkozhatott vele, vagy ha mégis, akkor kábé addig, amíg a halál alkalmából posztolt közös kép készült, itt egyetlen érzelem érhető tetten tehát, a lájkvadász boldogsága, amely a lájkok (szívecskék, etc) számával együtt növekszik.
68.1.3. No de mit kapunk, ha a lélekgyilkos gyászlájkhuszárizmust összekeverjük a közpénzből űzött, politikai célú lájkkorrupcióval? Hát ezt kapjuk.
68.1.4. Ha belegondolunk, ez azért így extra súlyos. Persze, kevesen gondolnak bele, illetve pont csak azok gondolnak bele, akik RezsiSzilárd államtitkárt és tsait egyébként sem kedvelik. A hívőknek tök mindegy. Sőt, ők még szeretik is, lelájkolgatják. Akkor tehát Rezsi államtitkárnak van igaza.
68.1.5. De mégis: szóval volna itt ez a járvány, 36 000-től 40 000 felé ballag az áldozatok száma, a világ egyik legrosszabb… satöbbi. És hát igaz, hogy nem lehet az egészet Orbán (meg Szilárd) nyakába varrni, de azért valami felelősségtudatfélét mutathatnának néha. Vagy szerénységet. Visszafogottságot. Ilyesmit. Mert az első hullám után, tetszenek emlékezni, milyen nagy pofával oktattak kifele orvosokat, szakembereket, aggód polgárokat, mindekit, hogy itten így meg úgy mindenki meg lesz védve, és kuss, játszották hozzá az operettkatonásdit, aztán jött a második hullám, és lett nagy a lapítás, aztán miután lement, akkor jött a nagypofázás újra, és így tovább.
Érdekes, ha meredekre vált az áldozatgrafikon, akkor Orbán is eltűnik valahogy, nem osztogat pattogó hangon parancsokat mindenféle videókon, nem mondja meg, pontosan hány darab vírus víruskodását engedélyezi és pontosan hol, illetve kit, mikor fog személyesen meggyógyítani. Ilyenkor csönd van. Meg LMBTQ-terror.
68.1.6. Csak Szilárd posztolja közpénzből, magabiztos ízléssel a járványba belehalt énekes képét a tojásos galuska és a tarhonyás lecsó közé, hogy besöpörje azt a néhány lájkot. Tavasszal jól jön az még.
68.2. Holokauszt most
68.2.1. Emlegetett Szilárd, a kormány fáradhatatlan frontembere nemcsak a pacalpörköltből (bár elsősorban abból) veszi ki a részét, de az antifasizmusból is. Honvédelmi főkoszorúzó és pátoszeregetőként éppen azt találta mondani az antifasiszta Kiss János altábornagy meggyilkolásának 77. évfordulóján, hogy – itt idézni vagyok muszáj, mert saját szavakkal ekkora baromságot nem tudnék reprodukálni – „ma ugyanolyan, Magyarország keresztény kultúráját, nemzeti örökségét, a magyarok jövőjét fenyegető erőszakos kihívásokkal kell szembenézni, mint 1944-ben”.
68.2.2. Tényállás, hogy erőszakos kihívással kellett szembenézni 44-ben, de mintha az erőszakos kihívással nem a „keresztény kultúrának” kellett volna szembenéznie, hanem egy másik valláshoz köthető kultúrának. Ez a kultúra, illetve a vallás összefüggésbe hozható ugyan a kereszttel, de éppen nem keresztény. Amennyire én a szakirodalomból emlékszem, a keresztény kultúra védelmére éppen azok hivatkoztak, pontosan ilyen szép, határozott retorikával, mint az államtitkár úr, akik az erőszakos kihívást intézték (ha már ragaszkodunk ehhez a korszerűségében is nagyon kretén, angolból tükörfordított kifejezéshez). A nemzet és a kereszténység jövője miatt annyira aggódtak a kihívók, hogy jobbnak látták gyorsan vonatra pakolni és legyilkoltatni vagy saját kezűleg legyilkolni párszázezer, a kihívók megítélése szerint nemzetbiztonsági kockázatot jelentő (hogy a Házelnök szép szavait idézzem) honfitársunkat. Köztük Kiss altábornagyot is.
