28. „Most kell szerénynek lenni!”

(Orbán Viktor)

28.1.1. Az imperializmus a szakadék szélén bekólázva csacsacsáz, mink meg, mint mindég, egy (ein) legényes lépéssel előtte.

Sikerült végre megelőznünk (jobbról, index nélkül) a Nagy Sátánt, az Amerikai Egyesült USÁ-t a halálozási számok tekintetében (vonatkozásában), miszerint az egy főre jutó kovidos meghalás vonatkozásában (tekintetében) fej fej mellett haladunk, vállt vállnak vetve, de orrhosszal simán nyerjük a mellbedobást.

A New York Times (ejtsd: the nev jork times) toplistája szerint már top10-ben vagyunk egy főre jutó lakosságarányosságilag, és nem mondom, hogy a dobogó tizedik foka nem csillog szépen, de még jöhetünk följebb, és sajnos úgy tűnik, jövünk is, Portugáliát simán befogjuk, sőt Olaszország sem elérhetetlen.

Nehéz elképzelni, mi lenne itt ingyenparkolás nélkül!

28.1.2. Mindazonáltal kezdenek különösen hülyén hangozni a nyáron, ősszel tett, ma már, hogy ne mondjam, kissé nagyképűnek tűnő nyilatkozatok a zseniálisan megszervezett védekezésről, a mindenkit meggyógyító (legyenek teljesen nyugodtak!) lélegeztetőgép-arzenálról, a Nyugat-oktatgatás, a máshol-még-rosszabb-a-helyzetezés. Mert már kevés helyen rosszabb. Egyre kevesebben. Haló, osztrák laboránsok!

28.1.3. Persze, lehetett volna valamivel hatékonyabban védekezni, előbb kapcsolni, kevesebbet reszkírozni, gyorsabban dönteni, satöbbi, de ceterum censeo (lásd: 9.1.7. illetve 14.1.5.) vagyok: Orbán nyakába varrni ezt az izét nem lehet. Illetve lehet, csak semmi értelme.

Még akkor sem, ha a különösen gyors észjárására, döntési képességére és hatalmára büszke miniszterelnök, aki mindig a leghatározottabban, azonnal, egymaga hozza meg a súlyos döntéseket, ha kitalált ellenfelekkel kell küzdeni életre-halálra, most bizony hezitált. Hezitálgat. Feltűnően. Többször is. Hárított.

28.1.4. Ha szétnézünk a világban akkor azért azt látjuk, hogy a vírus nem tanulmányozta sem a Freedom House, sem a Transparency International aktuális országjelentéseit: totál ütődöttek által vezetett failed state-ekben sem pusztított jobban, mint példás jóléti demokráciákban.

28.1.5. Nyilván itthon is lehetett volna egy kicsit jobb, szervezettebb az ügykezelés talán, és meglettünk volna az ilyen operatív törzses, egészen dermesztően kádárista showműsorok nélkül. De nézzük meg Szlovákiát! Két hónapja még a védekezés európai mintaországa voltak, most meg előttünk vannak a heti halálozási és fertőzöttségi listákon.

Attól tartok, nem sok hely marad itt a bűvészkedésnek.

28.1.6. Bár lehet, hogy új lendületet ad a védekezésnek, hogy a Fidesz végre kitépte saját testéből a rákos szövetként burjánzó Európai Néppárti frakciót, egyszersmind megnyílt a lehetőség a KDNP előtt az önálló politikai arculat eddiginél is markánsabb megjelenítésére.

28.2. Pre- és posztgrunge

28.2.1. A seattle-i KEXP rádió dobta fel nekem éppen a város méltatlanul elfeledett pregrunge-hősét, a Bam Bam zenekart, illetve a frontnőt, Tina Bellt. Fekete nő punkrockzenekar élén, 1983-ban. Sokan az egész grunge mozgalom előfutárát látják a Bam Bamben: az biztos, hogy a néhol hardcore tempójú punk mellé zajos hardrock, sőt blueselemek kerültek, a hangzás is elég hasonló, mint a kilencvenes évek kinyúltpólós fehér fiúinál, őrületes reverb, és hát Seattle… Itt meg lehet hallgatni néhány Bam Bam/Tina Bell-számot. Itt meg néhány Youtube-videó.

A Bam Bam 1990-ig működött Tina Bell vezérletével, az énekesnő kilépése után még instrumentális trióként húzta egy darabig. Tina Bell 2012-ben elhunyt. Fia, TJ Martin sikeres producer lett, és dokumentumfilmet készített a zenekarról.

28.2.2. Ez pedig a méltó, nagyon mai utód: fekete grunge, női énekes-gitáros-dalszerzővel, Seattle. The Black Tones.