Árvák a krédóban

Valaki talán kicserélte a népemet, amíg aludtam. Tízezres tömeg tüntet amiatt, mert néhány fiatalkorú bűnöző kapott egy-két atyai, makarenkói, nevelő célzatú pofont. Na jó, kicsit megerőszakolták őket. Ez az együttérzés nem vall ránk. Amikor a kormány arról győzködte a külföldre menekült fiatalokat, hogy jöjjenek haza, akkor ott a szép lányoktól a Túró Rudiig előkerült sokféle érv, de az nem volt köztük, hogy ez szolidáris társadalom.

Attól tartok, igazából most sem az. A gyermekvédelemben persze nemcsak bűnelkövetők szenvednek, hanem egyszerű árvák is, de ők is szegények, mint például a hajléktalanok, és a magyarok többsége könnyedén fogadja el azt az álláspontot, hogy aki szegény, az maga tehet róla. Más folyamatok dolgoznak itt. Az, amikor egy elmérgesült párkapcsolati vitában előkerülnek évtizedes mulasztások, húsz éve elfelejtett évfordulók, és ezeket mind be lehet tölteni a géppuskába. Azt pedig etetni kell, hiszen háború van.

A Szőlő utca botránya csak megerősíti az ellenzékieket abban, hogy a kormányuk ezt is elkúrta, egy plusz fekete pont a számtalan között. A kormánypárt pedig csalhatatlan cinizmussal futtatja ki a témát oda, hogy a börtön nem szanatórium, hanem tisztítótűz, és igazából nem olyan nagy baj, ha ott ütik-verik a rabokat.

Erre még visszatérünk, amikor ennek vége lesz. Ha netalán visszaalszom, lelkes állampolgárok hosszú sorát álmodom majd, amint szabványosított furkósbotokkal állnak sorban a Matolcsy család kifutójánál, hogy leverjék rajtuk azt az ötszázmilliárdot.

Ám a műsorfolyam nem a Szőlő utcában kezdődött, és nem is ott ér véget. A kegyelmi ügy színpada nem javítóintézet volt, hanem egy gyermek­otthon. És jönnek egymás után a hírek, hogy mindenhol ez megy, ahol a magyar állam gondjaira bízott gyerekek élnek. Ez már – szerencsére – nemcsak a szolidaritás próbája, hanem a következetességé. Alkalom arra, hogy kínos kérdéseket tegyünk fel a gyermekvédelemről.

Na, ez már menni fog. Orbán Viktor kormánya évek óta hivatkozik a gyermekek védelmére, azzal az üzenettel, hogy azt csak ők biztosíthatják, mivel az ellenzékük nem képes felvenni a harcot a nembináris rajzfilmfigurák vagy a genderfluid mesekönyvek ellen. Ebből kerekedett népszavazás, konzultáció, törvénymódosítás, plakátkampány, valamint a Pride betiltása. És ennek elvileg az lett az eredménye, hogy a gyerekek meg lettek védve, a rájuk leselkedők pedig tudomásul vették a parancsolatot, miszerint el a kezekkel.

Az államra bízott húszezer gyerekkel eközben szó szerint azt tettek, amit akartak. Bármit és mindent. Lehetett őket ütni-verni, használni, bérbe adni. Ha valaki mégis lebukott, hát odaszólt a püspök a bejárónőjének, hopp, intézkedjen már. És lőn kegyelem.

Nem, ez nem az együttérzés forradalma még, csak a tettenérés öröme. A Columbo-pillanat, amikor kiderül, hogy a kormány valójában egyenest az űrből szarik a gyerekekre. Egyáltalán nem érdekli, mi van velük, nincs benne semmiféle irgalom. Hazudott, manipulált, színészkedett, becsapott egy országot. Rajtakaptuk. Nem a szegény árvákért aggódunk, hanem örülünk, hogy lebukott az álszent, a hazug, a Tartuffe. Ez nem a szolidaritás és a szeretet gesztusa, hanem a csaló, kettős életet élő szentfazék kéjes rugdosása.

Ami egyébként nagyon is emberi és érvényes. Átéltük már néhányszor: Borkaitól Szájer Józsefen át Bese atyáig. A fóliázás, a civilek üldözése, a sajtó elleni hadjárat, a hörgés rajzfilmek és mesekönyvek miatt: mind-mind álságos, számító hazugság volt.

Ettől még mélyreható és fontos a felismerés. Nem igaz tehát, hogy ennek a pártnak szíve van, hogy mindenek fölé helyezi a gyermekek jólétét. Tehát jó eséllyel nem igaz a többi sem, amit magáról állít: hogy a magyarok érdekét képviseli, hogy a keresztény értékek talaján áll, és hogy repülőrajtot varázsol puszta akarattal. Simán lehet, hogy minden másban is hazudik. Még az is kiderülhet, hogy a mezőgazdasági üzem nem is félkész.

A gyermekvédelem alighanem tartogat még muníciót. Innen indult a történet, innen vesz most újra lendületet, és elég akárhol beletúrni, hogy újabb áldozatok kerüljenek elő. Az is valószínű, hogy zsoltibácsi létezik. Nem is egy és nem feltétlen Zsolt. De ahogy a bicskei ügyben is megjelent a politikai hátszél, úgy a most előkerülő bűnök sem véletlenül maradtak büntetlenül. Stricik és pedofilok, védelmi pénzek és gyerekekkel kifizetett szívességek hálózata sejlik fel a büntetlen bűnök mögött.

Nem kétséges, hogy a tönkretett gyerekek egyelőre csak eszközei a politikának. Az optimista jövőkép pedig az, hogy ha ők a győzelem kovászai, akkor a sorsuk kormányváltás után sem lehet közömbös. És talán a milliók, akik most még csak annak örülnek, hogy Orbánékat kínosan feszengeni látják, örülni fognak annak is, ha az árvákkal emberhez méltón bánik majd a magyar állam.

Különös öröm lesz, szokni kell majd. Aztán egyszer tényleg arra ébredek, hogy kicserélték a népemet.