A helység középhatalma

Regionális középhatalom leszünk. Ebben nem fog akadályozni minket a kétszer ekkora Románia a szomszédban és a mérhetetlenül hatalmasabb Lengyelország, de még Ukrajna sem, mert megegyezünk velük békésen, és péntekenként kettőtől hatig leszünk regionális középhatalom.

A mestertervet Orbán Balázs, „a miniszterelnök politikai igazgatója” tárta a nyilvánosság elé. Már a rang is méltó egy középhatalomhoz: azokban a miniszterelnöknek van egy embere, aki politikailag igazgat valamit, esetleg igazgatja az ő politikáját. Vagyis lekörmöli az asztali beszélgetéseket, megmutatja a főnöknek jóváhagyás végett, aztán elküldi a kóristafiúknak szíves közlésre.

Nincs új a nap alatt, megint merünk nagyok lenni. Figyelemre méltó viszont a logika a terv mögött. Eszerint ha beállnánk a nyugati blokkba, mint a hülye horvátok meg szlovákok, akiknek már saját pénzük sincs, akkor perifériára szorulnánk, így meg bezzeg nem. A blokkosodás ugyanis azzal jár – olvasható a tervben –, hogy a központokban hozzák a döntéseket nemzetközi ügyekről és üzletekről, tehát lemaradunk a legkecsegtetőbb esélyekről, amiket saját fékezhetetlen agyvelejünk, az úgynevezett magyar észjárás nyithat előttünk.

Ilyen például Paks II.

Ha nem lett volna acélos szuverenitásunk, hanem szolgaian követjük a nyugati kódexet, akkor most amerikai vagy francia reaktor épülne a Duna mentén, épp szerelnék rá a födémet gyanús, netalán homoszexuális külföldiek, munkaszünetben bontogatnák a csigakonzervüket, és ez a jelenet végtelenül unmagyar lenne; mintha mittudomén egy skóttal terveztetnénk hidat meg alagutat.

Mivel – hála miniszterelnökünknek, aki akkoriban még maga igazgatta a politikáját – megvolt a blokkon kívüli szuverenitásunk magyar fejjel magyar döntést hozni az ügyben, Pakson most orosz atommáglya nem épül, de annyira nem, hogy a gödör kiásásáról sem sikerült elfogadható tervet benyújtani, és kizárt, hogy kész legyen az erőmű időre. De legalább pénzügyileg már kiszolgáltatottak vagyunk, tizenkétmilliárd euró erejéig, amit csak azért nem számolunk most át forintra, mert bátor vágtatásunk nyomán az a szám igen mozgékony manapság.

Hála a jóistennek, hogy magunk döntünk, és nem holmi központ.

Természetesen reaktor nem lesz a belátható jövőben, és ha óvatosan megérdeklődnénk, mi újság a megbeszélt munkákkal, Vlagyimir esetleg ideges lenne az asztal túloldalán, és az olyan ijesztő egy regionális középhatalomnak, hogy inkább nem is alkalmatlankodunk ilyen kérdésekkel, hanem meghúzzuk magunkat, elvégre szombattól péntek kettőig csak kicsi, aranyos, puha ország vagyunk, és nem hepciáskodunk a felnőtt bácsikkal.

Ráadásul még az sem igaz, hogy ebben a magunk urai voltunk. Mi dönthettünk úgy, hogy egy állatbőrökben röfögő, nullahuszonnégyben részeg birodalomtól rendelünk atomreaktort, de attól még meg kell felelni az uniós szabványoknak, és itt taknyolt el az ügylet, mert ezek a szabványok sajnos nem fogadják el, hogy ásogatunk valami lyukat tíz körömmel, aztán gipszkartonnal benn tartjuk az atomot. Uniós tagságunk helyből olyan kötelezettségeket keletkeztet, amelyek kizárják a nagy tervben vázolt szabadságot. Mi jelenleg részei vagyunk egy blokknak, ez a valóság.

De nem szükségszerűség. El lehet menni, kérem szépen.

Logikusan ez következne ebből a tervből: a Huxit, Magyarország távozása az Európai Unió­ból, hogy aztán központi direktíváktól megszabadulva tényleg maga dönthessen arról, lehet-e ide farostlemezből atomreaktort eszkábálni, és persze hatékonyabban megóvhassa magát a nyugati blokk kultúrszennyétől is, ahol még azt se tudják, hogy az anya nő és az apa férfi. Amíg ez nem merül fel komolyan, addig bízhatunk abban, hogy az egész középhatalmi hagymáz csupán az újévre tálalt gumicsont. Amikor mégis felmerül, akkor készülhetünk arra, hogy valóban periféria leszünk. Minden létező blokk hátsó udvara, mint Afrika jobb sorsra érdemes gyarmatállamai.

Érdekes epizód a statégiában a példaképek felsorolása. A felzárkózás legjobb példái között Dél-Korea, Írország és Finnország szerepel. Mindjárt szembetűnő, hogy egyikük sem tartja éhkoppon a tanárait, sőt direkte megfizeti őket, mindent megad, hogy a munkájukat hatékonyan végezzék. Kénytelenek így tenni, mivel a modern gazdaság jobbágyokkal nem üzemeltethető, és kreativitásra, szabad gondolkodásra, innovációra is szükség lehet. Finnország kifejezetten híres arról, hogy nyakló nélkül borította a pénzt az oktatásba, még focisikerekről is hajlandó volt lemondani, ha pár tucat általános iskolát ki lehetett bútorozni a labdázásra szánt pénzből.

Igaz, Dél-Korea, Írország és Finnország ebbe különösebb rettegés nélkül fektethet pénzt és energiát, mert nem tartják végveszélynek, ha a nép gondolkodik. Olyankor legfeljebb kormányt váltanak, de ezt nem élik meg olyan katasztrófaként, mint azt, ha elfelejtenének gondolkodni.

Valószínűleg nem azon töprengenek egyébként, hogy ők regionálisan mekkora hatalmak. Csak úgy gondolkodnak, bele a világba, szabadon. Ijesztő elképzelni, de egyszer akár ki is próbálhatnánk. Talán még Orbán Balázs is jobban élvezné.