68.2.3. Egyébként még azt sem tartom kizártnak, hogy a szenvedélyes antifasiszta és zsírkedvelő Németh államtitkár még megütheti a bokáját a 44-es okoskodás miatt. Nem, nem a németek fognak kellemetlenkedni, ők nem nagyon mernek ebben a témában. Hanem a Főnök.
Mert hát micsoda hebrencs állítás, hogy „ugyanolyan” kihívással kell szembenézni? Hogy említhető egy lapon a kettő? Hát mi volt ‘44 ehhez képest az élethalálharchoz képest, amiben 2010 óta vagyunk?! 44-ben volt LMBTQ-terror? Voltak óvodásokat nemátalakító műtétre kényszerítő európai halálbrigádok? Volt erőszakos migránsbetelepítés? Voltak rezsidiverzánsok? És a kereszténység helyzete? Kérdezzék már meg Soltész és Semjén urakat! Hát ekkora keresztényüldözés még a történelemben nem volt! Milyen 44, haló?! Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!
68.3. Harminc éves a ponthu
Harminc éve jegyezték be az első .hu domaint, a sztaki.hu-t, ezzel elindult a „magyar internet”. Egyébként Magyarországon (a KGST országok között egyetlenként) már 1988 óta működött az egyetemek és akadémiai intézetek között az X.25 csomagkapcsolt számítógépes hálózat, sőt némi macera árán még emailt is lehetett küldeni róla a nyugati internetre, de az első közvetlen IP (internet protokol) kapcsolatot 1991 októberében hozták létre a Sztaki és a linzi egyetem között, ezzel a hazai akadémiai hálózat „rácsatlakozott” az igazi internetre.
Ezen a videón az első internetkapcsolatokat összehackelő, fejlesztő szakemberek beszélnek a kezdetekről. Például Martos Balázs, akit a hőskorban az ország rendszergazdájaként tiszteltünk. Nagyon nehéz ma már fölfogni is, micsoda szellemi és technológiai teljesítmény van ebben az internetnek nevezett izében, amit kilencven százalékban kreténségekre használunk. Talán ebből a videóból kicsit érthetőbb. Szerintem érdekes: innen jutottunk el Németh Szilárd kiinstázott lecsójáig.
(Májusban hunyt el Vámos Tibor professzor, akadémikus, aki az MTA számítástechnikai kutatóintézetének – Sztaki – vezetőjeként a hetvenes években elindította a számítógépes hálózatok kutatását és fejlesztését Magyarországon. A 40. hírlevélben írtam pár sort róla.) A magyar internet sztorija szövegben.
68.4. Na, és ezért dolgoztak a hősök
A világ legnagyobb országa és a szomszédja között fokozódik a feszkó. Százezer orosz katona mozog az ukrán határon. Biden és Putyin oltják egymást. Ukrajna pedig posztol egy jó memét. Problem solved.
— Ukraine / Україна (@Ukraine) December 7, 2021
68.5. Protopunks not dead
Peter Hammill a popzene (vagy inkább: zene) történetének egyedülállóan sokoldalú dalszerzője és előadója. A félelmetesen gazdag és szerteágazó életmű a progresszív rocktól a new wave-en át a kísérleti kortárs zenéig (musique concrète) hogyishívjákol. John Lydon (miszerint Johnny Rotten) a punk egyik előképének és nagy kedvencének nevezte Hammillt, megjegyezve, hogy David Bowie is tőle lopta legjobb dalait. (Hammill 1975-ös szólólemeze, a Nadir’s Big Chance tényleg határozottan bóvis.) A 73 éves Hammill még ma is aktív, idén megjelent albumán – pályafutása során először – mások dalait játssza. Ez az egy szál zongorás felvétel pedig idén került elő, 1974-ben, a svájci (ejtsd: svejci) tévének készült: