Az olimpia, amit megúsztunk

A ma kezdődő olimpiát kis híján itt nyitják meg, Budapesten. Örök hála a Momentumnak, hogy ennek elejét vették.

A kormány épp védelmi pénz fedőnév alatt próbálja befoltozni a költségvetést; szia uram, volna ezermilliárdod vonatjegyre? Ja bocs, a vonat nem indul, de azért volna? Ehhez jönne az a minimum 4000 milliárd, amit az olimpia jó étvággyal felzabál, szerencsére most a franciák asztaláról. De mi egészen biztosan nem úsznánk meg ennyiért. A mi olimpiánkat ugyanis pont azok a korszakos zsenik, azok a menedzseristenek szerveznék, akik például a vizes vébét. Annak 26 milliárd volt az eredeti kerete, és 130 lett a vége. Hoppá, ötször annyi lett, maradhat?

Ugyanezek csinálták meg a vadászati kiállítást is, 17 milliárd volt a terv, ennyit igazán megér az a 600 milliós bevétel, amit hozott. 70 milliárd fölött sikerült végül kihozni. Mellesleg soha az életben nem volt az világkiállítás, de ekkora lopás mellett a hazugság igazán apróság. Ezeket zsömléért szalasztani a boltba is felelőtlenség, nemhogy rájuk bízni egy olimpiát meg az ezermilliárdokat. Látjuk, mire költik. A jachtcsapatunk biztos szépen szerepelne, de kérdéses, mennyire lenne népszerű.

Viszont a hazugság és a bűn az olimpiai maffia legjobb barátai. A kamut keresni sem kell, ők maguk lobogtatják büszkén: a tokiói olimpiát hárommilliárdan nézték! Amit keresni kell, az a módszertan. Egészen apró betűvel fogjuk megtalálni, mit is jelent ez: ennyien láttak az egész cirkuszból legalább egy percet.

Az már nézőnek számít. Így persze benne van gyakorlatilag mindenki, akinél van áram. A három hét alatt egy perc akkor is összejön, ha pánikszerűen kapcsolsz el a zsákbanfutásról meg a ritmikus párbajgimnasztikáról. Elég óvatlanul elbambulni a megnyitó vagy a záróünnepély valamelyik röhejes jelenetén, és máris olimpianéző vagy. Rád hivatkozva sompolyog be a következő városházára az enyveskezű NOB-tisztviselő, szélesre tárt zsebekkel.

Tízmilliárd eurót Párizs is elkölt erre a bulira, de ez már az ő bajuk. Soha nem fogják viszontlátni a pénzt. Budapest sem nyert soha az ilyen rendezvényeken. De itt meg lehet csinálni azt, amit semmilyen iparágban sem, talán az egyházat leszámítva.

Ha kérdezi bárki, hogyan is érte meg az a 130 milliárdos vízirevü, akkor lehet szemet forgatni, lesöpörni a táblázatokat meg a kávéscsészét is, és pofázni naplementéig a nemzeti nagylétről, büszkeségről, ethoszról és mítoszról. Az a titok, hogy nem szabad pontot tenni. Különben esetleg tovább kérdeznek, mérte-e bárki az elmúlt években, pontosan hány turista és befektető jött ide amiatt, mert itt akkora toronyugrás meg szinkronúszás volt hét éve, hogy azóta is rajong.

Hamburgban magától értetődően rendezték meg a népszavazást erről az olimpiáról, és megbukott a terv. Róma enélkül is visszavonta a pályázatát. Boston egy szerény kéréssel fordult a korrupció lordjaihoz: ugyan írnának egy papírkát csak a rend kedvéért, hogy tényleg nem fog többe kerülni, mint ami az árcímkén van. Erre nem voltak hajlandók, hiszen tudták pontosan, hogy de, több lesz.

Budapesten harcolni kellett a közmegegyezésnek hazudott magánérdek ellen. Kampányolni, aláírást gyűjteni hóban-szélben, saját zsebből költeni rá, vállalni a csorgó nyálú tolvajok és a meghülyített parasztok dührohamait. De sikerült. Akármennyire elcseszte a Momentum a későbbi pályáját, ezt a hőstettet nem felejtjük el. És azt sem, hogy a rémálmot nem ők ölték meg, csak kinyitották a kérdést. Ahhoz nagyon hülyének vagy nagyon cinikusnak kell lenni, hogy a népszavazás kiharcolását álomgyilkosságnak nevezze bárki. Ha az álmot tényleg együtt álmodta volna az ország, akkor azon a népszavazáson elsöprő többséggel nyer a rendezés.

Sokat nyertünk, sokat spóroltunk – egy államcsődöt úsztunk meg. És akit érdekel, az ugyanúgy megnézheti a golyódobálást a tévében, mintha csak itt történne.

De azért ma már van műsorválaszték.