60. A beszélgetés vége

60.1. Kálmán László 1957–2021

„Még soha nem találkoztam emberrel, akit ne érdekelt volna a nyelv.”

Steven Pinker

Múlt héten hallgattam meg (már harmadszorra) az első Qubit-podcastot. Most volt egyéves. A podcast.

Tavasz óta terveztem, hogy megbeszélek vele egy következőt, gyűjtögettem a kérdéseket. Tavasszal rám írt Messengeren, hogy miért nem foglalkozunk a Gyárfás-perrel, mert szakértőnek kérték fel, meg kellett állapítania (illetve állapítaniuk – azt hiszem, két nyelvész szakértő volt), hogy a Portik és Gyárfás közötti telefonbeszélgetésben a hallgató fél iróniaként értelmezhetett-e egy megjegyzést. A konkrét ügyről persze nem nyilatkozhatott, de maga az alapkérdés, hogy tudományosan megállapítható-e valamiről, hogy az irónia vagy sem, elég érdekes.

Itt van a füzetemben fölírva hetek óta: Kálmán Lászlót fölhívni.

Már hiába hívtam volna.

Nem tudtam, hogy súlyos beteg. Nyáron még összefutottunk, az Újlipótban, éppen Flippermúzeumból jöttem egy szombat este, ő a szokásos kutyasétáltatós körét rótta Kókusszal.

Három éve a Török utcában beszélgettünk, a Barako kávézó előtt, az utcán ücsörögve, órákon át; minden arra járó kutyának köszönt. Szólt hozzájuk néhány szót. Udvarolt nekik. De szép kutya vagy.

(„Vajon mikor leszünk mi ilyen szép kutyák?” – Weöres Sándor)

Pinkerről beszélgettünk egyébként, vagyis én erőltettem Pinkert, az egykönyves műveltségű laikus magabiztosságával. (Nagyon fölkészültnek éreztem magam, azon a nyáron kiolvastam Steven Pinker A nyelvi ösztön című könyvét, és rögtön Chomsky-féle univerzális grammatika meggyőződéses híveként exponáltam magam, de gyorsan helyretett, hogy a tudomány mai állása szerint ez az elmélet jó eséllyel hülyeség; Pinker még a kilencvenes évek elején írta a könyvet.)

Most viszont azért hozom elő Pinkert, mert szeretném egy kicsit hozzámérni. Steven Pinker a tudományág (nyelvészet és kognitív tudomány) világsztárja, az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb és legfontosabb tudományos ismeretterjesztője, bestsellerek szerzője, miközben megkérdőjelezhetetlen tudományos tekintélyű kutató; sokak szerint az elmúlt évek legnagyszerűbb és legnagyobb hatású liberális gondolkodója.

Kálmán László is tudománytörténeti jelentőségű ismeretterjesztő volt Magyarországon. Annyira érdekesen, okosan, lebilincselően és érthetően beszélt és írt a nyelvtudományról, ahogy senki. (Jó, barátja – jóbarátja – , Nádasdy Ádám talán.)

Felbecsülhetetlen jelentőségű az a munka, amit az utóbbi években elvégzett. Ezrekkel értette meg, hogy az iskolában tanított – kábé teljesen értelmetlen és használhatatlan – nyelvtan nevű tantárgynak semmi köze a nyelvészethez, viszont a nyelvészet hallatlanul érdekes és izgalmas tudomány, területei az agykutatással, a pszichológiával és mesterségesintelligencia-kutatásokkal is átfednek.

És talán még abból is sikerült megértetnie néhány fontosabb tételt, amit az utóbbi évtizedekben nagy fejlődésnek indult nyelvtudomány megállapított arról, hogy hogyan is működik az emberi kommunikáció legfontosabb eszköze. Mennyire bonyolult, nehezen modellezhető kódolási és dekódolási műveleteket végez az agyunk, amikor beszélünk/hallgatunk.

Rengeteget írt, beszélt, nyilatkozott. Ahogy a már említett Qubit-podcastból is kiderült, nagyon türelmesen, némileg beletörődve magyarázta újra és újra, hogy neki nem dolga megmondani, milyen szavakat és hogyan szabad (pláne: kell) használni. Hogy a nyelvőrködésnek és a stílusdiktálásnak semmi köze a tudományhoz.

A tudományos élet más szereplőivel ellentétben akkor sem hallgatta el a véleményét, ha a politika belemászott az életébe, világába. De ha közéleti kérdésekben szólt, akkor is saját térfelén maradt, szinte mindig saját tudományos paradigmájában érvelt.

Rengeteget írt és beszélt, de nem eleget.

Világbajnok beszélgető volt. Mély, nyugodt hangját, mindig töprengő, de magabiztos, lenyűgözően logikus érveit mindig élmény volt hallgatni. Rádióban, podcastban is, de élőben még inkább. Csak kétszer beszéltem vele hosszabban, de mindkétszer úgy éreztem, hogy a végtelenségig hallgatnám.

Nagyon hálás vagyok neki és úgy általában, a sorsnak, hogy az utóbbi években velünk is dolgozott, mellénk állt. Az induló Qubit első állandó külső szerzője volt, az első Qubit-esemény résztvevője, az induló podcast első vendége. Gyakran fölugrott a Hollán Ernő utcai szerkesztőségbe kutyasétáltatás közben.

Halála fölmérhetetlen veszteség.

60.2. Egy ürge és az okosság

„Okosan teszi az író, mégha a világ elfogadja is végül írónak, és beírhatja az útlevele, igazolványa rovataiba foglalkozásnak, okosan teszi, ha ezt azért nem veszi készpénznek: ha kettesben maradva önmagával mindig számon tartja, hogy a foglalkozása változatlanul annyiból áll, hogy ő csak egy ember, egy ürge – egy ürge, akinek a mibenlétét 30 vagy 60 éves korában sem lehet szorosabban meghatározni, mint 7 éves vagy 5 éves korában. No persze, kétségtelenül király, ugye, »mint minden ember, fenség, / Észak-fok, titok, idegenség« – de nem hordozza vállán egy nemzet sorsát, nem letéteményese az emberiség jövőjének, hanem azon kívül, hogy király és lidérces messze fény, csak egy ürge; közte semmi. Vagyis az irodalomnak erről a nem közvetlen mesterség részéről mondhatjuk el a rilkei értelemben, hogy nem külön hivatás – hogy a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit vele tesznek, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.”

Harminc éve olvastam Ottlik Prózáját, az a kis piros könyv, második kiadás, 1980, Magvető. De most, ilyen tru 21. századi flikflakkal, szarva közt a tőgyit jön szembe, ha lehet képzavarogni, és miért ne lehetne, hiszen 2021-et írunk (de nem olvasunk!): nézem a Bödőcs-interjút a Partizánon, a népszerű zalai kabarista utal Ottlik, Nemes Nagy és Mándy megtévésített zebegényi beszélgetésére, illetve a Picasso-anekdotára, amely itt hangzik el, a Youtube elő is varázsolta nekem a videót, kérés nélkül (de káros, lélekgyilkos dolog ez a megfigyelléssy kapitallizmus!), Ottlikék Zebegényben ücsörögnek Czigány Györggyel. A Picasso-anekdotán kívül nem is nagyon érdekes, és pocsék a hang meg a kép is, de alatta máris egy újabb link, és máris az MTV 2002-es Ottlik-portréfilmjén vagyok, illetve nem is igazi film ez, hanem valami emlékösszeállítás, régebbi interjúkból, visszaemlékezésekből, kulturális műsorokból, Ottlik-töredékekből összeszerkesztett, de egyébként elég jó kis anyag (kép meg a hang pocsék, persze), az elején a fiatal Esterházy beszél, fantasztikusan, aztán néhány perc múlva Ottlik egy cserépkályha előtt olvassa föl a fent idézett sorokat, amelyek a Próza kötetben jelentek meg, és egyébként egy interjúból valók, az interjút Lengyel Péter készítette. Emlékszem, mennyire fejbevágtak ezek a sorok annak idején. És ugyanilyen hatása van Ottliknak ma is, ahogy olvasom, tisztul a kép. A próza domesztosza, döbbenetes tisztítóerő. Kristálylogika, szín tiszta értelem, katartikus józanság.

De ha már elvetődik az ember a Prózára (-hoz, -ba), akkor már bele kell olvasni itt-ott, a másik interjúba is, a Réz Pál-félébe, amiben Fejér Lipótról beszél. („Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni.”)

Vagy a Kolozsvári Grandpierre Emil-portréba. („Mit akar egy regényíró? – Remélem, hogy regényt akar írni.”)

A Czakó halálába.

És így tovább.

Milyen káprázatos, világos, okos mondatok – lelkendezem éjjel kettőkor a képernyő előtt. (Bilibe lóg a kezem.)

60.3. Ébresztő! (Az endorszment a falra ment)

Nagy a nyüzsgés, előválaszt az ország, kígyók, kígyók kígyóznak, a Závecz Riszörcs legfrissebb anyámkínja szerint Dobrev Klára tudja megszólítani a vidékieket, az Inkontinencia Intézet viszont azt mérte, hogy Márki-Zay ellenállhatatlanul vonzza a meztelen fiatal határválasztókat és viszont.

Én a magam és a saját nevemben némi (jelentős) szkepszissel figyelem a heves tüsténkedést, hogy miért, azt az 57. hírlevélben (A kereszténydemokratúrautokratisztán bukásáról) megírtam, szóval én nem nagyon látom a lelépési szándékot Orbánék oldalán, és ha ez egy autokrácinyavalya, márpedig az, akkor kevés lesz a laza szavazgatás az Orbán-zavaráshoz. És erről azért nem sok szó esik. Nyilván senkinek nem érdeke, hogy essen. És látok ebben némi (jelentős) veszélyt.

Mindegy, most megy, ami megy, ennek is lehet örülni, valami azért mozog, megmozdult, és ha ez az ellenzék még mindig elég messze van attól, hogy veszélyes kihívója (RENDSZERVÁLTÓJA avagy váltó rendszere) legyen az autokráciának, legalább elindult valamerre valahogy.

Ebben a helyzetben a jellemzően ballibszerűségnek tekinthető értelmiség (a jobblibről nem beszélve) vadul elkezdett publicisztikázni a szerinte helyes szavazási taktikáról, és egyébként meglehetősen logikusnak tűnő érvelés után rendre arra jut, hogy Márki-Zay a jobb megoldás. A többségük azt is hangsúlyozza, hogy egyébként nem vonzódik a vásárhelyi polgármester nézeteihez. De most nem az ízlésünknek legmegfelelőbb jelöltet keressük – magyarázzák –, hanem azt, aki képes áttörni az autokrácia izéját.

A 444-hez két-három nap alatt öt ilyen publicisztika zuhant be, és közölgettük is ezeket, ahogyan egyébként közölni szoktuk a hozzánk küldött, jól megírt/érdekes cikkeket. Dobrevest nem kaptunk egyet sem, fyi.

Na erre aztán a megfelelően izgatott (idegállapotba került) illetve – egyébként érthető módon – gyanakvó ellenzéki szavazók/olvasók egy része rögtön valami összeesküvést sejtett, vagy legalábbis azt, hogy mi endorszolnánk MZP-t vadul.

Dehát nem endorszoljuk. A legkevésbé sem. Én a magam részéről meg aztán legkevésbébbebsem-sem.

Szerintem mindkét jelöltnek pont ugyanannyi esélye van leváltani Orbánt. (Lásd: 57.)

60.4. Heavy Metal alrovat: A funky Slayere

Új kislemez a funky Black Sabbathjától. Ehhez fogható fejleszakításban már régen volt részem. Ez már a funky Slayere! The Budos Band: The Sticks (Live at the Apollo). (Spotify-link, Youtube-on még nem találtam.)