Negatív kilátás

Néhány nap múlva választás, és nem állunk jól.

Tizenkét éve az határozza meg Magyarország kormányzását, hogy mivel lehet megtartani a hatalmat. Ennek vezérfonala mindig a kormánypárt ideológiája: a bunkóizmus. A bunkóizmus olyan emberekre támaszkodik, akiket a frusztráció és a félelem határoz meg. Olcsó érdemként felkínálja nekik a nemzetiséget, a bőrszínt, a heteroszexualitást – ezek a fontos dolgok, nem a tanulmányok vagy a kreativitás. Az gyanús, libernyák furfang. Az ő ízlésüket szolgálja ki például az, amit kultúrharcnak hívnak.

A magyar jobboldal ismérve, hogy veszettül tud utálni írókat, rendezőket és színészeket, de nem tudja pótolni őket. Ám a közönsége nem is azt várja, hogy az ijesztően művelt, külföldiül is értő, nemzetközileg elismert okostojás helyére hasonló kvalitású konzervatív figura üljön. Hanem hogy ne üldögéljen és okoskodjon senki, hanem adjanak ahelyett inkább böfögőversenyt a tévében, és neki ne is kelljen ilyen magasröptű dolgokkal szembesülnie, meg azzal, hogy nem érti.

Na, hát úgy is néz ki az ország, mint amit efféle emberek tenyésztésére rendeztek be.

Tizenkét év konjunktúra van mögöttünk. A 2008-as bankválság utáni visszapattanás évtizede, a negyedik ipari forradalomé, az egybenyitott világpiacé. Soha több uniós forrás nem érkezett ide. Csodát lehetett volna művelni, startupok ezreit indítani a világhír felé – de mi Orbán Ráhelt indítottuk. Betonoztunk konokul, ahhoz értünk. Ja nem, ahhoz is csak a Strabag ért. A magyar nemes arra való, hogy lefölözze mások tudását, hiszen nem a tudásából, hanem a járadékaiból él.

Lehetett volna másképp, ha motiválja bármi Orbán Viktort arra, hogy máshogyan csinálja. Ha szembe kellett volna néznie azzal, hogy belebukhat ebbe az egészségügybe, ebbe az oktatásba. Ha azt jelentették volna neki, hogy a magyarok tömegesen kérik számon, miért rosszabb nálunk ez meg az, mint bárhol Európában. De nem kellett ezzel megküzdenie. Egy kérdése volt: a bunkóink megvannak? Mit számít százezer tanár kétmillió hűséges alattvaló ellen?

És a bunkók megvoltak. Ha mégis elbizonytalanodtak, kaptak a vályúba Soros-tervet, Putyin-kultuszt, kerítést rázó migránshordákat, nemváltó óvodásokat. Bennük bízhatott: nem fogják utólag ellenőrizni, felégették-e már Németországot és Svédországot a menekültek, vagy esetleg még mindig hatszor boldogabb társadalmak, mint a miénk. Nem fognak bogarászni nemzetközi statisztikákban, hogy rádöbbenjenek, a melegjogok meg a sajtószabadság foka a kórházi fertőzések számával fordítottan arányos. Arról végképp nem töprengenek, hogy ez miért van így.

A törzsdrukkerek hosszú időn át zavartalan fölényt garantáltak. Nem ők voltak a legtöbben, nem ők adták Magyarország versenyképességét, de együtt voltak, a többiek meg szétszórva. Ez változott meg, amikor az ellenzék pártjainál tíz év alatt leesett a papírtantusz, és rájöttek, hogy össze kéne fogni hát, ahogy némelyikük évtizedek óta énekelte. Ebben a pillanatban megszűnt a bunkóizmus összeszokott, olcsón takarmányozható bázisának fölénye. További intézkedések váltak szükségessé, és ezek miatt mostanra végképp nem állunk jól.

Megpróbálkoztak előbb az óvodások tökeire fenekedő Soros György meséjével, nyomták a rémhíreket ezerrel, végül gátlástalanul rátolták a választásra a „gyermekvédelmi” népszavazást. De ez csak ugyanazokat a bunkókat mozgatta meg.

Amint a választási vereség réme kézzelfoghatóvá vált – és vele az elszámoltatásé –, Orbán Viktor elkezdte lapátolni a kazánba a pénzt. Mintha nem lenne holnap. Adó-visszatérítés, adómentesség, nyugdíjprémium, fegyverpénz, hatósági árak. Ezek mind nyilvánvalóan fenntarthatatlan kedvezmények, nem áll mögöttük semmilyen számítás. Az álom áprilisig tart, utána fejfájós ébredés jön: előbb a hétszáz forintos benzin, aztán a többi. Hogy azt ki és hogyan mondja el, arra bizonyára nincs még terv se. Majd lesz valahogy.

Magyarország felélte a lehetőségeit. Gazdasága, külpolitikája, társadalomszervezése fenntarthatatlan, kontraproduktív zsákutca. A bunkóizmus stabil uralmához a kétmillió bunkón túl kellett a többiek vizonylagos elégedettsége. Ezt a globális konjunktúra kínáta sokáig, de ma már csak hitelből finanszírozható. Igen, volt már ilyen a mi történelmünkben. Mi vagyunk Európa Chaplinje: kétszer is belefejelünk a tortába, csak a vicc kedvéért.

Az alternatíva megfosztja a bunkóizmus híveit a napi betevőjüktől. Nem lesz több gyűlöletkampány, mitikus ellenség, pacalromantika. Kérdés, képes-e többséget szervezni és fenntartani bármilyen más elvek mentén. Kérdés, érdemes-e nyerni most, átvenni ezt a csődtömeget, aztán magyarázni, hogy az Orbán-korszak nem a régi szép idő, hanem a mostani kínjaink oka.

Vagy jobb hagyni, hogy megegyék, amit főztek. Kétharmad nélkül, gúzsba kötve, Európa páriájaként, továbbra is egységes és kormányzásra kész ellenzékkel a nyakukon. Mentség és fedezék nélkül, a saját levükben.

Így lenne kerek a bunkóizmus rövid, de tanulságos története. És aztán, stratégiai nyugalommal, elkezdhetnénk végre egy újat.