A békeharc fokozódik

Álmos, kora nyári ejtőzésünkben szinte észre sem vettük, hogy nagyot léptünk előre az áhított béke felé. Elkezdődött az év valószínűleg legfontosabb történelmi eseménye, az ukrán ellentámadás. Ennek célja, hogy az orosz megszállókat kiszorítsa Ukrajna területéről, és ezzel a háborút közmegelégedésre lezárja. Lesz nagy öröm a Várban, ha sikerül! Ugye?

Most még mintha savanyúan, duzzogva figyelnék az eseményeket, pedig megtanulhatnának örülni, mintegy vágyakozni az után, ami a miénk. Még sértődötten motyogják, hogy azért a magyar mesterterv se volt rossz, csak nem adtak esélyt neki. A magyar mesterterv ugye úgy hangzott, hogy „hadd tartsa már meg a maci, amit szerzett, látod, hogy mennyire szeretné!”

A világuralmi háttérhatalom, valamint a nálunk kicsivel illetékesebb ukránok végül úgy döntöttek, hogy túl nagy ár lenne ez a maci boldogságáért. Ukrajnának tudnia kellett, hogy magyar fegyverszállításokra nem számíthat, de osztottak-szoroztak, hümmögtek, és arra jutottak, hogy ha karikás ostor nem is jön, Leopard-tankok viszont igen, akkor megpróbálják azokkal.

Oroszország hosszú távon nem nyerheti meg. Védekezni, árkot ásni és gátat robbantani még képes. Civileket gyilkolni, az nagyon megy neki. De további támadásra évtizedekig alkalmatlan lesz. Elégetett mindent, amit még szovjet öregapja kuporgatott össze: fegyverzetet, reguláris sereget és a világ tiszteletét. Ez a birodalom fénykorában belehalt Afganisztán megszállásába, Ukrajna pláne nagy falat. Közben az agresszor minden nappal egyre undorítóbbá válik, és ez persze átragad azokra is, akik még kitartanak mellette.

A kívánatos eredményt valószínűleg nem az hozza majd el, hogy az utolsó orosz katonát is agyonlövik Ukrajnában, hanem a ruszki politikai vezetés felbomlása. Ezt viszont elősegítheti a sikeres ellentámadás.

Innen-onnan hallani olyan véleményt, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni, mert úgysem bírná idegileg, és akkor aztán atom lesz meg armageddon. Ez rendkívül sértő az orosz emberekre nézve. Nézzük csak, milyen példásan viselte a vereséget Németország! Ők is ontották a vérüket Elzászért meg Gdanskért, aztán mégis elfogadták, hogy nem kaphatják meg, és inkább dolgoztak azon, hogy takarosan berendezzék azt, amijük van. Megtanultak vágyakozni az után, ami az övék, úgymond.

Tessék tanulni a németektől, és nem lesz semmi baj. Igaz, ahhoz korán kell kelni, nem piálni ennyit, és tanulni, tanulni, tanulni – de ezt már mondták maguknak.

Nehéz megjósolni, mi lesz, ha és amikor az ukránok kiverik hazájukból az oroszt. Mégis megpróbálom: egy bazi nagy világünnepély, az lesz. Kuvait felszabadításának is együtt örült a civilizált világ, de ez hét határra szóló buli lesz. Nem egyetlen rendezvény persze, hanem a világot oda-vissza átjáró örömhír. Pazar ünnepek fényes egyenruhákkal, hősökkel, győztes harcosokkal. Komor megemlékezések kegyetlenkedések, népirtások túlélőivel. Akciófilmek és történelmi drámák, százmilliós nézettséggel. Pophimnuszok. Legenda. Olyan örömünnep, amilyet még nem láttunk.

És minket nem hívnak meg.

Közösnek érzik és együtt ünneplik a győzelmet ukránok, csehek, románok, szlovákok és lengye­lek. Nagyokat pacsiznak németekkel, ameri­kaiakkal és britekkel: a diadalmas szövetségesek. Aztán valaki szóba hozza, hogy hallod, a magyarral végül is mi van? Te mikor beszéltél vele?

És egymás szavába vágva anekdotáznak, hogy hát megzakkant szegény, sajnos, de lehetett ezt előre látni. A narcizmus. A megalománia. A pálinka. Elvette az eszét a küldetéstudat. Valamelyik kisantant talányosan bedobja, ő úgy hallotta, hogy megvették. Vagy keményen megzsarolták. De mivel vajon? Néhány whisky után lelkesen találgatják, kacagnak, aztán valaki előkeresi a pólótervet a magyar pofájával, amire azt írták, The Leader of Europe – és repednek az ablaküvegek a röhögéstől.

Miben reménykedik a mi kormányunk? Hogy az ellentámadás elbukik, marad ötmillió ukrán túsznak, állandó partizánharc, megtorlások, egy fekélyes válsággóc, egy óriás-Palesztina a szomszédban. A szankció, a blokád csak még szorosabb lesz az orosz atrocitások hírére, a fegyverkezés konokul folytatódik – és az agresszió részleges sikere láttán Kína is fenni kezdi a csatabárdot.

Ez mindenkinek rossz forgatókönyv, beleértve magukat az oroszokat, de leszámítva Putyint. És mi erre tesszük a zsetont. El kell árulnom egy titkot: nem azért nem ért velünk senki egyet, mert mi ennyire bátrak vagyunk, hanem mert ennyire idióták.

De mi, magyarok egyébként szeretjük ezt. Azért kapjuk: megmérték, hogy ez kell. Nem gondolkodunk annyit előre, mint egy zsidó vagy egy sváb. Hanem úszunk az érzelmeinkben, pusziljuk az oroszokat, mert tudnak inni és nagy a szívük, meg a buzikat is ütik, és nekünk ennyi elég külpolitikának. Azt számolgatni, hogy miből mi következik, és hogyan nem vágjuk magunk alatt a fát: ősi román szokás.

Megtanultunk vágyakozni az után, ami a miénk. Nem tanulunk tovább. S konok butaságunk láttán a világ megérti végül, miért lettünk utolsó csatlós. Összenevetnek, és ellovagolnak a jövőbe. Oda se hívnak meg minket.