444.hu, 2020. december 31.
UJ PÉTER
19.1. Kripta helyett kripto
19.1.0. Eljött az év utolsó napja (nasztupílo ószeny), kedves olvasó, számot vetünk, sikert aratunk, tárcsázunk, mélyen szántunk, kultivátorozunk. 29 000 dollár fölött a bitcoin, öngyilkos lett a volt szlovák rendőrfőkapitány. Megjelent a 444. Pumped Gabo csipszbe forgatta a mirelit derelyét.
19.1.1. Nem szokás túlkomolykodni ezt a napot, nincs is rá kimondott ingerenciám, most pláne, hogy napokon át írtam egy egészen gigantikusra nyúlt, huszonötezer karakteres (két teljes Népszabadság-oldalnyi szöveg; két jó képpel inkább már három) bitcoincikket (talán még ma lemegy, az ügyeletes szerkesztő kezében vagyok), végigrágtam magam legalább kétszáz oldalnyi háttéranyagon, interjún, sztorin, sztoritöredéken, magyarázaton, és azért mindig jó egy kicsit elsüllyedni ilyen történetekben, amelyekben mégis van remény, úgynevezett előreizé, mutatás, tisztelettel, és nem arról szólnak, hogy mennyibe fog kerülni a Türk Tanács pavilonja a vadászati világkiállításon.
Hanem arról, hogy kitalálnak valakik valamit, csakúgy, maguktól, és aztán, csodák csodája működni kezd, kiderül, hogy jó dolgot találtak ki, vagy nem rosszat, hogy lehet belőle valami, és lesz is, állam- és bankmentes pénz, ami nagyon sok embert tesz nagyon gazdaggá.
Ismerek embert, egyébként, aki még 2010 táján bányászgatott coint, meg kapott is, csak úgy adományba, összejött fél BTC körül, az ma 4,5 millió forint.
Nem annyira erős sztori, mint a 90 milliárd forintos pizza (oké, két pizza) esete, de nem rossz.
19.1.2. A történet keresztülszáguld a dark weben, a Silk Road gibsoni alvilágán, az elitegyetemek legelitebb kutatóhelyein, az MIT Media Labon át a Wall Streetig, a legnagyobb befeketőházakig, és kibomlik úgy, mellékszálon az is, hogy miközben itt mindig teljes parában remegünk, egyébként joggal, hogy jaj, klíma, jaj, populisták, jaj, süllyedő középosztály, jaj, vírushogyishívják, szóval eközben félelmetes gazdagságot, hihetetlenül fejlett, kifinomult dolgokat termel ki magából ez a közvélekedés szerint halódó vagy legalábbis súlyosan sérült, szenvedő társadalom vagy rendszer vagy mi. Világ.
Jobb szót nem találok: irtózatos az a GAZDAGSÁG, amit előállít, és mindegy, mi reprezentálja ezt az értéket, dollár, bitcoin, önrepülő autó, kvantumkomputer, Mars-járó, covidvakcina vagy valami egész más.
19.2. Fekete arany
19.2.1. Ugyanitt nagyon keményen el kell határolódnom kollégám – vagy talán mondhatom, volt barátom (azt hiszem, még csak 32 éve ismerjük egymást) –, Szily László cikkétől, hangvételétől, állításaitól, sugallmazott világképétől. Aki állítgatott már otthon kávédarálón hetekig szemcseméretet, kísérletezgetett a portafilter töltési szintjével, a tömörítés erejével, egyenletességével, vízhőfokkal és nyomással, az tudja, miről beszélek.
Hogy igazán jó kávét főzni egyáltalán nem valami kamutudomány, hanem piszok nehéz, és én kifejezetten becsülön azt, aki egy nap kétszázszor is képes rá. (Persze, a gyakorlat teszi a mestert, nyilván nagyobb eséllyel főz jó kávét az, akinek naponta kétszázszor kell megpróbálnia.)
Tehát én kifejezetten örülök annak, hogy megjelentek szűkebb pártriárkánk környékén ezek a barista nevű kazánkezelők, és velük együtt megjelent az iható kávé is, ami legalább 50-55-60 éven át gyakorlatilag nem létezett a magyar vendéglátásban. Van még persze hova fejlődni, még ma is rengeteg a rossz kávé, sőt, egészen megdöbbentően rosszakat készítenek viszonylaga magasan jegyzett helyeken. (Ehhez képest Olaszországban bemegy az ember az első autópálya melletti benzinkútra Gorizia után, és…)
19.2.2. Nem untatom önöket a kávémániámmal – egyébként én sem ittam húsz éven át, 1992-ben a cigerattával együtt hagytam abba; viszont négy évvel korábban, éppen a cikkszerző Szilyvel még a Lenti laktanyában, a második gépesített lövészzászlóalj „KISZ-klubjában”, ahogy az alagsori lambériás sufnikantint hívták, emlékeim szerint elég sokat ittunk a piros Symphonia és a Sportszelet mellé a szintén matekos Dávid honvéd rettenetes kávéjából, aminek hasznából Dávid honvéd leszerelés után alig használt személygépjárművet tudott vásárolni a szocializmus végnapjaiban. A kor bitcoinja a lopot kávé.
