Háború Oroszország ellen

Lapzártakor még nincs háború. Másnapra ígérik.

Az agresszor seregei felvonultak, rakétái, bombázói és tankjai startra készen állnak. Ukrajnában középkorú háziasszonyok gyakorlatoznak farostlemezből kivágott gépfegyverutánzatokkal. Területvédelemre készülnek, partizánharcra, megszálló oroszokat seggbelőni fedezékből, szétcsapni alattuk a hidat, ölni őket foggal-körömmel, ahogy a megszállók megérdemlik.

Van ennek hagyománya ukrán földön. E szép szovjet népszokás közös az oroszokkal, mint annyi mindenük. Eredetileg együtt vadásztak német betolakodókra.

A hősies kiállás mellett az ukránok hónapok óta az első csapástól szorongva hajtják álomra a fejüket. Arról mindig a támadó dönt, a hadüzenet kiment a divatból rég. A tankok később jönnek. Rakétatámadások, bombázás, tüzérség – így kezdődik el. Füstölgő romok, tűz, jajveszékelés, elszenesedett játékfegyverek. Áramszünetek, távoli és közeli robbanások, kibertámadások, pénz- és áruforgalmi káosz. Tojáshiány. A háború, amelynek nyelvét mi is beszéljük a magunk szórakoztatására, az ilyen. Vér-, vegyszer-, füst- és amperszagú, zajos, rémisztő. Annyi mindent szét lehet rombolni egy civilizált államban, és sokkal egyszerűbb, mint építeni.

Ez meglátszik Oroszországon is. Mármint hogy őrjöngeni van eszük, építeni nem jut. Milyen vicces félreértés lenne, ha bemondanák, hogy Olaszország lerohanta Ukrajnát, ugye? Nemcsak a földrajz miatt, hanem mert hát mit ugrálna Olaszország, örüljön, hogy lyuk van a makarónin. Hogy is lenne nekik erejük bárkit megtámadni?

Nos, Oroszország nemzeti összterméke jelentősen elmarad Olaszországétól. Száznegyvenmillió orosz nem képes annyi értéket előállítani, mint hatvanmillió, az édes életet legendásan a munka elé helyező olasz. Ez egy súlyosan visszamaradott állam, amely Putyin tizenhét éve alatt semmit nem dolgozott le hátrányából. Nem sikerült meghaladni az olajra és gázra épült gazdaságot, és nem azért, mert az oroszoknak nincsenek ötleteik. Azért, mert olyan országban kell élniük, ahol nem az lesz gazdag, aki ügyes vagy okos. Hanem az, aki állami hátszéllel kicsavarja a kezéből, amit felépített. Ezt mi, magyarok különösen jól értjük. Ilyen helyen hülye, aki bármit is épít.

Nélkülözik mindazt, ami egy országot erőssé tesz. Nincsenek világhírű márkáik, egy Lada pont feleannyit ér, mint egy autó. Az orosz kortárs kultúrából legfeljebb a másként gondolkodók kelendők, az underground. Nem állt meg a demográfiai leépülés, a valaha csodált szovjet tudomány stagnál, eklatáns példa a kétséges hatékonyságú vakcina. Kína űrállomást és világbirodalmat épít, Amerikában makkoscipős vállalkozók egymással versenyben lövik a Holdat. Putyin Oroszországa kudarcos állam, látható jövő nélkül.

Egyetlen adu maradt mindabból, ami egy országot erőssé tehet: a katonai erő. A szokásos orosz nagyotmondást levonva is tény, hogy ha van komolyan vehető ágazata az orosz államnak, az a hadsereg. Kétségtelenül alkalmas arra, hogy segítségével Oroszország tönkretegye a nála sikeresebb szomszédját.

És talán ez a legfőbb célja. Nem a NATO-tól fél, pláne nem nyugati támadástól – hiszen ugyan ki támadná meg ötezer atomfejjel a háta mögött? Attól sokkal inkább, hogy kiderül: élhet egy rokon, sőt saját állítása szerint vele egylényegű nép kultúrállamban. Nagy Péter víziójától fél, az európai Oroszországtól. Attól az ukrán modelltől, ahol elnök lehet valaki anélkül, hogy novicsokkal kenegetné a riválisai alsógatyáját. És akkor se kell féltenie az irháját, ha leváltják. Rémisztő ennek a példának a láthatósága. Azt még be lehet adni az oroszoknak, hogy a finnek, az észtek vagy a lengyelek másfajta emberek, és nekik való a demokrácia, az orosznak meg nem. De ha az ukránoknál működik, az azt jelenti, hogy működne Oroszországban is.

Ezt a háborút nemcsak az ukránok, hanem az oroszok ellen is vívják. A haditerv elsősorban róluk szól. Jóllaknak-e a kardcsörtetéssel, az andalító illúzióval, hogy hazájuk erős, tiszteletet parancsoló állam? Kapnak-e egy dicsőséges hadjáratot fasírt helyett? És ha megkapják, maradnak-e ezen a szomorú, vesztes pályán, aminek a végén ez a nagy nép, ez a nagy kultúra ugyanolyan viszolygást keltő, ellenszenvesen erőszakos számkivetettként vegetál tovább, mint a militáns iszlám?

Egyszer már megmentette őket egy vesztes háború a zsákutcás zsarnokságtól. Afganisztán kudarca eltemette a Szovjetuniót. A legyőzhetetlenség mítosza odalett, a megszállás költségeit nem bírta el a gazdaság. Aztán jött egy foltos fejű ember, és bejelentette, hogy ennyi volt. Az erőszakra alapított, ellentmondást nem tűrő, és épp ezért gyenge államnak befellegzett.

Afganisztán tízéves kaland volt. Az ellenállást tíz éven át támogatta nyilvánossággal, pénzzel és fegyverrel az Egyesült Államok – éppen azért, mert látta benne a lehetőséget, hogy végzetes léket üssön ellenségén. Bejött. Ukrajna esetében ma még a háború elhárítása a cél, ehhez igazodik a diplomácia és a fegyverszállítások. Tervnek azonban lennie kell arra az esetre is, ha a háború bekövetkezik.

Már csak azért is, mert a jó terv egyszerre menti meg az ukrán és az orosz népet.