444.hu, 2021. március 11.
UJ PÉTER
29.1.0. Úgy készültem, elpupolistáskodok itten máma is, bekészítettem például Donald Trump egyik top szellemi termékét, a „The silent majority is back, and it’s not silent!” bonmot-t, aminek mintájára még fantasztikus szlogeneket, transzparenseket agyviharozhatnánk (Újra itt van a nagy csapat! De nem nagy és nem csapat…), készülve a nagy pupolista epic battle-re, bár minden pupolista per definíció szerint mindig epikusan élethalálharcol (találják ki, volt-e valaha legsorsdöntőbbebb népnemzeti sorskérdés a magyarság egyetemes történetében, hatezer év keresztény múltra visszatekintve a 2022-es választásnál?), na mindegy, a nagy pupolista epic battle most Brazíliában lesz, Bolsonaro vs. Lula, a pupolizmus-szingularitás, egyszerűember-Nirvána. Egykedvűen gyülekeztek tehát a fellegek a világelit feje felett, amikor megjelent a sokkoló hír: meghalt Lou Ottens.
29.1.1. Természetesen fogalmam sem volt, ki az a Lou Ottens. A gyászhírből tudtam meg: a mérnök, aki a Philipsnél kifejlesztette a magnókazettát. Pontosabban a kompakt kazettát, az a hivatalos neve.
És innen már nem lehet nem átmenni zenés nosztalgiaműsorba.
29.1.2. Nekem a kazettás magnó valahogy egészen kis koromban bekattant. Legelső emlékeim között megmaradt, még Martfűről, hogy matatok apám MK 21-esével. Apám, fiatal cipőgyári mérnök, ultra early adopter volt a kazettás audióban.
1969 karácsonyán jelent meg első magyar kazettás magnó, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) MK 21-es típusa: Szinte napra akkor, amikor megszülettem. Az egyes számű kazettánkon (apám, a precíz mérnök, számozta a kazettákat, amely gyakolatát egy darabig én is követtem) már én gagyogtam, és még nem voltam rajta egyéves, tehát kiszámolható, hogy valamikor a megjelenést követő első évben már megvolt az MK 21-esünk. (Megjegyzendő, hogy a szocialista Magyarország a technológiát kifejlesztő nyugati és rögtön átvevő japán cégek után nagyon gyorsan megjelent kazettás magnókkal a KGST piacán. Illetve: „piacán”.)
29.1.3. Öt-hat éves koromban már a hármas számú kazettáról hallgattam Hofi Géza frenetikus Louis Armstrong-paródiáját. Volt a közepén és a végén az a csodálatos őrjöngős, durvulós, gyorsulós rész, azt egyszerűen imádtam. Újra és újra visszatekertem. Ez kábé meg is határozta a zenei ízlésemet: nincs annál jobb, mintha üvöltenek és dobolnak, mint az állat. Tehát innen kábé egyenes út vezetett a Motörheadig és a hardcore punkig.
Major Tamás és Psota Irén Jenő és Lujzájára emlékszem még (Jenő! Az írja az újság, hogy Nagy Theodorik puszta fenékkel született…), Ősz Ferenc- meg Somogyi Pál-rádiókabarészámokra. Már akkor is nagy kabarérajongó voltam.
Egy-két évvel később (talán ötös számú kazetta?) Afric Simone volt a kedvencem, a Ramaya. (Hangos, hörgős ének, ritmus, afrodiszkómetál. Mivel Mozambik 1975-ben szocialista népköztársaság lett – illetve kábé az lett, de azért szovjet és kubai támogatással még elpolgárháborúzott két évtizedig –, Simone bár Londonban és Nyugat-Európában lett popsztár, szocialista származása miatt a vasfüggönyön innen is szalonképesnek számított, végig is turnézta a béketábort, játszották a rádiókban, tévékben, itt például Karel Gott műsorában énekli a legnagyobb slágerét, a kedvencemet.)
Az MK 21-hez volt mikrofon is, nagyon kúl kis szürke szerkezet, kunkorodós telefonzsinórral, abba mondtam gyerekverseket.
Egy idő után bedöglött a play gombja, valami mechanika kiakadt, nem maradt benyomva. Apám merev drótdarabot hajlított fogóval a fogantyújára, az leszorította a playt, lehetett újra használni. Brute force. Gépészmérnök nem szórakozik.
