444.hu, 2021. július 22.
UJ PÉTER
48.1. Nem így képzeltem el a rendet
48.1.1. Igen, kedves olvasó, ugyanúgy érzünk, ugyanolyan oxigénhiányos állapotban vagyunk. Levegőért kapkodunk.
Levegőért… levegőért… Izé, tetszenek emlékezni a gimnáziumi tananyagra? József Attila, hogyaszongya:
„Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”
Pedig, ahogy ezt az erős kampánykezdést néztem, nem árt készülni: lesz itt még anaerobabb!
48.1.2. Igen, a Pegazus! A mérgeskígyóhajú gorgó, Medúza gyermeke. Meg a 8200-as egységé. Goldolta-e Csurka István valaha, hogy ennyire palesztinok leszünk a saját hazánkban? (Gondolta hát. Csak nem így. Sőt.)
Akkor most lihegjük ki magunkat.
Meglepődtünk? Meg. De tényleg? Nem. Sejtettük, hát. Tudtuk. Tudnánk mesélni.
Csak nem ennyire tudtuk. Vagy nem így. Az ember mindig remél.
Végtelenségig lehetne publicisztikázni, glosszázni az ügynek ezer vetületét, hozadékát, hordalékát, üledékét: a reakciókat, a hazudozást, a visszatámadási kísérleteket, az elmaszatolást, az áttematizálást (done!), a messzire vezető hogyishívjákokat (netán Netanjahu?), meg hogy milyen faszagányos dolog is Hasogdzsi gyilkosaival és mexikói drogkartellezőkkel meg Ailjevvel egy listán büszkélkedni…; meg akár hozzávehetnénk, hogy ez csak egyetlen egy ilyen eszköz, száz meg száz hasonló (vagy olyanabb) áll a szolgálatok és megbízóik rendelkezésére, és soha semmi sem derül ki, nem derülhet, szinte lehetetlen, hogy kiderüljön, gyakorlatilag törvénybe van foglalva, ez az ügy is külföldről és valami fatális hiba/véletlen folytán tudott ügy lenni, tehát maradjunk abban, hogy nyilván tartanak, nyilván tartanak, de koncentráljunk a lényegre:
48.1.3. „Gondolj bele, mennyire ironikus szabad választásokról beszélni egy olyan országban, ahol az állampárt vezetője tetszése szerint megismerheti bármelyik politikai ellenfelének terveit, kampánytémáit, leendő szlogenjeit, ha éppen ehhez támad kedve. Ahol, ha mondjuk feltűnik egy ismeretlen, de veszélyesnek tűnő ellenzéki arc a politikában, Orbán Viktor gyorsan begyűjtetheti az intim fotóit, elolvastathatja a levelezését, és azelőtt kicsinálhatja, hogy bejelentette volna az indulását. Mennyire szabad ott a piac, ahol a Fidesz Zrt ellenében induló versenyzők árajánlatát előbb ismerhetik meg a Zrt oligarchái, mint hogy legépelték volna azokat?” – szkázál kollégám, vagy remélem mondhatom: barátom, Szily László, a családi körében méltán népszerű pergetőhorgász és balfasz szakács.
Magam sem mondhattam volna szebben.
48.1.4.1. Viszont azt hozzátenném, hogy ugyanilyen ironikus szabad választásról beszélni egy olyan országban, ahol minden további nélkül lehet állami pénzből pártpropagandát folytatni, évente milliárd dolláros nagyságrendben.
48.1.4.2. Ahol a kormányfő személyes, minden utasítást gondolkodás nélkül végrehatjó biorobotja a legfőbb ügyész, az Állami Számvevőszék, a NAV, a Kúria, a Médiahatóság, a közmédia, a Nemzeti Választási Iroda elnöke, a fegyveres erők és testületek vezetése, az Alkotmánybíróság többsége, és satöbbi, satöbbi, satöbbi, tele lehetne írni egy-két A4-es oldalt.
48.1.4.3. Ahol a miniszterelnök személyes rendelkezésére áll négyszáznál is több orgánum, médiákum, gyakorlatilag mindenféle szakmai, jogi és anyagi konktroll nélkül. (Pontosabban, ezek a kontrollok mind a kormányfő kezében vannak természetesen.)
48.1.4.4. Ahol a GDP látható százalékát síbolják el a Vezető bizalmasai, rokonai, barátai. Ahol még a valószínűleg a kertlábszomszédnak is van egy-két dugimilliárdja Svájcban vagy Szingapúrban.
48.1.4.5. Ahol a Vezető renelkezésére álló készpénz és mozgasítható gazdasági erő kifejezhetetlenszerese a „riválisoknak” nevezett marginális politikai szereplőknek, akik közül egyébként többen eléggé sejthető módon valahogy be vannak kötve hozzá. Mármint Orbánhoz.
