Feri és az édes élet

Ki ette meg a piros almát? – kérdezte a kis sün a régi mesében, amely arra volt kalibrálva, hogy az enyhén visszamaradott gyermek is kitalálhassa: a róka volt az, mert csak ő képes ilyenre, ezenkívül láthatóan kidudorodik a bal pofája. Ki ette meg Kocsis-Cake Oliviót? – kérdezhetné most a kis sün, és a politikával nem sokat törődő polgár is jó eséllyel eltalálja a választ. És ki ette meg Buzinkay Györgyöt? Déri Tibort? Polgármestereket, képviselőket reggel, éjjel meg este? Igen, ő: Gyurcsány. És még mindig fér a bal pofájába! A jobbról nem is beszélve.

Talán ez a legfontosabb, nem az egyes személyek: a közismertsége annak, hogy a nyomok csak befelé vezetnek, hogy a mozgás feléjük tart. A gravitációt a laikus is érzékeli mint természeti erőt. Tenni pedig senki sem tud ellene.

Tehetetlen a legerősebb, a Fidesz: minden kihívót igyekezett összegyurcsányozni, de hát Gyurcsányt nem lehet. Elmondhatják sokadszor, hogy tönkretette az országot, mert kétszázhúsz fölé ment az euró, és az infláció elérte a hat százalékot, de ennek már nem lesz hírértéke. Ellőttek minden patront.

Az általa lehalászott pártocskák végképp eszköztelenek: az LMP, a Párbeszéd vagy az MSZP legfeljebb rituális öngyilkossággal tudna címlapra kerülni. Ennek nem az az oka, hogy nincsenek érvényes gondolataik, hanem mert az égre vannak írva a gravitációs vonalak, és világos, hogy azokból ők már semmit sem fognak megvalósítani soha. Munkásságuk merő publicisztika, csak annak jobbára stílustalan.

Pillanatnyilag még utóvédharcait vívja a Momentum, amelynek maradt két és fél bevethető, országosan értelmezhető embere, és közülük az egyik nemsokára majd színre lép, de addig is elzümmög a párt a gondnokkal takarékon. Innen szép néppártosodni!

Ez a verseny a végéhez közeledik, nem korai már értékelni, mi vezetett ide. Nyilván nem mellékes a pártvezetés tehetsége, de a skála inkább lefelé érdekes: a Demokratikus Koalíció nem annak köszönheti sikerét, hogy rendre zseniálisakat lépett, olyanokat, amiket a sakkújságban felkiáltójellel jelölnek. A kötelezőt viszont konokul, rendíthetetlenül megcsinálta, és egy pillanatig sem ingott meg attól, hogy mit szól majd a jobboldal. Ott nem volt vesztenivalója.

A kötelező gyakorlatok közül az első: gondolni valamit a világról. Ebben sem hozott forradalmian újat a DK. Nagyjából az európai mainstreamet, a nyugati szociálliberális vonalat viszi, és ilyen pártok kormányozzák az unió országainak többségét. Ez pont elég ajánlólevél azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy a németek nem fagytak meg, a franciákat nem eszik meg a kutyafejű tatárok, Bécsben pedig csak Lázár János retteg. Ez az alapállás egyben nagyon egyszerűvé teszi az ajánlattételt, a választ arra, hogy mi lenne, ha: akkor mi is egy normális, átlagos európai ország lennénk, és kész.

A többiek mind túlgondolkodták a problémát: egzotikus, törpeségre ítélt újmarxizmussal, reflektálatlan, satufékes hajtűkanyarral egyenest a fasizmusból, fél szemmel a jobboldal egyetértését kereső, gyámoltalan oldódással, vagy cinikus, sunyin manőverező helyezkedéssel. A kiépülő, és a válságba épp alászálló orbánizmussal szemben ez mind erőtlen, hiteltelen, megbízhatatlan ötletelés volt. A DK ezzel szemben kereken nemet mondott a NER-re, és alternatívaként sem járatlan utat ajánlott.

Valamikor az elmúlt években aztán ezek a pártok sorra a minimális üzemméret alá töpörödtek. Nem volt már elég emberük ahhoz se, hogy a magyar sajtóra rálássanak, nemhogy a nemzetközi eseményekre. Kicsúszott alóluk az ember­anyag, a holdudvar, az elemző, ötletelő, stratégiát építő háttér. Potyautasok lettek az ügyekben és a nagy tüntetéseken, amelyek nélkülük is megtörténtek volna, ám működő, hatalomképes pártok nélkül természetesen nem voltak alkalmasak másra, mint az indulatok levezetésére.

Utánpótlásuk pedig nem volt: a legfiatalabb ellenzéki politikusok konkrétan az első vonalban dolgoznak régóta, és nem is ők blokkolják az esetleges jelentkezőket, hanem a szétmállott struktúra, amelyben már nincsenek is meg a csatornák az emelkedéshez. Ebben egyébként a DK sem áll jól, márpedig most már ezt is neki kell megoldania.

Tehát ők maradtak. Gyurcsány, illetve egyre inkább Dobrev Klára, meg akiket ők maguk köré tudnak gyűjteni. S hogy mire lesz ez elég? Azt bizony a jövő szenvedései döntik el. A régi stigmák mindenesetre halványulnak: 2006 óta belépett másfél millió szavazó a piacra, és őket nem az érdekli, mi volt valaha, hanem hogy mi lesz holnap velük, és a ma köztünk járó rablókkal. 1990-ben az MDF totális amatőrizmusa elég volt a kormányra jutáshoz, két okból: nem voltak kommunisták, és volt vezetőjük. Négy évre rá az MSZP abszolút többséggel nyert, mert nem voltak MDF, és volt vezetőjük. Ennyit kíván a válság szereposztó díványa – minden más képesség utána nyilatkozik meg.

Jobb lenne inkább valami más? Zöld? Fiatal? Jobbközép? Szocialista? Tizenkét évük volt a kísérletezésre. Ami tápértéket képviseltek, az ma ott van a róka bal pofájában. És bármilyen szomorúan hangzik: ott van a legjobb helyen.