Még nem elég!

Hüppögő százmilliárdos oson be a stúdióba, fogai közt cégbirodalmával. Alázatosan elhelyezi ajándékát a lábtörlőn, és engedélyt kér, hogy elsomfordálhasson verés nélkül. Nem rossz! De ahogy Váci Mihály írta: még nem elég. A magyar jobboldal története rendszerváltástól rendszerváltásig ível. Igazuk volt abban, amit most nekik kell elszenvedni: áldozat nélkül nincs megváltás.

1990-ben Magyarország felszabadult. Az állampárt évek óta dolgozott a saját visszavonulásán, az oroszok békésen kicsörömpöltek. A boltokban megjelent a Milka csoki, az újságosoknál százféle kiadvány, nyíltak a kisboltok a panelházak aljában. Csak néhány naftalinszagú bácsi rázta a botját, hogy ez így nincs rendben. Hogy megúszta minden bűnös és minden ügynök. Hogy a régi elvtársaké lett a gyár és a föld. Nem értettem őket. Az országot sem érdekelték, négy év múlva visszaszavazták a szocikat, akik addigra elegáns tőkésként ígérték meg Európát.

Talán örült mindenki, hogy békében zajlott az egész. A világ legnagyobb hadserege távozott atomfegyverestül. Romániában gépfegyvertűzzel váltottak rendszert. A jogos félelem óvatossá és békülékennyé tette a népet, aztán meg már késő lett.

A mérges bácsik mondták a magukét az elcsalt és ellopott rendszerváltásról, szőttek köré mítoszokat, szavazgattak reménytelen pártocskákra. De az indulatok és fasiszta külsőségek közt rejtőző, betokosodott igazságuk nem szívódott fel.

A mindent megúszó, büntetlen kommunisták botrányára lehetett ennél nagyobbat építeni. Orbán Viktor meg is tette. Pártja az antikommunizmus zászlaja alatt nőtt nagyra. Ellenfeleit a diktatúra örököseiként írta le, létjogosultságukat vonta kétségbe. Az volt a jelszava, hogy ezeknek nem is kéne pályán lenniük, mert egy bűnös rendszer túlélői, akik sohasem számoltak el, és ma is a zabrált, piszkosan szerzett villáikba mennek haza.

És ez működött. Identitást adott, áldozatszerepet, Trianon után újabb örök adut: velünk ki lett babrálva. A baloldalon időközben megtörtént a generációváltás, az öreg komcsik többsége nyugdíjba vonult – de a vád már önjáróvá lett, és megmart mindenkit, aki szembeszállt a sérelem pártjával. Épp azért, mert az öreg komcsik megúsztak mindent.

Biszku Bélát, a véreskezű kommunista minisztert egy magányos, szélütött bolond találta meg a saját mániája nyomán, de akkor sem történt vele semmi. A többieknél a csengő se szólalt meg.

Orbán ennek az alvadt struktúrának a szétverését hirdette meg. A jogtalanul szerzett és örökölt befolyás és vagyon felszámolását.

Az ellopott rendszerváltás narratívája az árpádsávos, marginális szélsőségektől a kétharmados kormánypárt kezébe került, és mindent járó malmocska lett belőle.

Ez volt a „nemzeti tőkésosztály” menlevele is. A bántatlanul túlélő kommunisták a tőke egy részét külföldieknek játszották át, a másik felét megtartották – mondta Orbán. Ez elég volt a tapshoz, abban már nem is nagyon hallatszott a botrányos megoldás: hogy állami pénzből őrgróffá és báróvá növeszti majd a vejét, a lányát, az atomhülye haverját, meg akit még jónak lát ő, személyesen. A javaslat átment. Ma még feltáratlan módszerek bírtak rá nagyvállalkozókat, hogy átadják cégeiket, vagyonukat az új uraknak. Engedelmeskedtek, mert nem volt választásuk. Alig akadt, aki ellent mert mondani, és kitartott, hogy márpedig a Nitrogénműveket ő nem adja.

A megváltásnak álcázott rablóhadjárat fényesen sikerült. A vállalatok után jöhettek a kastélyok, elvégre a főurak abban laknak alapértelmezés szerint. És a sportautók és magángépek és hajók. És erős gyomrú gésák. Elpárolgott minden szégyen.

Azzal röhögtek a pofánkba, hogy ez maga az igazságtétel.

Nem volt az. Ocsmányabb bűn volt, mint a posztkommunista privatizáció. Ott rogyadozó vállalatokat szereztek meg az igazgatók és egyéb elvtársak, aztán volt, aki túlélt, és volt, aki megbukott. A NER kullancsai nem tudtak megbukni semmilyen körülmények között – a legsötétebb amatőrnek is csurrant és cseppent. Így aztán nem is kellett tenniük semmit a sikerért. Az pont olyan biztos volt, mint a szocializmusban a foglalkoztatás.

Egy tökéletlen rendszerváltás hibáira alapozták ezt a gigantikus tolvajlást. A velünk élő igazságtalanság morális fájdalmára. Elvarratlan szálakra, kezeletlen gyulladásokra. Az elmúlt tizenhat év ennek a rosszindulatú kiaknázása volt.

Ma új rendszerváltásban élünk. A kormánybuktatás eufóriájának elmúltával csillapodik a vérszomj is, bármennyire jogos. Lesznek olyan hangok, hogy nem kell itt fejeknek hullani, meg felkavarni a vizet, és hogy a lopott pénzből épült vagyonoknak is micsoda nemzetgazdasági jelentőségük van, meg munkaadók és termelők. Jaj, csak béke legyen. Előkerülnek a harminchat évvel ezelőtti félelmek: meddig terjeszkedik az elszámoltatás? Akkor sem lehetett megbüntetni nyolcszázezer párttagot, és most sem lehet visszavenni minden eurót. De háromezer janicsár nélkül az ország simán ellesz. És utánuk senki sem fog sírni. Az ő sírásuk viszont gyönyörű dallam.

Most vagy soha. Egyszer nekünk is sikerülhet egy rendszerváltás. De csak akkor, ha a bűnösök megbűnhődnek. Recipe ferrum! Még nem elég.