Mi a magyar most?

Hosszú az árnyéka a jobboldal néven ismert pszichózisnak. Ennél pontosabban nemigen lehet leírni azt a gomolygó indulatot, egészségügyi, anyagi és kulturális frusztrációknak csatornákat vájó irányzatot, amely tizenhat évig uralta Magyarországot. Jól azonosítható ellenségeket kínált, és hozzá könnyen felölthető jelmezeket. Lehetett bárkiből keresztény-nemzeti nindzsa, és ehhez egy parancsolat elég volt: gyűlölni. Sorost, migránst, ukránt, hajléktalant és azt, aki eteti; újságírót, Brüsszelt, meleget. Meg a börtöntölteléket, akinek jár a szája, hogy poloska van a cellában, és nem elég színvonalas a szépészeti szolgáltatás. Az utóbbi mostanra már népek Krisztusa és könyörületre méltó bébifóka. De csak akkor, ha milliárdok száradnak a lelkén, és nem egy zsák makk.

Ezzel a felhatalmazással mindent lehetett. Kiszúrni felebarátunk kerekét, amiért menekült gyerekeket nyaraltat. Nyilván az a beteg bolond is hősnek képzeli magát, aki szöget dug a halloweeni csokiba; ő e szerint nem egy gonosz vadállat, hanem a szent hagyomány oltalmazója. És lehetett giccset gyártani állami pénzen szakajtószámra.

Ennek tavasszal elvileg vége lett, de a reflex megmaradt: a szent tehenet etetni kell, mert hátha megmérgelődnek az istenek. A tehenek szentsége pedig abban áll, hogy a fülükbe van tetoválva, hogy Magyarságkutató, meg hogy Magyar Művészeti Akadémia. Ugyanígy maradt fenn a debil törvény, amely szerint Szapphót csak fóliában szabad kitenni a könyvesboltba, különben attól nemet vált a magyar gyermek. Mert jaj, mi lesz, ha hozzányúlnak?

Semmi.

Ezt kellene felfogni: a teheneket védő rúnák hatályukat vesztették. Nincs már a hőbörgés mögött milliárdos propagandagép, csak szerencsétlen, vakon támolygó partizánok, akiket a sajátjaik köveznek meg egy óvatlan tökfaragás miatt. Nem lesz tömegtüntetés a magyarságkutatás letekeréséből, és abból sem, ha a szűzanyás giccsparádékra nincs több megrendelés.

A sebeit nyalogató jobboldal gyászos pofával kottyantja el időnként: a magyar társadalom megváltozott, és ők ezt nem vették észre. Aminek tizenhat éve többsége volt, annak ma már nincs. Lepergett fél emberöltő, meghalt másfél millió, felnőtt csaknem ugyanennyi. Igazából nem volt többsége a molyette ispánkodásnak eddig sem, csak a többség illúziója vitte a hátán. Elhitték ők is a saját meséiket. Hogy a magyar ember szalonnán él, hogy mindig kapható egy buzizásra, és bármit elhisz a papoknak. Azt is elhitték, hogy mindez egyenlő a nemzettel – nem értették meg, hogy a trikolórok már ellenük lobognak, mert magyarnak lenni sokkal színesebb és tágabb, mint az ő csökevényes világuk.

Ezt a tévhitet nem vetkőzte még le az őket váltó erő sem. A választás előtt tudatosan kerülte a tilalomfákat, és egyben a kockázatot. Ám a választás megtörtént.

Már nem kell félni tőlük. Nem kell tojáshéjon járni körülöttük, nem kell rettegni, hogy mi lesz, ha megharagszanak. Semmi se lesz, ketté lehet röhögni őket a laposföldes mániáikkal együtt. Sőt érdemes. A nevetséges lyukra futásaik megérdemlik a közröhejt. Ahogy lilára hisztizik magukat, mert egy falusi iskolában elhangzott, hogy lányok is lehetnek tűzoltók. Ahogy megfújják a riadót, hogy megjöttek a migránsok, aztán kiderül, hogy Erasmus-diákok buszát sikerült lencsevégre kapni. Ezek ma már csak bohócok, és úgy is kell őket kezelni. Másfél évtizedig fojtogatták Magyarországot a korlátoltságukkal, ideje, hogy feloldódjanak a közös hahotában.

A legfontosabb tanulság: az ő vakságukat a szabadság hiánya okozta. Azért kenődtek fel a falra, mert már nem tudták, merre vannak arccal. Megfizették a művészeiket és kutatóikat, hogy a nevüket diccsel zengjék. Aztán csattantak, a kutatók pedig elvonultak módszertani önvizsgálatra. Kár lenne ezt újrajátszani.

Az épeszű kultúra- és tudományfinanszírozás nem csak erkölcsi parancs. Az a kormány iránytűje is. A Fidesz esküdt ellensége volt minden társadalomtudománynak, ki is éheztette, ahogy tudta. Nem lettek volna ilyen vakok, ha valós információik lettek volna arról, miben hisznek, mit gondolnak a magyarok falun és városban, diplomával és érettségi nélkül. De nem tudták. Ahogy azt sem voltak képesek felmérni, milyen eszmék és gondolatok hasítanak, és hol cammognak azokhoz képest az ő udvari zenészeik, influencereik, humoristáik… na jó, olyanjuk nem is volt, és nem esett le nekik, hogy miért nincs, és ez mit jelent.

A közfelháborodás most úgy tűnik, eljutott a kormányzathoz, és korrigálnak. Ez dicséretes, de a feladat nem a tűzoltás. Hanem az, hogy a magyar kultúra és szociológia visszacsatolásként működjön napról napra és évről évre. Hogy ismerjük és tanulmányozzuk saját magunkat. Hogy legyen ezerféle színház, könyv, film és újság, óriás hullámok és apró szubkultúrák, és ezek tükrében lássuk, mi a magyar most. Erre való a szabad kultúra. Ezernyi szerző, rendező, zenész és riporter szemén át látni, mire vigad a magyar, mitől sír és miért szentségel. És ha ez működik, akkor látja a kormány is, milyen az az ország, amit kormányoz. Úgy könnyebb lesz nem felkenődni a falra.