Foglalod a kurvanyádat

Csúnyán beszélt egy gimnazista a tanárok és diákok tüntetésén, szóval ennyit erről, itt trágár huligánok állnak szemben az illedelmes keresztény középosztállyal. Ebben meg is nyugszik az egységsugarú kormánypárti szavazó, és bekucorodik a tévé elé, mert kezdődik a Bayer-show.

Abból lehet megtudni, melyik büdös rohadt proli férget kellene már a taknyán és vérén elrángatni a kurva anyjába; síp, maradjanak velünk, amíg a köpölyöző eret vág házigazdánkon, és addig tekintsenek meg képeket bombákról, amelyek tönkretesznek minket. Erre nagyokat bólogat, meg is érdemelnék végre ezek, hogy itt tüntetgetnek, elijesztik a miniszterelnök urat, és még csúnyán is beszélnek.

A gyermeknevelés egyik varázslata, hogy újra választ kell adni kérdésekre, amiket régóta nem tettünk fel. Egy gyermeklelkű, visszamaradott ország ezt folyamatosan biztosítja, ezért is jó itt. Ilyen kérdés például, hogy mire is való a káromkodás. Mikor helyénvaló, mit fejez ki? A klasszikus példában kalapács és hüvelykujj szerepel; ilyenkor a motiváció az, hogy fáj. Van aztán a közlekedési szituáció, amikor az a baromállat nem adja meg a jobbkezet, vagy araszol a retkes kocsijával a dugóban előttem, pedig mehetne villamossal, hogy én autózhassak nyugodtan.

Ekkor a düh hajtja meg a káromkodást, annak szabadon áradó, zabolázatlan durvasága pedig kifejezi, hogy az a baromállat tényleg a sérelmünkre tett. Jób könyvében ez a baromállat maga az Isten, aki kétségtelenül egy seggfej, hiszen kizárólag a sátánnal kötött fogadása kedvéért baszkurálja Jóbot, ő pedig ettől ki is fakad rendesen. A biblia kisípolja a mondókájából a szaftot, de azért kihalljuk belőle, mire utasítja a kaporszakállút – mellesleg nem is eredménytelenül, de az már egy másik szövetség története.

Fájdalom, düh, tehetetlenség – ezeket fejezzük ki, amikor káromkodunk.

Fáj az oktatás lerohasztása? Naná! Van felelőse? Van bizony! Fáj a kilátástalan tanári pálya, a nélkülözés, fáj a versenyképtelen tudás, a fölösleges terhek, a nyáladzó kereszténydemokraták által összehányt tanterv – ezek mind valós és jogos fájdalmak, bízvást összemérhetők egy kalapács­ütéssel, vagy inkább mindennapos püföléssel. Megvan a fájdalom, megvan a düh, a címzett. Mitől káromkodjon az ember, ha nem ettől? Miért ne tenné?

Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat – fordult Petőfi Sándor a Habsburg-házhoz, amitől nyilván összeborzongtak a jólnevelt nemesek, és kibeszélték, micsoda alpári alakok járatják a szájukat manapság, és hogy nem ártana őket a taknyukon és vérükön kiráncigálni a Pilvaxból, miheztartás végett. Előtte Csokonai Vitéz Mihály már felszólalt, ekképpen: „Nem – baszom az anyja hugyos németjének / Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének” – és ehhez nem árt tudni, hogy a ma már ártatlan „huncut” eredetileg bizony a lánykutyának a likát jelentette, szóval stílusértékében körülbelül a lófasznak felel meg, aminek szintén megvan a maga türk-kipcsak története.

De amint a káromkodásnak és a trágárságnak funkciója van, úgy van az efölötti álságos szörnyülködésnek is.

Jelen politikai helyzetben, tekintettel a már felidézett tévéműsorra és általában a kormánypárti nyilvánosság éjsötét aljasságára, ezt röviden farizeusságként írhatjuk le. Elemelkedve ettől, elképzelhetjük, ahogy a szorgos polgár kezére csap a kalapáccsal, kiadja magából, ami ilyenkor kijön, és ekkor mögé lép az erkölcscsősz. Hogy felemelt ujjal megintse a csúnya szavakért. Ezzel a valóságban nem sokan kísérleteznek, hiszen az áldozat kezében még ott van a kalapács. Mindenesetre ilyenkor a káromkodást kifogásoló alak sajátossága az, hogy neki nem fáj az ujja, mert nem arra csaptak rá – még –, tehát emelgetheti kedvére, és magyarázhat arról, hogyan illik kifejezni a fájdalmat és csalódást. Ugyanis nem érdekli, mi fáj a másiknak.

Hát ezt a szimpatikus figurát játsszák most a fölháborodók, kezdve a Ciszterci Rendi Szent Huncfut Gimnázium vezetésével, és folytatva a többi képmutató gyaloghuncuttal.

Nekik nem fáj, ők ebből csak azt hallják meg, hogy valaki csúnyán beszélt, pláne egy fiatal nő, akinek pedig a konyhában volna a helye, kussban.

Igen, amiről ez a tüntetés szólt, az fáj, és dühítő. A düh természetesen célpontot keres, de nem kell sokáig keresni, hiszen tudjuk, kiknek köszönhető nemcsak a tragédia, ami diákot, szülőt és tanárt egyaránt sújt, hanem az egész rothadt, felgyújtandó rezsim. Amelyben ez mind oké, amelyben ezt csak uniós pénzzel lehet orvosolni, de az egész rendszert fenntartó illetékes elvtársak gyepfűtése viszont megoldott, meg aztán az ő gyerekeik nem is járnak állami iskolába, a feleségeik pedig nem tanárok, hanem hát mindegy is, de véletlenül se tanárok. Káromkodni, az a minimum. És meg kell találni annak a módját, hogy belőlük is felszakadjon a fájdalom: ez egyelőre a totális sztrájk. Lássuk végre, hogy énekelnek, amikor nekik fáj!

Addig is küldöm nekik és a finnyás szemforgatóknak, amit Pázmány Péter küldött a protestánsoknak, négyszáz évvel az előtt, hogy egyetemet neveztek el róla: „a seggem bűzös terhét”.