48.1.5. A magyar demokrácia békáját (aranyos kis leveli) Orbán 2010-ben langyos vízbe tette, és szép lassan hevítgette. Mindig egy kicsit. Hol a médiatörvényen (mit kell ezen sírni, ilyen van máshol is!), hol az alkotmányon (hiszen a régi sztáléinista volt!), hol a választási törvényen (és így tovább végtelen sorban) tekert egyet, kettőt, hármat. Oszt itt vagyunk, ahol vagyunk. A béka észre sem vette, megfőtt. Kész. Most valakinek le kéne nyelni.
48.1.6. Jó reggelt kívánok minden kedves olvasónak. A rendszer jellege ennél egyértelműbb már nem lesz.
Egyébként meg: mindig minden modern diktatúra demokráciának tekintette magát. (Sőt, az eredeti, ókori diktárorok is a demokrácia, a római köztársaság rendkívüli teljhatalommal felruházott tisztviselői voltak.) Ügyelt mindenféle demokratikus látszatokra. Hitler idején is tartottak választásokat, még népszavazásokat is, és ülésezett buzgón a Reichstag, működtek a bíróságok. (Sőt: Hitler meggyőződéses demokrata volt – írta róla kitűnő kutatója, az első Orbán-kormány idején Corvin-lánccal kitüntetett magyar-amerikai zsidó – és holokauszttúlélő – történész, John Lukacs.) A népi demokráciára meg még emlékszünk: milyen remekül szerepeltek a Hazafias Népfront jelöltjei!
48.1.7. A fentiekből következően: úgy tenni, mintha itten a következő (vagy akármikori) választáson megbukhatna a rendszer, minimum oktalanság. Súlyosabb esetben kollaboráció.
Ilyen módon tehát a ma létező ellenzék oktalan/kollaboráns.
Illetve, ha nagyon megengedő vagyok, csapdában van, és opportunistáskodik. Azt nem vallhatja be, hogy semmi esélye a választáson, hiszen akkor megszűnne a maradék létjogosultsága, állása, mindene. Azt pláne nem mondhatja, hogy diktatúra van, mert akkor… akkor erkölcsi kötelessége volna szembeszállni.
És vállalni a szembenállást, a harcot a diktatúra ellen – nagyon nehéz döntés. A kényelmes élet vége. Minimum. De inkább közvetlen életveszély. Szabadságharcosok nem szoktak havi fixet kapni az elnyomótól.
Nem szoktak. Régen.
Ma már egy kicsit más a helyzet. Az új típusú autokraták elég okosak ahhoz, hogy figyeljenek erre a kényes egyensúlyra. Hogy csak akkora legyen az elnyomás, hogy senkinek ne érje meg az érdemi ellenállás.
48.2. Vidul, ha toroz
48.2.1.Vicces (röhejes? siralmas?) közjáték volt – annak idején szóvá sem tettem –, amikor Orbán kicsit sem leplezett kaján mosollyal az arcán bemutatta új facebookos népszínművét (lásd még: populizmus): újságvásárlással demonstrálta, mekkora sajtószabadság van Magyarországon. Hat darab ellenzéki lapot talált hirtelen: egy tényleg független, viszonylag nagy példányszámú, közéleti hetilapot, egy kis példányszámú, hobbiból készülő kétheti vicclapot, egy szűk értelmiségi réteghez eljutó kulturális-közéleti hetilapot, egy másik, szintén szűk értelmiségnek készülő irodalmi-közéleti hetilapot, egy még kisebb példászámú, és gyorsan jelentéktelenedő, egyébként szoros politikai szövetségesének érdekeltségéhez tartozó hetilapot, valamint egy szintén gyorsan csökkenő példányszámú, és erősen kiszolgáltatott tulajdonos kezében lévő napilapot. A hatból kettő (harminchárom százalék) felett tehát rendelkezik befolyással. A többi négy-ötszáz meg…
48.3. Retteg, hogyha választ
Ha már ilyen népszavazásszezon van, hirdetnák én is egyet. Kettőt. Hármat. Visszafogott orbáni stílusban.
Arra kérem Önöket, szemüket lesütve fontoljanak sanda választ, szavazzanak nemmel a saját kérdéseimre, állítsuk meg együtt Felcsút!
48.4. Játszani is engedd
48.4.1. Giannis Antetokounmpo, pillanatnyilag a világ legjobb kosárlabdázója. Sosem lesz Orbán kedvence. Nigériai bevándorlócsaládból Athénban született gyermeke, 18 éves koráig hontalan volt, nem kapott állampolgárságot. Gyerekkorában hamis órákat árult takaróról. Ma Görögország legnagyobb nemzeti büszkesége. Éppen megnyerte a Millwaukee Bucksnak az NBA-döntőt, az MVP-címet, és dobott 50 pontot. Utána rendelt 50 csirkenuggetset egy gyorsétteremben.
48.4.2. Az adóhivatal korszerűen kommunikál.
48.4.3. Ha ebben a hírlevélben a szokásosnál is több lenne az elütés, az emiatt van.