HVG, 2022/45., 2022. november 10.

TÓTA W. ÁRPÁD

Tévesen hisszük, hogy Magyarország megosztottsága harminc éve állandó. Jelentős és mélyreható változás ment végbe, a szakadék partjain mások laknak ma már.

Kezdetben volt a hagyományos, minden demokráciában megjelenő törésvonal. Tradíció és progresszió, meritokrácia és újraelosztás – jobb- és baloldal, körülbelül. Ez se volt soha elvágólagos, de nagyjából ugyanazt a valóságot nézte mindenki, aztán különböző következtetésekre jutott világnézete, státusza és ízlése alapján. Ezeket megosztották az egyes emberek, pártok, egyházak és más egyletek a nyilvánossággal, és ki-ki eldöntötte, melyik magyarázat fekszik neki. Minden tábornak voltak lelkes és egyszerű szurkolói, gondolkodói, tudósai és művészei. Nem úgy volt, hogy „Hülyék, jobbra!”.

A határ a jobboldal hatalomra jutása után, annak médiapolitikája nyomán mozdult el, amennyiben létrejött egy életvitelszerűen, ormótlanul hazudozó gépezet, és ez nemcsak propagandaeszközként működik, hanem szűrőként is. Vegyünk néhány példát, és nyomban kirajzolódik a filter működési elve.

Szankciós infláció: az árak elszabadulásának oka Brüsszel – ez így szerepel az egész kormánymédiában, tévéhirdetésben, ezt kotkodácsolja minden gyalog. A tanártüntetés szinte senkit sem érdekel, fotó mellékelve, pár tucat lézengővel – tudósít a kormánybérenc „elemző”, címlapon a médiagólem minden kirendeltségében. Tévesen idézett mondatok hergelik a jámbor jobber közvéleményt, pedig az eredetik egy kattintással megtalálhatók, és homlokegyenest az ellenkezőjét jelentik. Borkai Zsolt egyáltalán nem csinált semmi hírértékűt. Itt válnak el útjaink. Kétféle olvasó van ugyanis. Az egyik itt megáll, elégedetten megvakarja a hasát, és megnyugszik, hogy a világa érintetlenül kerek.

A másik tovább keresgél, mert nem fárad el öt sor elolvasásától. És arról értesül, hogy sehol Európában nincs olyan élelmiszer-infláció, mint Magyarországon; tehát ez nem lehet a szankciók hatása, elvégre azokat nem ránk vetették ki, legalábbis amíg ki nem derül, mi mindent csempészünk diplomáciai postán. Ezenkívül nem februárban kezdődött: tavaly októberben már sapka került az üzemanyagra, hogy végül kifizessük a kenyérben. Aztán látja a kíváncsi olvasó, hogy minimum ötvenezren tüntetnek, és még akkor se mennek haza, ha trágár beszédet hallanak. Látja, hogy Borkai Zsolt, bizony, mégiscsak csinált valamit, amiről egy árva hang nincs öt napig odaát. A sokadik ilyen után pedig levonja a következtetést, hogy itt bizony hazudnak.

Ahhoz, hogy a magyar kormánymédiának még bármi hitelt adjon valaki, és ne szakítson vele, szükséges, hogy korlátolt legyen. Aki nem hülye, az átlát rajtuk.

Létezik természetesen a jól értesült drukkerek halmaza. Ők tudják, hogy kedvenc propagandistáik hazudnak, hogy ez az ő sportáguk, de – anyagilag vagy érzelmileg – annyira érdekeltek a Párt hatalmában, hogy elfogadják a játékszabályokat. Tájékozódni ők is máshova járnak viszont. Elemi érdekük, hogy létezzen a haza­árulónak, aknamunkásnak bélyegzett független média, hiszen anélkül azt sem értenék, miről füllent olyan ügyesen a versenyző. Ők a kemény mag – és kevesen vannak. A többség nem látja, hogyan működik a filter, hanem benne úszik, aztán vagy fennakad, vagy nem.

Hogy ebből mi következik, azt már könnyű kitalálni. Mégis, mi következne abból, ha a kormánypárt holnaptól csak latin miséken kommunikálna a népével? Az, hogy a szavazói idővel a latinul értő katolikusokra korlátozódnak. És mi van, ha átlagos tájékozottsággal egy perc alatt megcáfolható hazugságokra építi a politikáját? Akkor azok maradnak, akik érdeklődése, ismeretanyaga, műveltsége az átlag alatt van. Hogy mennyivel, azt a hazugságok ormótlansága dönti el, viszont arról már megállapítottuk, hogy határtalan; a rövid távú, aznapi haszonért minden belefér.

Tehát a célközönség nem egyszerűen a hülyék, hanem a nagyon hülyék. Az ország tudatos kettéhasítása folyik immár nem világnézet, hanem agytevékenység alapján. Hülye vagy? Maradhatsz. Ha nem vagy az, nagyon vigyázz, hogy ki ne derüljön.

És nincsenek árnyalatok már. Húsz éve még voltak, a revolvermédia mellett léteztek gondolkodósabb, a napiparancstól független kiadványok, belső vitáknak és különvéleményeknek helyet adó médiumok. Ezeket pusztították a legádázabb kíméletlenséggel; mára megszűntek, vagy ugyanolyan kuglik kezébe kerültek, mint minden egyéb szócső.

Innen érthető meg, ami az oktatás ügyével történik. Mi lenne ezzel a gépezettel, ha közben egy jól működő iskolarendszer évente százezer vitakultúrában edzett, szövegértésre nevelt, kritikus gondolkodásra felkészített, ellentmondásokat felismerő és – uram, irgalmazz – nyelveken beszélő polgárt szabadítana rá? Az kereken százezer esküdt ellenséget jelentene nekik, mert egy szavukat sem hiszi el.

Nem pénzhiánnyal, nem elavult tantervekkel állunk szemben. Hanem olyan rezsimmel, amely az ostobaságra épít, és féltékenyen őrzi a nyáját. Az oktatás nem pénzkérdés, hanem éppolyan stratégiai ügy, mint az óriásplakátok feletti uralom. Innen nincs kiút, csak a testükön keresztül.