35. Végeredményben az utóbbi: bolhacirkusz

35.1.1. „Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!” – tette fel a költői kérdést „Doktor” Forgács Vilmos, minden idők legnagyobb magyar játékosügynöke H. Kovács Gézának, kivételesen nem a 8888-as számú italboltban, hanem egyik vezető hazai bünetésvégrehajtási intézményünkben, ahol évi rendes szabadságvesztését töltötte, és a börtönválogatott összeállításán ügyködött.

„Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!” – azóta röhögök, és nem térek magamhoz, hogy a picsába, oppárdon, bocsánat, akarom mondani, hogy a büdös lófaszba lehet ilyen tökéletes mondatot leírni?

És rögtön végig kellett olvasnom az egész novellát, persze, nem lesz ebből reggel hat előtt hírlevél megint. Egyébként meg olvassák végig önök is, legitt, lehetőleg az egész Ferencvárosi koktélt, érdemes.

Tizenéves koromban olvastam először, mint nagy Fradi-drukker, lelkes Üllői úti rácsrázó és pénztárgépszalag-dobáló, a Springer-szoborral és a klubházzal szemközti (túloldali kanyar a régi stadionban) K-L szektor törzsvendége.

Félelmetes ma beleolvasni. Semmit sem kopott a szöveg.

Sőt.

Az igazán félelmetes persze nem az, hogy Moldova nem kopott a hetvenes évek óta (a Ferencvárosi koktél ’74-ben jelent meg, de néhány írás már elkészülhetett a hatvanas években), hanem hogy mi nem mozdultunk. Egy tapodtat sem.

Sőt. (Sőtebb.)

Eedetileg Virágh, az anyagias center előre kinyomtatottt árajánlatáról szóló részt kerestem. Így szól:

„»Kedves sporttársak! Jövendő egyesületem, melynek színeiért élni-halni akarok!

Van szerencsém közölni Önökkel szolgáltatásaim árát, azzal a megjegyzéssel, hogy irányáraknak tekintendők, a különféle helyi körülmények: rossz időjárás, lejtős pálya, kampós fűszálak 15-20 százalékot emelhetnek rajta.

Cipőbefűzés: 25 forint 40 fillér.

Rövid vágta: 42 forint 30 fillér, ugyanez labdával 57 forint 90 fillér.

Csel: 18 forint, ha cselsorozatban kerül alkalmazásra, 30 százalékos engedmény.

Forintos labda: 1 forint 50 fillér.

Gól: közvetlen közelről 100 forint, távolabbi lövéseknél méterpénz.«

És így tovább még vagy kétszáz tételt sorolt fel. Mondanom sem kell, milyen elkeseredéssel olvastam végig, aztán lecsaptam az asztalra az üzleti kártyát:

– És hol a szív? Hol a lelkesedés?

Virágh a fejéhez kapott:

– Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: »Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.«”

35.1.2. Erről a csodálatos szuperligavitáról jutott ez eszembe, mert egyrészt mindenkiből (majdnem mindenkiből) kihozta a H. Kovács osztályú holdkórost, másrészt meg… amit mondtam az előbb, tapodtat nem akarunk mozdulni 74-ből. Mármint 1874-ből.

A szuperligázást zárjuk akkor rövidre: lehet itten könnyes szemmel nyomatni a nosztalgikus rizsát (az enber már csak ilyen: folyton folyvást a múltban szeretne élni, ahogy ezt legkésőbb Proust Marceltől megtanultuk még régen, amikor tudtunk olvasni…), de szuperliga lesz, muszáj lennie, mert itt jön a szokásos történelmi paradoxon, a futball csak úgy maradhat futball, ha változik, ha lerázza magáról a tizenkilencedik századot, és átlép a huszonvalahanyadikba. Ha meg inkább „hagyománytiszteletből”, butaságból, mindenféle marginális, de nagyon hangos szurkolói csoportok hülyeségeitől befolyásolva benne ragad a nosztalgiatrutymóban, akkor majd lesz helyette más, zsákban futás, lepényevés, májnkraftozás, pixellökés, a foci meg megy a levesbe.

Értem én, hogy „maradjon minden úgy ahogy volt, mert úgy szoktuk meg” meg minden, csak az olyan kamudumákkal ne tessék már előjönni, csókolom, hogy a futball éppen az „örök dráma” miatt olyan izgi, hogy a legkisebb is bármikor nyerhet satöbbi. Ha valaki egyetlen percet gondolkodik, és mondjuk megnézi, hány embert érdekel az „örök dráma”, hogy az az icike-picike, szimpike Eibar mondjuk meg-e veri-e a Realt, illetve mondjuk a Burnley FC el-e kapja-e a United Manchestert, és esetleg összehasonlítja azzal a számmal, ahány embert a Manchester United–Real Madrid meccs érdekelne inkább, akkor eléggé világosan láthatóvá válik, mi is van az örök drámával. Dráma, az. A többség kerek-perec leszarja.

