Mi hazánk

Letaglózó és fájdalmas kisebbségben maradni. Úgy sír az ellenzéki tábor, mintha egyedül lenne az éjszakában, mint a kis Vuk. Pedig egymillió-nyolcszázezer ember, az nem kevés. Abból kijön például egy Lettország. Egy Észtország bőven. Mutogatnak is ezekre és más északi meg nyugati célterületekre a megszomorítottak, hogy mindenhol jó, de legrosszabb otthon. Hogy itt élni nem lehet, hol zsarnokság van. Föléjük tornyosul fenyegetően a szűk egymillióval népesebb tömeg. Semminek és senkinek érzik magukat, holott az arány nem kétharmad a morzsához, hanem másfél az egyhez.

A valós kép ennél is szívderítőbb. Elárulok egy jó hírt: nem minden fideszes kutyafejű tatár, aki kiszívja a véredet és megerőszakolja a kutyádat. Azok a migránsok. Van egy jellegzetes optikai illúzió, hogy a sajátjaink kompromisszumait mellékes apróságnak tartjuk. Az ellenfélét azonban úgy értelmezzük, hogy aki oda szavaz, az egyetért a hajléktalanok vegzálásával, az oroszbarátsággal, és direkte drukkol a korrupciónak. Az ilyen ember gonosz, tehát két és fél millió mindenre elszánt brigantival élünk együtt, ott lehetnek bármely bokorban. A mieink futó karlendítései, vállalhatatlan vagy értelmetlen mondatai és ingatlanmutyijai viszont felfújt botlások, amelyeket nem szeretünk, de elfogadunk a nagyobb jó vagy a kisebbik rossz érdekében. Nos, pont így gondolkodnak odaát. Nekik Orbán tűnik jobbnak, összevetve mindent. Az a minden hol tudatlanság, hol egy rakás hazugság, máskor józan számítás. Megvan a véleményük, de úgy gondolják, helyesen döntenek. Ebben alighanem tévednek, de nem érdemes aljasságból eredeztetni a választásukat.

Na, mindjárt kellemesebb ország ez itt, nem igaz? Mégsem akar felkoncolni a buszsofőr!

A kormányváltást váró tömeg nagyjából körülírható a mostani és korábbi adatok alapján. Városibb, iskolázottabb, tudatosabb, GDP-termelése bőven meghaladja azokét, akik végül győztek. Induljunk ki a hűséges HVG-olvasóból. Mi utánanézünk a dolgoknak. Figyelmesen olvassuk a híreket, sőt a háttéranyagokat. Olykor egy-egy összefüggést is észreveszünk, és nem vagyunk restek akár rá is világítani. Nem ijedünk meg a külföldiül írt szövegektől, de legalább magyarul képben vagyunk a világról. Rosszallóan csóváljuk a fejünket a lopás és az osztogatás láttán, adó-visszatérítésünk egy részét továbbadjuk karitatív szervezeteknek, és erre büszkék vagyunk. Valószínűleg úgy ítéljük, hogy az átlagnál tájékozottabbak, konyhanyelven okosabbak vagyunk. Ne kerülgessük, mondjuk ki: nagyjából úgy hívják ezt, hogy elit.

Mármost miért lenne az elit többségben? Annak az a lényege, hogy kisebbség. Hamar felváltaná a boldogságot a kétségbeesés, ha egyik napról a másikra az összes magyar diplomás, nyelveket beszélő értelmiségivé változna! Onnantól három diploma és Mensa-tagság kellene ahhoz, hogy olyan kényelmesen nézzen szét a mocsáron az ember, mint ma egy nyugalmazott vegyészmérnök.

Orbán ráhajtott a prolikra, s az ehhez szükséges parasztkodást elnézte neki a középosztály egy része. Az ellenzék és a független sajtó pedig fennkölten, civilizáltan, idegen szavakkal magyarázta a másik opciót. Ez történt az elmúlt évtizedben; ennek mentén hasadt ketté az ország.

Nem olyan rossz eredmény, hogy csaknem kétmillióan megugrották a lécet. Végignézték a hablatyolást arról, hogy feles többséggel kétharmadolni, hallgatták a duruzsolást hipotetikus kérdésekről, hüledeztek bénaságokon és tévedéseken, de végül levonták a következtetést, hogy Orbánnak mennie kell. Ha ennyien nem ették meg a nemzetiszín takarmányt, az tiszteletreméltó helytállás. Oroszország tisztességét ma pár ezer tüntető menti meg, hogy ne tűnjön nácinak az egész. Ehhez képest a magyarok egész izmos ellenzéket termeltek ki.

A félelem mégsem alaptalan, mert ez nem Németország vagy Hollandia. Orbán újraválasztása egy végzetesen rossz politika folytatásával fenyeget, valamint azzal, hogy az egyet nem értők körül elfogy a levegő. Ahogy a fideszesek, ők sem szélsőséges bűnözők, de tudjuk, hogy Orbán hajlamos így tekinteni rájuk. Ha lát egy ziccert, azt berúgja, és ha utólag kiderül, hogy az nem a kapu volt, hanem szülőotthon vagy hajléktalankórház, az se baj. Hogy folytatja-e a saját nemzete ellen vívott háborút, az sajnos ma egyedül rajta múlik. Hogy megvédjük-e egymást, az viszont rajtunk. Eddig az eredmények biztatók: adományokból folyt az ellenzék kampánya, előfizetők és támogatók tartják fenn a szabad sajtót, akár lovasroham ellenében, ahogy a Telex története mutatja.

Ez a mi hazánk is. Sőt: mi tesszük hazává. Alávetett szolgasereg biflázza a napi kottát, hogy visszaböfögje közröhejjé váló szövegben, filmben, tévéműsorban. Megélnek belőle – belőlünk –, de nem tesznek hozzá semmit ahhoz, ami Magyarországból látszik, amiért Magyarország még mindig, betegen és idegbajosan, de európai, civilizált kultúrállam. Magyarországot Orbán ellenségei tartják fenn, ahogy őrizték becsületét a Habsburgok, Horthy és Kádár ellenségei – akik ma kötelező olvasmányok. Ez itt a miénk is. Sok munkánk van benne. Még több kell ahhoz, hogy egyszer egészen visszakapjuk.