19.2.3. A hetvenes évek elején nagymamám bolti eladó Szolnokon. Klasszikus sarki kis közért: Május 1 utca (ma: Mária utca), Mártírok útja sarok, Szolnok Megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat x. számú boltja. Két dologra emlékszem, illetve háromra: a Közért előtt mindig sörrel (és féldecis cserkóval vagy keverttel) kezükben, melósruhában, svájci sapkában álldogáló férfiakra, akiket utánozva ötévesen ragaszkodtam ahhoz, hogy a falhoz támoszkodva, csípőre tett kézzel, üvegből igyam a jaffát. (Ezen anyámék sokat röghögtek. Állandó családi sztori volt.) És a rengeteg söröskupak bádogszőnyegként volt beletaposva a bolt előtti burkolatlan talajba. Ez az első dolog. A másik dolog a redőny vagy roló, amit nagyon hosszú, félelmetes fémkampós bottal kellett lehúzni, iszonyú hangja volt, és nagyon nehéz. úgyhogy ezzel, mármint a lehúzással, meg kellett várni nagyapámat, aki saját munkája végén beugrott lehúzni a rolót. A harmadik pedig a kávédaráló!
Akkoriban még minden közértben volt kávédaráló. Sőt, dió- és mákdaráló is. Megvette az elvtárs a zacskó Omniát, még ott a boltban kinyitotta, beleöntötte a darálóba az egészt, a zacskót rögzítette a daráló kimeneti csőrénél az erre szolgáló fémcsíptetővel, és darált. Vissza az eredeti zacskóba. Nagy, szögletes ipari darálók voltak ezek, iszonyú hanggal. Viszont évtizedekig működtek. (Úgy emlékszem, a kilencvenes években, a Blaha Lujza téri Julius Meinlben láttam utoljára ilyen darálókat. Aztán teljesen eltűntek. Jött az értelmetlen darált kávé, aztán a még értelmetlenebb kapszulás. Érdekesség: nagyapám a háború előtt a Meinlnél volt kereskedősegéd.) Gyerekként az volt a feladatom, hogy napközben, ha éppen nem volt benn vevő, illetve a műszakok végén, záróra után egy fa saptulával kellett piszkálgatnom a daráló kimeneti nyílását, és ütögetnem, amivel még egy csomó kávé (mák, dió) kinyerhető volt a gépből. Nagyon élveztem. Egy-két nap alatt egy zacskónyi (25 deka) kávét össze lehetett gyűjtögetni egy ilyen kis közértben is.
19.2.4. Volt továbbá budaörsi pincér haverom, akinek a barátnője egy híres Váci utcai cukrászdában volt kávéfőző kisasszony a kilencvenes évek elején (akkor még nem létezett a barista szó, amiből egyébként én egyáltalán nem hallom ki a Szily által vélelmezett műolaszt, viszont nagyon is hallom a forgalmistát, drogistát, csellistát, kóristát – Hrabalt és Mikszáthot inkább, mint a Danubius capuccinót), és a kilopott kávéból több pénzt keresett, mint egy bankigazgató. Félmilliót. (Nyilván nettó.) Mondom, hogy a kor bitcoinja. Ráadásul nemcsak ő lopott; képzelhetik, mit kaptak végül a vendégek!
19.2.5. De a kávé apropóján (KAPCSÁN!) csak azt akartam elmondani, hogy van egy James Hoffman nevű brit barista világbajnok, akit én igen kedvelek. Mármint a videóit. Egyszerűek, szakszerűek, szellemesek, értelmesek, sokat lehet belőlük tanulni, és olyan szép, iskolázott (cambridge-i? – nem értek igazából az akcentusokhoz) angolt beszél… Nézzék meg, a kávé jól fésült, jól öltözött Winkler Róbertja!
19.3. Hogy ityeg, Sajókám?
19.3.1. Mindig gondolkodom, hogy kéne ilyen brutálkabaré különszámot csinálni Szilveszterre, ha már kötelező vidámkodni, vidámkodjunk izomból. Egyébként is nagy kabarérajongó vagyok, és amióta már minden youtubizálódik, nyugodtan tölthetek éjszakákat Markos-Náda-Boncz legobskúrusabb, ultratrágár, ultraparaszt kalózfelvételeivel, Hofival, Gallával, régi rádiókabarészámokkal etc. (Istenem, amikor megtaláltam végre 1985-ös nagy kedvencemet, a Gálvögyi-Bárdy-féle „Szó, Zene, Kép”-paródiát!) Sőt, utólag, néhány pocsék fölvételről még fölfedezhettem Andy Kaufman egészen parádés klubalakítása közül néhányat: ahányszor csak megnézem, ahogy kitalált figurájában, Tony Clifton, véramerikai, vérbunkó, arrogáns Las Vegas-i bárénekesként előadja a „Tie a yellow ribbon ’round ol’ Oak tree-t”, sírva röhögök a képernyő előtt. Tízezredszerre is.
19.3.2. Tavaly nagyon megörültem, hogy Szilveszterkor Vajna Tamás a Qubitba megírta a Márkus-Körmendi-Haumann-Alfonzó-féle Csehov-paródia sztoriját, hatalmasat ment (40 000 lájk!). Sokszor megnéztem azt is az elmúlt években, és mindig arra jutottam magamban, hogy ilyen paródiát a mai közönség már nem is tartana viccesnek. Nem értené, min kell röhögni. Érdekes, hogy halnak meg a viccek.