35.1.3. És jön persze, mert mindig jön, jönnie muszáj, nagy kedvencem, a bennünk (velünk?) élő Örök Kommunista, hogy jaj, a pénz, csak pénz ne legyen, mert az tönkretesz mindent. Szívtelen üzletemberek martaléka lesz ez a CSODA, elveszik a szurkolóktól. A szívtelen üzletembert, marxkárolykáim, a PÉNZ érdekli, bizony. Hogy lehet a sportból pénzt csinálni? El kell adni. Minél több embernek. Tehát a gonosz üzletember nem akarja elvenni senkitől, sőt oda akarja adni, minél többnek, hogy ne csak a stadionba kiszédelgő néhány ezer szórakozhasson rajta, hanem több millió, akár miliárd ember. A szívtelen üzletember a jobb és népszerűbb fociban érdekelt, máskülönben bukik. És amilyen szívtelen, utál bukni.

35.1.4. A legjobb érv azért Guardiola Józseftől, a Man City mestertrénermágusától, a nagy futballértelmiségitől származik, aki kifejtegette felettébb intellektuálissan, hogy az nem is sport, ahol nem számít, hogy kikapsz. Nagy szavak. Pedig arról soha egy pillanatig sem volt szó, hogy ne számítana a meccs eredménye. Annak nem lenne értelme, tudniillik, nem lenne érdekes, nem lenne üzlet tehát. Szegény Pep arra gondolhatott, hogy ebből a tervezett ligából nem lehetne kiesni. De így sem kisebb hülyeség, amit álllít, mert ugye ott van Amerika. És azért hadd röhögjem már ki egy visszavonult magyar NBII-es kosárlabdázó (alsóház, kispad vége) magabiztosságával azt, aki azt próbálná állítani, hogy az amerikai profi sportok sport-szerűsége (nem sportszerűsége!) valamilyen csorbát szenvedne a kiesésmentesség miatt. Sőt, tudjuk, hogy sokkal hatékonyabban és eredményesebben működnek. Üzletként és sportként is.

35.1.5. Ez európai futballnak nagyszerű hagyományai vannak, de ezek egy része egy idő után visszahúzó erővé válik. Nem különleges dolog ez, majdnem minden dologgal így van. A hagyomány másik igen fontos tulajdonsága, hogy szinte mindig meglehetősen önkényes a kijelölés: hogy mi hagyomány, mi meghaladott hülyeség. És persze önös, de gondosan rejtegett érdekből a legfontosabb hagyománynak lehet hazudni a legfölöslegesebb hülyeséget is.

A mai profi sportklubok (üzleti vállalkozások) elődei egyesületek voltak. Magyarul még mindig így hívjuk őket. De az egyesület eredetileg civil szervezet volt, nem profi, nem üzleti vállalkozás. Jöttek a ferencvárosi (madridi, mancherteri satöbbi) péklegények, mészárosok, ügyvédek, mindenféle polgárok, és egyesületet alapítottak, hogy sportoljanak. Ezekből alakultak aztán évtizedek alatt profi klubok, amiknek már tisztán üzleti vállalkozásként kéne működniük, többnyire, normálisabb országokban úgy is működnek, de aztán mindig jön egy-egy anyagi haszonszerzés céljából kavargató kalandor, vagy hatalommániás elnök, vagy nem kevésbé hatalommániás és még gátlástalanabb politikus vagy más, aki mindig elő tudja rángati az egyesületi múlt ilyen-olyan fosszíliáit, hogy a felelősségi és érdekeltségi viszonyokat összekavarva, eltaknyolva, szurkolói csoportokat, hirdetőket, résztulajdonosokat, akár egész nemzeteket manipulálva elérje a céljait, tehát lopjon vagy hatalmaskodjon.

