HVG, 2022/24., 2022. június 16.
TÓTA W. ÁRPÁD
Robi bácsi elbúcsúzik az osztályától. Nem kertel, megmondja, mi a helyzet, és már sosem tudja meg, hány elsős gimnazista gondolja végig, ami az utolsó matekóráján elhangzott. Fontosabb, mint az egész évi algebra, de erről még nehezebb megmondani, hol és mire tudják majd használni.
Nem önszántából távozik. Vidékről jött Budapestre tanítani, próbálta látni ebben a szépet és a jót. Ez az egy nem nehéz, mert a gyerekek alapvetően jók, a tanításhoz kevés hivatás ér fel. És működött is, az eredmények javultak, az órák élvezetesebbek lettek, az unalmat oldották a poénok. Csak az a baj, hogy egy tanári fizetésből nem jön ki a budapesti albérlet. Ez is matek. Alapműveletek. Összeadás, kivonás. A példának két megoldása van: a korgó nyomor vagy a pályamódosítás.
Robi bácsi tehát visszamenekül vidékre, ahol legalább fedél lesz a feje fölött. Tanárkodik még, amíg szerződés szerint muszáj, aztán csinál bármi mást. Ennyi az utolsó lecke, gyerekek. Tanítani: tévedés.
Arról szót se ejtsünk, hogy a tanár elvileg értelmiségi, tehát költene könyvre, színházjegyre, újságra és társasági életre. Azért felesleges szóba hozni, mert abban a döntéshozói piramisban, amely egy fiatal vidéki pedagógusra ezt a sorsot mérte, ez az életstílus nagyjából ismeretlen. Az ő egyenleteikben nincs könyvesbolti számla meg színház; kurvák vannak, présházak és kokain.
A piramis egyébként áll stabilan. Újságolja a szakszervezet, hogy hónapok óta tárgyalnak a kormányzattal, és előrelépés tapasztalható, mert eddig helyettes államtitkári szinten fogadták őket, most viszont már magával Maruzsa Zoltánnal egyeztethetnek. Egy igazi államtitkárral! A belügyminisztériumból, mert ugyebár oda tartozik a közoktatás, hova máshova.
Eredmény, az nincs még. Illetve annyi van, hogy sikerült megtalálni a felelőst. A felelős, kérem, a hazai és nemzetközi baloldal. A tanárok béremelését ugyanis uniós pénzekből lehetne megoldani, de ennek folyton keresztbe fekszenek az aknamunkások, és azt susogják az európaiak fülébe, hogy Tiborcz István egymaga ellopta már egy komplett oktatási reform árát. Ami egyébként igaz, de merő illetlenség előhozni, hiszen nálunk a család védelménél nincs fontosabb. Jó, hát ellopta, el kellett lopnia, erre determinálta őt a sors. Méltányolható, veleszületett fogyatékosság ez. A tolószékes embert se röhögjük ki a lépcsőnél, hát akkor tartsuk tiszteletben a kleptomániát is! Megfontolandó, hogy a magyar futballisták mostantól rituálisan zsebretegyék a kezüket az üldözött tolvajok tiszteletére.
Van itt egy érdekesség, amire közepes képességű gimnazistáknak is fel kellene figyelniük. Nem kellett uniós hozzájárulás ahhoz, hogy egy reménytelenül béna focista négymillió forintot vihessen haza. Nem kellett Rácz Zsófia senkihelyettes fizetéséhez sem, aki olyan lelkesedéssel fogott az ifjúságpolitikához, hogy hónapokig bujkált, amikor fiatal tanárok bejelentkeztek nála némi megbeszélnivalóval. Ahogy megoldottuk házon belül a fegyverpénzt, a nyugdíjprémiumot, de még azt is, hogy másfél millióan visszakapják az adójukat. Ez mind ment az unió nélkül, csak a tanárok fizetése, az nem megy.
Hát miféle pelenkás, nyomorult, maga alá csináló nemzet ez? Külső segítség nélkül nem képes a saját jövőjét biztosítani? Ha unió néni nem jön megbüfiztetni, akkor nem lesz oktatás?
Nem lesz, amúgy. Se unióval, se anélkül. A fentiekből kiderül, hogy eddig se a pénz hiányzott: van arra, amire a kormány szerint költeni kell. Van vizes vébére, olimpiára, Tihany gyarmatosítására, tankra, köztévére és KESMA-ra, háztáji egyházakra, csíki csipszre. Van Gruevszkire, Le Penre, orosz csuhásügynökökre, kínai vasútra, szélütött influencerekre. Tanárra nincs.
Úgy lépnek át a tanárokon, ahogy kóbor macskán szokás: aranyosan miákol, de nehogy hozzányúlj! És nem, nem vihetjük haza. Biztos bolhás. Szuterénben lakik, kétszázezret keres. Fogorvosra sincs pénze, a haja lenőtt, A ruhái közönségesek és durvák, használtan vette, parizert eszik. Tanár.
És utál minket. Amiért így bánunk vele. Tipikus a bántalmazóknál, hogy a bűntudat még hevesebb gyűlöletet vált ki belőlük. Nagyívű elméletek születnek a „kommunista” pedagógusokról, akik apró-cseprő sérelmeiket felfújva balhéznak, pedig mindenkinek megvan a maga baja. Például a hegyvidéki luxusbababoltnak is vannak szerényebb forgalmú napjai.
Akiken múlik, azok ennek a rendszernek nem részei. A gyerekeik magániskolákba járnak, ahogy ők maguk magánkórházba. Azért lopnak két kézzel, hogy ne kelljen szembesülniük azzal, amit teremtettek. És onnan lopnak, ahová mindenki más kénytelen járni, vagy járatni a gyerekét. Ők tehát nem érdekeltek abban, hogy jobb legyen.
Hárommillió szavazó tartja őket hatalomban. Ők nem ússzák meg a következményeket: az ő gyerekeik abban az iskolában tanulnak, ahonnan épp menni készül Robi bácsi és mindenki, akinek kedves az élete. Megmagyarázzák maguknak biztosan, hogy csekély áldozat a nagy honvédő háborúban, amit Oroszországgal közösen vívunk, ha hülye marad a gyerek.
Az az egyetlen reményünk, hogy mégsem marad hülye.