HVG, 2022/11., 2022. március 17.
TÓTA W. ÁRPÁD
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Miért gyűltünk ma össze itt, miért vonulunk át Petőfi Sándor szobrához, és miért van nálunk drótkötél meg feszítővas?
Azért, mert mindeddig rosszul tudtuk, kik vagyunk. Évszázados agymosással kell leszámolnunk ma.
Százhetvennégy éve Budán csend honolt, fegyelem és normalitás. Magyarország tudomásul vette helyét a Habsburg Birodalom érdekszférájában. Nem lázadozott, nem önállóskodott; tisztelte a fennálló rendet és a tekintélyt. Egészen addig, amíg a felforgatók ki nem robbantották a háborút.
Ez a Nyugat-majmolás eredménye. A békét új versek, kihívó öltözködés, zenebona és dohányzó nők botrányai verték fel. A gyökértelen, nagyvárosi panelprolik és az éretlen, félrenevelt fiatalok felrúgták az isteni rendet. Sértegették a Szent Szövetséget, arról beszéltek, hogy más utat szánnak a magyaroknak, és nem akarnak többé begyepesedett, kretén uralkodók kénye-kedve szerint élni. Köztársaság, vasút meg betűk, ilyenekről nyökögtek egymásnak a romkocsmákban. Aztán puccsal magukhoz ragadták a hatalmat, és bejelentették, hogy ők többé nem császári alattvalók, hanem állampolgárok.
Hallatlan! Nyilvánvaló volt szinte minden jól szituált magyar úr számára, hogy Bécs és Moszkva geopolitikai érdekeit figyelembe kell venni, és ha azok épp kiterjednek Magyarországra, akkor pechünk volt, ez a realitás, kérem. Meg aztán őket, a nemzeti burzsoáziát végül is hagyta dolgozni, mármint tulajdonolni a birodalom, így nem is akarták felborítani a rendet.
A teremtett rend azonban felborult mégis. Teljesen természetes, hogy a császári seregek – különösen a helytartóikat ért atrocitások után – támadásba lendültek, és megpróbálták az akolba visszaterelni az elbitangolt Magyarországot. A nacionalizmusba süllyedő ország eközben híresen rosszul bánt a kisebbségeivel. Se szeri, se száma az elnyomó intézkedéseknek és atrocitásoknak. Az ő védelmüket is szolgálta a különleges katonai művelet. Még inkább szolgálta azonban az emberiség, a keresztény kultúrkör szakrális, metafizikai céljait.
Hiszen hová vezetett volna a magyar függetlenség? Közteherviseléshez, sajtószabadsághoz, homoszexualitáshoz, nemváltáshoz! Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, mi ismerjük ezt az utat, és rendre nemet mondunk rá!
A magyarok megátalkodottsága meg a háttérhatalom anyagi támogatása oda vezetett, hogy időszakos sikereket értek el az osztrák hadsereg ellen. Félő volt, hogy Magyarország, miután kivívta, még meg is védi szabadságát. Azt sem lehetett kizárni, hogy ezután sikeresebb és boldogabb állam lesz, mint tartományként volt, és ez a példa veszélyeztetné az egész Szent Szövetséget, akár magát a királyság intézményét is.
Ezért vagyunk örökké hálásak az Orosz Birodalomnak, hogy segítséget nyújtott szorult helyzetünkben, amikor már majdnem felszabadultunk. Belegondolni is borzasztó! Éljen sokáig Miklós cár!
Hm, na jó, hát ha nem kiabálják, majd talán kiabálják, ha kötelező lesz. Lám, Oroszország a mai napig megőrizte tekintélytisztelő, Istentől rendelt hierarchikus berendezkedését, és ott most sem úgy van, hogy nem él oly velszi bárd, hanem addig verik, amíg énekel. De ezzel még adós a mai Magyarország.
Paszkievics tábornok csapatai a lehető legkíméletesebben vették elejét az európai, sőt a világbékét fenyegető magyar lázadásnak. Önfeláldozó segítségnyújtásuknak köszönhetően ma nem kell olyan országban élnünk, mint mondjuk Írország vagy Hollandia, mert időben visszatapostak minket az életet adó, jó zsíros földbe, amiből nőttem én is. Képzeljük csak el az országot, amit széllelbélelt költők irányítanak, és nyakló nélkül másolják a francia és amerikai mintákat!
Lássuk be, ez az ünnep mindig kellemetlen volt. Ferenc József gyűlölte, Horthy utálta, és ideges volt tőle Kádár János is.
Szerénységünk tiltja kimondani, még kinek kínos ez az egész forradalmi blabla. Magyarország bölcs vezérei rendre undorodtak az ilyenkor elszavalt Petőfi-versektől, és nyaktájon kényelmetlen viszketést éreztek.
Miért emeljük piedesztálra az értelmetlen lázadást, a kor woke mozgalmát, a pimasz feleselést? Miért oltjuk gyermekeinkbe a szabadság meg a függetlenség mételyét, amikor geopolitikai érdekszférák is vannak a világon?
Legyen ez az utolsó március 15-e! Felejtsük el ezt a tévutat, és mondjuk ki bátran: Magyarországnak ebből a háborúból ki kellett volna maradnia! Ünnepeljük helyette április negyedikét, amikor orosz barátaink érvényesítették jogos biztonsági érdekeiket, és megmutatták a magyaroknak, hol lakik az Úristen.
Tisztelt hölgyeim és uraim, mondjunk hálát a névtelen kozák lovasnak, aki egyetlen jól irányzott, precíziós csapással semlegesítette a békés és a normalitást fenyegető veszélyes propagandistát, Petőfi Sándort. Miután Petőfit ezekkel a drótkötelekkel ledöntjük, a jótevőnket ábrázoló lovasszobrot helyezzük fölé, hogy egyszer és mindenkorra emlékeztesse a világot az alávetettség elfogadására, a lázadás bűnére, és az orosz hatalom jóságos természetére.
Nagy Imre szobrára meg majd rátolunk egy tankot, aztán az lesz az emlékmű. Úgy kell neki!
A szerző a HVG munkatársa