29.1.4. Aztán jött a randa, fröccsöntött MK 27-es, a gusztustalan tapitású gumigombokkal, és azzal a szörnyű hangjával. Már akkor sem szerettük. Alsótagozatosként Bajomi Lázár Péterrel rádióműsorparódiákat készítettünk egy Karel Gott-műsoroskazettára, aminek gyurmával betömködtem a kis lyukait. (Ezek lettek volna hivatottak megakadályozni, hogy bármit rá lehessen venni.) Később persze letöröltem a műsorainkat is, fölvettem rá valami AC/DC-t a rádióból. A kazettának ez a sorsa.
Bajomi Péterék ellenzéki értelmiségiek voltak, szereztek Beatricét. Átmásoltam, csináltam baboskendős borítót, és jelvényt is magamnak. Már majdnem punk voltam. De inkább még csöves.
29.1.5. Kis mono Siemensünk volt már, NYUGATI cucc, amikor kora délutánonként a Petőfin a Lemezbörze helyettből (szerkesztő: Göczey Zsuzsa) fölvettem számtalan hard rockot és metált a Judas Priesttől Celtic Frostig. A legnagyobb fícsör az volt, hogy a szám- és lemezcímek magyarra fordítva voltak a műsorújságban, illetve a dörgő hangú műsorvezető (Kiss Imre?) be is mondta, néhány máig a fülembe cseng: vúd – erdő, intrúder – betolakodó. Ez már a hifitoronykorszak. Rendes hifitornyom nem volt, de apám (a mérnök) bútorlapokból szerelt állványt, arra ment a lengyel lemezjátszó, az erősítő, alá a Siemens. Torony? Torony. Kérdés, van?
29.1.6. Jöttek a sztereó kazettás magnók. Sőt! A kétkazettásak! Korlátlan másolási lehetőség! Különben sem nagyon volt érzékenyítve a lakosság szerzői és szomszédos jogok tekintetében. A Dob utcai lemezeboltban (Dob Records) százasért fölvették a legújabb punklemezeket. Riistetyt, GBH, 4Skins, Terveet Kadet.
Lou Ottens halálhíréhez a tegnapi hírszerkesztő valahogy pont az egyik kazettámat találta meg: finn hardcore, ezt is a Dob utcában vetettem föl, úgy emlékszem, 16-17 évesen rögtönöztem ezt a parádés tipót rája.
29.1.7. Walkmanok ideje. A negyvenes buszon mindenki fülén szivacskorong, övén színes Sony téglalap.
Gyűltek a kazetták. Egyre több műsoros. Jött a magyar underground, a betiltott, üldözött, soha meg nem jelent. CPG, Mos-Oi, 88-as, Tizedes, QSS, Marina Revue, ETA, Agydaganat, URH, Kontroll, Sexepil. Bőven száz fölött voltak, már régen nem számoztam. Vécsi Tibi volt köztünk a kazettakirály, megvolt neki tényleg minden, de minden, ami itthon underground rockszerűség volt, a Csokonai Vitéz Műhelytől a Zivatar Előtti Fülledtségig.
29.1.8. 1991-ben, 22 évesen, amikor először kaptam rendes fizetést a Népszabadság gyakornokaként, az első dolgom az volt, hogy vettem egy CD-játszót. Ez volt a kazettakorszak vége, kábé.
A kazettákat nem dobtam ki. Soha semmit nem dobok ki, mániás gyűjtögető vagyok. Öt éve kábé megkérdezte a fiam, hogy nem adnám-e neki kazettákat. Minek? Hát hogy a grindcore-zenekarával csinálnak ilyen DIY-kazettákat, mert az mennyire retro meg menő, és megveszi a közönség.
– De mivel hallgatják meg? Van magnójuk? – kérdeztem fogalmatlan búmerként.
– Ja, a kazettát nem hallgatják meg, azt csak megveszik. A számokat úgyis letöltik interneten.
Oké.
(A kazettákat neki adtam, de előtte lefényképeztem mind.)
29.1.9. Kedves Lou Ottens, akit eddig nem ismertem, nyugodjál békében! Nekem megcsináltad a nyolcvanas éveket. Minimum.