35.2.1. Szuperligaügyben azért természetesen – magyargyőzelemjóember! – megint Orbán Viktor a csúcsmegszólaló. Egyrészt, hogy miközben éppen előzzük az egyetlen, lakosságarányos koronaáldozatszámban még előttünk lévő országot, Csehországot, ebben a fontos nemzeti sorskérdésben – hogy alapít-e új európai futballigát a Manchester United, a Real a Barcelona meg a többi – azonnal meg kellett nyilvánulnia, és olyat mondott, hogy arra aztán senki nem számított. A GAZDAGOKTÓL féltette a labdarúgást az ország egyik legnagyobb ingatlanmágnásának apósa, a világ leggazdagabb gázszerelőjének barátja, aki kétezres szülőfalujába hétezres csodastadiont építtettett, és labdarógóoázisparadicsommekkát milliárdokból. Jó, nem a sajátjaiból, hanem a mieinkből, de akkor is.

„Az ehhez pofa kell” mondás sem érdemes itt már. Maradjunk Moldovánál, mindenki jobban jár:

„Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!”

35.3.1. Vissza még a Fradihoz, és gyerekkori fradistáskodásiamhoz. (Fradistának születni kell – nagyapámtól örököltem.) Ahogy mondtam, a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején még a K-L szektorban lengettem a lengetendőt, akkoriban még az volt a „tábor” – az „ultra” meg a „huligán” (pláne: hooligan) szavakat senki sem használta –, a leghangosabban szurkoló, leginkább dobáló csoport, később, kábé 94-től kezdett tolódni a dolog a manifeszt futballhuligánkodás, és a K-L melletti balkanyarban lévő 2-es szektor felé, ahol az inkább tizenévesekből álló tábornál idősebb, egyedsúlyban és izomzatban jelentősen jelentősebb, erősen neonáci kinézetű, illetve a szinte nyíltan szervezett bűnözés erőszakbrigádjaiban tevékenykedő figurák gyülekeztek. Innen emelkedett ki a Fidesz későbbi pártigazgatója, a klub mai elnöke is.

A hagymány, mint látjuk, komoly dolog.

35.3.2. Hogy az európai topcsapatokat egymás ellen játszató szuperligának van-e értelme, szerintem ugyan nem kérdés (van), de persze, vitatkozgatni is lehet róla, oké. Viszont, hogy mi értelme szarrá fizetett másodvonalas külföldi játékosokból BL-csoportkörös Fradit építeni, és éppen annak a kormánynak, aki százezer Németországba tartó, tehát átutazó közel-keleti menekült miatt a népesség jórészét évek óta idegenellenes hisztériában tartja, azt nekem senki meg nem magyarázza.

Már azt is méltatlannak érzem, amikor az 1995-ös, BL-be jutott Fradihoz hasonlítják ezt. (Oké, akkor még nem is 32, hanem csak 16 csapatos volt a csoportkör, de azóta, adjuk meg, a mezőny is erősödött.)

A 95-ös keretben öt nem magyar állampolgár volt (Fatusi, Kuznyecov, Kuntics, Kopunovics, Milovanovics, utóbbi, ahogy emlékszem, alig lépett pályára). A keretből Nagy Zsolt, Albert Flórián, Lisztes Krisztián, Hrutka János, Szűcs Mihály, Páling Zsolt, Hajdú Attila mind saját nevelés. Keller József és Simon Tibor ugyan nem saját nevelésűek, de ősfradisták, ifi koruk óta a klubban játszottak. (Illetve ebből a generációból Limperger Zsolt is saját nevelés lett volna, de abban az évben még Spanyolországban volt.) A mai 28-as keretben összesen nyolc Magyarországon született játékos van, de ezek közül gyakorlatilag csak kettő, a kapus Dibusz Dénes és egy mezőnyjátékos, többnyire Lovrencsics Gergő kerül általában kezdőbe. Saját nevelésű játékos egyetlen egy sincs.

Egyetlen

egy

se.

Tradicionáliskáim, hogyan van ez? Nem-e az lett-e volna mégis springeri kiindulópont, hogy tanítsuk meg a Haller téri vagy az Orczy téri vagy az Ecseri úti gyerekeket úgy focizni, hogy bárkivel kiállhassanak a világon? (És akkor majd büszkék leszünk.)

Egyébként egyáltalán nem gondolom azt, ellentében mondjuk a vébé idején a színesbőrű játékosokkal felálló európai csapatokra a lehető legsurmóbb módon Facebook-rasszistáskodó kormánymanusokkal, hogy profi sportot nemzeti (pláne bőrszín-) alapon kellene szervezni, sőt. De abban biztos vagyok, hogy közpénzmilliárdokból semmi értelme Bundesliga-alsóház kategóriájú játékosokat importálni tucatjával.

Mi a cél itten, hahó?

Létezik ma olyan Haller téri gyerek, aki, mit tudom én, Somáliával vagy Isaellel kel és fekszik? Velük azonosul? (Hangozzék ez bármennyire hogyishívjákul.)