Költségvetés Szodoma után

A sokat átkozott abszolút mozi műsorra tűzte a filmhíradót: konkrét forintokról szól a közbeszéd. Ahogy az elszámoltatás, az igazságosabb ország ígérete is féléves kigurulás után rugaszkodik el. Nem tudjuk még, elbírják-e a szárnyai, de a tervező szándéka világos. Irány se nagyon van más, csak felfelé. Míg kultúrában és módszerekben a szélsőjobb felől mozdulunk középre, a közös pénz ügyében a feudalizmus a kiindulópont. Az a szemérmetlenül perverz újraelosztás, amit Orbán Viktor hagyott örökül. Nincs ennek méltóbb példája, mint a rezsicsökkentés első évtizede: a négyszáz négyzetméteres villák és a magánkastélyok fűtésének támogatása adóból. És ez messze nem volt egyedülálló. Így működött a lakástámogatás is: a szegények pénzéből lett otthona a felső középosztálynak.

Amikor nagy néha leálltak erről vitázni, homályos elképzeléseket rajzoltak arról, hogy tök jó ötlet milliárdosokat további milliárdokkal kitömni, mert ez valamiképpen lecsorog mindenkihez. A végére már világosan látszott, hogy ez az Adriáig csorog le, ahol jachtokká szilárdul, valamint százmilliós hasitasi formájában fityeg díjnyertes nőstények szügyén. De ez amúgy is magyarázkodás volt, nem matek. A félárnyékban dünnyögő ideológusok leírták szégyen nélkül, hogy minimum a Horthy-féle úri világ a kívánatos modell, de még inkább a középkor. Legyenek érinthetetlen arisztokraták, az sem baj, ha a házi sertésből tenyésztjük ki őket; és legyenek szorgalmas parasztok, akik kussolnak és imádkoznak. Ezeket a filozófusokat az ellenzéki közönség inkább bohócként kezelte, pedig a költségvetésekben ott volt a földesúr jussa feketén-fehéren. Tizenhat éven át.

Ehhez nyúl most hozzá az új kormány, messze kerülve a radikális reformdühöt, ami valaha Gyurcsány Ferenc kudarcát hozta el. Igaz, a helyzet valamivel jobb: akkor tízszázalékos hiányt kellett befoltozni, a Fidesz pedig csak 8,3-at hagyott hátra – ez sem mestermunka egyébként, hanem hajmeresztő felelőtlenség. Könnyebb a feladat azért is, mert Gyurcsánynak a saját szemetét kellett felmosnia, a Tisza viszont más után takarít. Óvatosan.

Az adóemelések célpontjai olyan szereplők, akiket nehéz bébifókaként ábrázolni. Egy 200 milliárdos bevételű vállalat nem tud olyan meggyőzően nyivákolni, mint egy tisztességben megőszült szakmunkás. Nem fog sírni senki a vagyonadó áldozataiért sem – költő legyen a talpán, aki az ő fájdalmukból slágert ír. És bár a média végül is alkalmazott költészet, a reklámadó szörnyűségeit sem volna egyszerű megénekelni. Az ilyen intézkedések nem is a közfelháborodáson szoktak megbukni, hanem mert kiderül, hogy a szárnyak végül is nem bírják el a testet. A nagyvállalat nem visít, csak robotra cseréli a tisztességben megőszült szakmunkást, aki viszont visítani fog. A vagyon Ciprusra költözik, vesz magának kiribati állampolgárságot. A reklám pedig eddig is magától áramlott át az amerikai platformokra, ezen az RTL megadóztatása legfeljebb gyorsít egy kicsit. Ezek pont azok a szereplők, akiket eddig sem hatott meg a közjó, viszont a penész hatékonyságával képesek optimalizálni. Velük kell lépést tartani, és nem garantált, hogy ez sikerül. Szép kis költségvetés amúgy, kár lenne, ha valami történne vele.

Jó példa erre a most kivezetett árrésstop. Ennek legfontosabb célja az volt, hogy a tejfölöspolcra ki legyen írva, milyen cuki a mi kormányunk, hogy belenyúlt a tejföl árába. Adott egy csomó munkát a kereskedelemnek, hogy amit a tejfölön bukik, azt behozza a popsitörlőn meg a téli fagyin, de a végén a boltnak csak ki kellett fizetnie a rezsit, így a pénztárnál végül beszedte az elvárt nyereséget. Ettől a torz kísérlettől elbúcsúzunk, de a lecke maradandó.

Ami kétségtelen nyereség: a feudalizmus felszámolásán megdöbbentő összegeket takarítunk meg. A kormány szerint csak idén hétszázmilliárd marad a kasszában azzal, hogy nem fizetünk csorgó nyálú propagandistáknak, alapítványokból etetett semmirekellő udvaroncoknak, disznószemű járadék- és egyéb vadászoknak. Meg az udvari filozófusoknak, akik olvasatlan füzetekbe körmölték, milyen csudás is a rendszer, ami eltartja őket. Az ő veszteségük közös öröm, és méltó az ünneplésre. Ami a bevételi oldalon még bizonytalan: a vagyonvisszaszerzés hozadéka. A reklámadótól összesen tizennégymilliárdot remélünk, miközben ekkora összegek százaknál gyűltek fel bűnös üzelmek által, és bűn lenne az is, ha megtartanák.

A kiadási oldalon szerény ajándékok kerülnek a fa alá. Tíz–tizenöt százalékos béremelések, helyben hagyott kedvezmények, némi légtér az önkormányzatoknak, iskoláknak és kórházaknak. Nem éppen csodák, ami érthető, hiszen mínuszban vagyunk. Illetve: érthető lenne, ha a feudális rendszernek csak a perverzió lenne az öröksége. De ennél súlyosabb teher az a köztudat, hogy az állam mindenható, és csak akkor nem ad, ha nem akar. Ennek megváltoztatása nem egy év munkája lesz, és a legfontosabb csatatere az oktatás. Aminek valamiképp el kellene érnie azokat is, akik már nem járnak iskolába. Ez már nem csupán a kormány felelőssége. Mindenkié, aki érti, és tovább tudja adni.