hvg.hu, 2025. november 18.
TÓTA W. ÁRPÁD
Kedd hajnalig potyognak a nevek, bemutatkoznak az ellenzéki jelöltek. Mintha háromszáz borzas csibe kelne ki épp a fürjtojásokból. Cuki, ám David Attenborough hangján hallom a baljós előrejelzést: nem mindannyian érik meg a tavaszt.
Ez háromszáz bátor ember, annyi biztos. Nem úgy bátrak, mint a 133 fideszes, szóval hogy lop, bemegy gombot nyomni és lop tovább; bár lassan már ehhez is kelleni fog a bátorság.
Akik most rajthoz állnak a Tisza színeiben, már sejtik, mi vár rájuk. A Fidesz és sajtója megmutatta az adatlopással, hogy nincsenek gátlások: aki nincs velük, azt kirakják közprédának névvel-címmel-telefonnal, pont ahogy húsz éve a büdöslábú náciknak volt szokásuk. Lesz, aki ezt nem bírja, lesz, aki hibázik, és olyan is, aki alkalmatlannak bizonyul.
Érdekes lesz figyelni a rohamot. Leginkább azt, hogy vajon képes-e még a Fidesz tanulni, adaptálódni. Az elmúlt másfél évük tanulsága ugyanis pont az, hogy a habzó szájú, vicsorgó támadások őket gyengítették. Nemcsak Magyar Péterről pattantak vissza a golyók, hanem a Pride felvonulóiról, a sajtóról és a civilekről, a kétszázezer Tisza-támogatóról.
Talán még a poloskák is népszerűbbek lettek valamivel.
Ezeknek az eseteknek rendre az lett az üzenete, hogy a Fidesz agresszív, gonosz és erőszakos, viszont gyenge. A célpontjai pedig nem a haza ellenségei, hanem áldozatok. Érdemes ezt megfontolni, mielőtt elindul a következő hadjárat valamelyik baranyai jelölt ellen azzal, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.
Orsolya szakács, felszolgáló és cukrász. Judit huszonöt évig volt rendőr. Mellettük persze sorakoznak az orvosok, mérnökök, tudósok és tanárok. Szívderítően kevés köztük a jogász. Nyilván kell olyan is egy pártba, de a rezsimet, amit nekik kéne leváltani, szinte kizárólag jogászok építették. Olyan is. Cinikusan, vállvonogatva, foghegyről vetik oda, hogy teljesen törvényesen vitték haza a fél megyét, hogy nekik ezt is szabad, benne van az apró betűben.
Szemrebbenés nélkül hazudnak, aranyhalról, félkész mezőgazdasági üzemről, akármiről; mert ez az ügyvéd dolga. Ahogy nem egészséges az sem, ha katonák vezetnek egy államot, úgy a jogászok uralma sem az.
Persze lehet, hogy Orsolya végül nem lesz képviselő, de egyáltalán nem ördögtől való a vérfrissítés. A magyar politika elképesztően arisztokratikussá lett, amit egyre sötétebb populizmussal, műparasztkodással próbált elfedni. A pártok ifjúsági szervezetei vagy elsorvadtak, vagy a legkínosabb, már húszévesen korrupt alakok szállták meg őket.
A Fidesz utánpótlását ma az Alapjogokért Központnál, a Megafonnál meg hasonló hazugsággyárakban kiképzett, gátlástalan lárvák biztosítják. Utoljára a Momentum hozott új arcokat – a felső középosztály arcait.
A Tisza merítése egyszerre remény és veszély.
Nyilván lesz, aki megszédül az uborkafán, és olyan is, aki megőrzi józan eszét, és szolidaritását azokkal, akik közül jött. De versenybe szállni a korhadt rezsimmel nem olyan kihívás, amihez elit kiképzés kellene.
Természetes, hogy a szűkölő hatalom ilyenkor a tapasztalatára hivatkozik, azt teszi meg elsődleges erénynek. Orbán Viktor nem győzi ismételgetni, hogy ő milyen sokat látott szakértő. Hogy egész Európában nincs senki, aki ennyi ideje ülne a népe nyakán. És hogy ezért kell rá szavazni és a barátaira. Hiszen hogyan is helyettesíthetne a szakács Orsolya egy Rétvári Bencét?
Nem biztos, hogy érdemes ezt feszegetni. A fideszes képviselők többségét tökéletesen kiváltaná egy laposelem meg egy szervó, az pont elég megnyomni a gombot, amikor Semjén Zsolt éjjel háromkor benyújt valami újabb abszurd törvényt. Semjén Zsoltot majd pótoljuk a tök felsővel, ha muszáj.
Érdekes, hogy maga Orbán Viktor korábban mennyire semmibe vette a mostani elveit. 1998-ban például egyáltalán nem fogta őt vissza, hogy Horn Gyula addigra már negyven éve politizált. De már a rendszerváltás idején sem mutatott semmi tiszteletet Grósz Károly iránt, pedig hát a politika tapasztalati műfaj, és akkoriban kizárólag a komcsiknak volt tapasztalatuk.
Az volt a baj, hogy a választókban is felgyűlt a tapasztalat.
Azt tapasztalták, hogy a népi demokrácia már nem a népé, demokrácia meg sose volt. Hogy a munkás-paraszt kormány ugyan elég paraszt kétségtelenül, de egyre kevésbé munkás. Hogy a pártból kizárják azokat, akik változást akarnak, és hogy a főtitkár mondja meg mindenkinek, hogyan kell élni meg milyen hosszú lehet a fiúk haja.
Körülbelül így állunk most a Nemzeti Együttműködéssel.
Valószínűleg véletlen volt, hogy Magyar Péter azt választotta jelmondatnak, hogy „ne féljetek”. Jól hangzott, II. János Pált ezzel behúzta maga mögé, hadd szóljon. A hatalom tölti meg értelemmel, utólag. Nyári sláger maradt volna, ha nem tesznek meg mindent, hogy megijesszék, terrorizálják, elriasszák azokat, akik nem szeretik őket. És mégis itt jönnek egymás után szakácsok, rendőrök, katonák, tanárok, akik ezzel kelnek és fekszenek: nem félnek, mert ha most nem félnek, akkor talán jövő ilyenkor már másnak sem kell.
Mármint ha nem lopott el egy fél megyét.