HVG, 2022/15., 2022. április 14.

TÓTA W. ÁRPÁD

Ideje leváltani az ellenzéket. Csúfosan megbuktak, mind stratégiából, mind taktikából; al-kal-mat-la-nok, korruptak, biodíszletek. Ez az egyik főszólam a sirámokból, amelyek ma a magyar égboltot feszítik.

A gyászban osztozunk, a fájdalmat megértjük, az elhüppögött átkokat viszont jobb, ha elfelejtjük. Nincs kire váltani, csókolom.

Nincs arról szó, hogy két generációnyi újonc rázná a rácsot, hogy ő MSZP-tag akar lenni, vagy momentumos képviselőjelölt. Már az előválasztásban szívességből vállalták sokan, a biztos bukás tudatában, hogy egyik vagy másik párt nevében elinduljanak. Még a győztesek között is sorjáztak a muszáj Herkulesek, akikből aztán, ha bejutnak, vagy kifejlődik egy jó politikus, vagy nekilátnak ámokfutni és/vagy lopni. Nem szentek és nem zsenik gyülekezete, ezt jól látja a művelt közönség. Csak azt felejtik el, hogy a kormánypárt konkrétan a gumicsizmájukba hányó földesurakat indított ellenük, sikerrel. Olyanokat, akikről az egész megye tudja, hogy háborús bűnöket csak azért nem követnek el, mert Magyarország sikeresen kimaradt a háborúból.

Az ellenzékváltást követelők többnyire maguk sem tápászkodtak fel a fotelből. Bármilyen civilizált munka stabilabb és kényelmesebb, mint aktívan politizálni a NER ellenében. Egy kisebb részük pedig éppen a korábban orbitálisat bukott politikusok közül kerül ki: ők így dolgozzák fel a kudarcukat, s így próbálják elfedni, hogy valójában még ennél is jelentéktelenebb ellenfelei voltak a Fidesznek, amely aztán mellényzsebből leszerződtette őket zenebohócnak.

Ettől még jogos a felvetés, hogy ennek az ellenzéknek nincs sok veszítenivalója, ha szélesre tárja a mobilitás belső csatornáit és a bejárati kaput is – csak nem valószínű, hogy azon bárki magától bemenne. Ez a két csőcselékünk van, egyelőre. Majd a következő rendszerváltás után lesz a politikának vonzereje – ha lesz.

Hogy azt kinek lesz szerencséje megcsinálni, ma még nem tudhatjuk. Senki sem jósolta meg azt 1980-ban, hogy tíz év múlva a hatalmon a budapesti szemüvegesek pártja, és a nemesség roncsaiból meg népi írókból összeszedett horthysták osztozkodnak. Ők voltak kéznél akkor – a mai ellenzéknél sokkal rongyosabb, szedett-vedettebb klubok, borzalmas tagsággal.

Napsugaras szüreti időszakát éli az elemzés, az okoskodás. Egy-egy igaznak tűnő félmondatot emel fel a siratókórus, lehet számolni a lájkokat estig. Például hogy Orbán érti a néplelket. Hogy az ellenzék bezzeg nem érti. A népnek az ő lelkét. A Maslow-piramist. A biztonság iránti vágyat. Hogy az okostojások alkotmányozással meg klímapolitikával fárasztották őket, pedig a nép csak élni akar, fotoszintetizálni.

Aha. És mi van, ha a néplélek téved? Mi van, ha a néplélek ostoba, mint a segg? Lehet, hogy a nép hálásan és támogatóan reagál arra, hogy „most nem a klímaváltozás a fontos, hanem a magyar családok”, de ettől még a klímaváltozás meg fog érkezni, és kíméletlenül keresztbe veri a magyar család megélhetését, ivóvizét és élelmezését. Lehet, hogy szeretik a mesét, miszerint mi éppen kimaradunk a háborúból – szemben az üvegsivataggá bombázott Lengyelországgal és Romániával –, de ettől még a tény az, hogy egyedül vagyunk, és ennek lesznek húsba vágó következményei.

Át kell-e verni a népet? Ez a kérdés igazából, erről szól az Orbán zsenije előtt hajbókoló elemzők értékelése. Azt róják fel az ellenzéknek, hogy ettől ódzkodott, s ha megpróbált is ígérni, szükségét érezte, hogy megmagyarázza és alátámassza.

Erre – szerencsémre – nem kell válaszolnom, mivel én sem tervezem elhagyni ezt a kényelmes fotelt, így nem kell pártprogramot írnom, azt képviselnem, és tartani érte a hátam. Más út viszont nem mutatkozik: ezt a népet bizony át kell verni. A jelenleg velünk élő magyarok többségét vitával, logikával, klasszikus érveléssel nem lehet csatasorba állítani. Egyszerűen nincs annyi polgár, nincs annyi gondolkodásra hajlamos ember, amennyiből többséget lehetne képezni sportszerű eszközökkel.

Mi marad tehát? Sto gyéláty?

Alighanem a baloldali demagógia, semmi más. A szervezett, koherens és folyamatos sugdolózás, hogy ennél többet érdemelsz, és mi meg fogjuk adni neked. A tizenkilencezer forintos csekk. A nagybirtokok felosztásának ígérete, az azonnali segély, a pénzosztás programja. A szabadság ígéretének háttérbe szorítása, az egyenlőség javára – miközben tudjuk jól, egyenlőségről szó sem lehet, amíg szegény szerencsétlenek elhiszik, hogy ennyi ésszel, ennyi tudatossággal valaha egyenlők lehetnek.

Elég gusztustalan lesz, ahogy nem volt épp étvágygerjesztő végignézni az MSZP kormányzásait sem. Lesz min fintorogni, és lesz munka azzal, hogy kisilabizáljuk, milyen valós program helyett hazudják azt, amit hazudnak; s hogy az a program érdemes-e a kisebbik rossz kitüntető címére. Lesz fészkelődés, amíg megfejtjük: vajon nem az volt-e a marxizmus legnagyobb vívmánya, hogy az ilyen rusztikus társadalmakban odacsábította a tömeget valamiféle haladás gyertyafényéhez?

Ilyen lesz, amikor az ellenzék végre megérti a néplelket. Mint a virsligyár. Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép?