31. Felelős felelőst Buda-Pesten

31.1.1. Bár több alkalommal leszögeltem már e hírlevelütt (28. valamint 28.1.3. illetve 9.1.7. és 14.1.5., mást ne mondjak) , hogy nem varrnám Orbán nyakába a vírust, egyrészt mert elég pocsékul varrok, vírust meg különösen, pláne leszögelés után, másrészt meg a világjárvány (oh, bocseszka: pandémia!, hogy sikerült egy faszagányos szavat bevezetnünk, nagy szükség volt rája, mint a migránsra) adatait bogarászva nagyon úgy tűnik, hogy viszonylag szűk az országok (kormányok, polelitek) mozgástere, bármennyire is szeret úgy tenni némelyik (és a mienk különösen ilyen), mintha nem lenne szűk, sőt.

31.1.2. Mindazonáltal vegyük észre, hogy jelentős méretű nemzeti tragédia látszik éppen kibontakozni, és talán még szerencsések („idézőjel”) lehetünk akkor is, ha harmincezer halálos áldozattal ússzuk meg. Mármint: „megússzuk”.

Harmincezer.

Hadd ne guglizzak példát, hogy utoljára mi és hogyan.

Rettenetes.

És igen, tudjuk, az egész térség beleszaladt csúnyán, és a társadalmi működés, és a lakosság nem túl acélos egészségi állapota, és az egészségügy leharcoltsága…

31.1.3. A modern társadalmaknak és pláne vehemens politikusoknak szinte lételemük a felelőskeresés. Állandóan. Még akkor is, amikor hát felelős jól láthatóan elsősorban a balszerencse vagy ilyesmi.

31.1.4. Emlékeznek még az utóbbi évek egyik legnagyobb ipari balesetére, a kolontári vörösiszap-katasztrófára? Tíz halott, hatalmas környezeti kár.

A kormányfő majd a kormány szinte perceken belül, rendőri, bírói, bármilyen vizsgálat nélkül, gyakorlatilag szag alapján azonnal kinevezte a felelőst, aztán intézkedett is, elvette a céget, és innen már csak idő kérdése volt, hogy megismételt bírósági eljárásokkal, egyebekkel sikerül-e megfelelni a legfelső prejudikációnak.

31.1.5. Választott politikusokkal kapcsolatban a felelősség kérdése, a politikai felelősségé, kifejezetten kényes és az úgynevezett demokráciákban (tetszenek emlékezni?) kulcskérdés. Mintha Petőfiék is felelős kormányt (ministeriumot) követeltek volna annak idején azon a röplapon vagy micsodán, amit a Magyar Nemzet címlapjára nyomtattak.

31.1.6. Az úgynevezett demokráciákban tehát nagyon háklisak, szinte betegesen erre a felelősség dologra. Például, ha a miniszterhelyettes a hivatali menzáról hazaviszi a maradék nokerlit az apósának keszegezni, és ez a svindli, miszerint a nokerli térítésmentes elbirtoklása, kiderül, akkor a miniszterhelyettes az úgynevezett demokráciában lemondani kényszerül. Hiába volt adott esetben nagyszerű miniszterhelyettes-szakember. A nemzetgazdaságort ért kár ugyan nevetséges (egy év alatt sem vihet haza mázsánál sokkal több nokedlit; a kihűlt, másnapos nokedli aktuális New York-i tőzsdei árfolyamán az max. 2687 forint negyven fillér), de a miniszterhelyettes, mint a legszűkebb politikai elit tagja, számtalan kiváltságot élvez, extra hatalmat kap a polgárok felett, és hozzá nagyon tisztes fizetést, a közvélemény tehát joggal figyeli, visszaél-e a hatalmával, és ha netán visszaélne, lecsap.

31.1.7. Tehát adott a mi nemzeti tragédiánk, most majdnem húszezer halottal, és adott a felelősség kérdése.

Minthogy nehezen vagyunk vádolhatók azzal, hogy úgynevezett demokrácia volnánk, ez a kérdés nagyon bonyolult lesz. Fog itt bonyolódni. Lesz bonyolítva. Halmazatilag. Sérelmünkre.

Amikor a tragédia még elkerülhetőnek látszott, maga a miniszterelnök emlegette föl szokásos hetykeséggel (biztos fickós volt akkor is) egy őszi rádióinterjúban, miután dicsérte egy kicsit (nagyon) a hatékony védekezést, hogy hát itt végső soron ő a felelős, vállalja is, hiszen ezért kapja a fizetését. És az is elhangzott, hogy a sikert itten emberéletekben mérik.

Nagyon igaz, világos beszéd.

Ritka az ilyesmi.

Nem is halljuk azóta.

Csak a blabla megy, de az rettenetesen.

31.1.8. Így, több mint tíz év tapasztalattal a hátunk mögött sejthetjük: nem egyszerű időszak elé nézünk. Kormányunk eufemisztikusan kommunikációnak nevezett     bűnbakkeresési, ellenségképzési, inszinuálási, kipécési, satöbbizési potenciálja és tálentuma hatalmas. Felbecsülhetetlen.

Egy jó migránsozás, valaki? Sorosbrüsszel?

Nagyon messze voltunk még a mostani tragikus helyzettől, amikor már preventíve nekitámadtak ellenzéknek, kamarának, sajtónak (főleg persze nekünk), bárkinek. (Csak hogy tréningben tartsák a falkát.)

Jobb, ha mindannyiank úgy készülünk.

31.2.1. Nem ide tartozik (hanem oda), de nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy megjegyzést régi indexes kollégánk, Tóta W. Árpád ügyével kapcsolatban. Ebbe a legutóbbi Kúria-ítéletbe már nem nehéz belelátni az igazságszolgáltatás elorbanizálódását.

31.2.2. Bocsánat javítok: mégis ide tartozik. Nagyon is. Mert elég félelmetes közeljövőt ígér.

Ebben az ítéletben már megcsillan a teljesen Fidesz-agyú ország rémképe. Keményen benne van az a mélyorbánista törekvés, amely egyszerű hatalmi érdekből a magyar nyelv teljes megsemmisítését célozza. Ebben az általános iskola alsó tagozatos szintje alá szállított szövegértelmezésben már nincsen (nem lehet) irónia (hatéves gyerek nem érti), de úgy általában nincsen semmi, csak Fidesz van: itt lesz Esterházy „Így gondozd a magyarodat!”-jából nemzetgyalázás (oké, ezek szerint nem csak Fidesz van, hanem Torgyán is; éljen a puralizmus!); itt lesz liberális kánonterror abból, ha megkérdezik a költőnőt egy Jókai-regényről és elmondja a véleményét; itt lesz magyarellenes, ha valaki szerint mégsem a nemzeti dalköltészet csúcsa a Nélküled; itt lesz keresztényellenes, aki szerint nemcsak homoszexuális párok léteznek; itt lesz oltásellenes az ellenzék; rémhírterjesztő az orvosi kamara és így tovább.

Tóta cikkének elítélése extrasúlyos. Aki szerint itt a szerző megsértette bárki méltóságát, az tényleg nem képes értelmezni egy viszonylag egyszerű szöveget a saját anyanyelvén. Ebben a szövegben a sérelmezett állítás („büdös migránsok”) nem a szerző állítása, hanem a szituációban szereplőké, és ráadásul éppen a fideszes nyelvezet paródiája.

Ettől a bíróságtól mit kapna Berzsenyi? Ő tényleg, halál komolyan, minden irónia nélkül állította, bele a pofánkba, hogy rút sybaríta váz! Gyalázta a magyart, ahogy bírta.

Ady? Jézusom!

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja.

31.3. Valahogy úgy alakult, hogy sosem tudom ezt a hírlevelet emberi időpontban befejezni. Beletolom magam a hajnalba folyton. Valahogy akkora tudom kiüríteni az agyamból a sok fölösleges többit.

Ebből aztán persze az lesz, hogy amire befejezem (hajnal négy, öt, hat), már alig látok. És mivel ellenőrzés nincs, illetve csak én vagyok, hát ilyenkor már nem veszem észre a hülyeséget.

Így lett a legutóbbi hírlevélben franciakártyaszín (két f-fel) szegény Trefort Ágostonból, Neumannból meg Nobel-díjas, ami egy matematikustól nagy bravúr lett volna. Ezúton kérem Trefort Ágoston és Neumann János elnézését. (Előbbi ráadásul államtitkár volt az első FELELŐS magyar kormányban.)