HVG, 2022/6., 2022. február 10.
TÓTA W. ÁRPÁD
A harmadik világ országaira méretezett, kétszáz fős megfigyelőcsoport érkezik a magyar választások előtt. Ez a nyugati kultúrkör gondoskodó aggodalmának a kéksisakosok előtti fokozata. Ahogy a rendőrkapitányság is felméri, hová kell több járőr, ők is észrevették a bűnügyi kockázatot. Tizenkét évbe telt, de leesett a tantusz.
Látnak majd csudákat. Egy ilyen megfigyelés szerves része a médiatájkép megfestése. Élénk színfolt lesz az a közszolgálati média, amely az érkezésükről mindeddig szót sem ejtett. A libériás inasokkal benépesített MTVA persze ezt dacnak és magyaros kesztyűbe dudáltatásnak fogja fel, pedig csak minta a tárgylemezen: pont ezt jöttek megfigyelni, egyebek mellett.
A hazugságokat és rágalmakat, a részletes és tiszteletteljes riportokat a kormánypárti fórumokról, a konok elhallgatását országos, régiós és világbotrányoknak. Az alufólia-sisakban a kamerába magyarázó fejhúst. Ha van eszük, csinálnak belőlük feliratos mémeket. Az észak-koreai bemondónéni is nagyot futott.
Aztán majd vége lesz valahogy. Most már érdemes azon gondolkodni, mi lesz utána. Például hogy egy normális állam közszolgálatában mi váltsa fel a beszélő fejhúst.
Szerény javaslatom, hogy semmi. Maradjon szépen a helyén.
Tegyük fel, hogy az új kormány szabad kezet kap az új közszolgálati média felépítésében. Nem kell egymásnak magyaráznunk, hogyan működik egy független és épeszű médium. Az állam milliárdjaiból tévét meg rádiót csinálni viszont kötelezettséget is jelent: annak olyannak kell lennie, hogy mindannyian magunkénak érezzük.
De ki az a mindenki? Ha maga Jézus száll is alá a Büntető Törvénykönyvvel a kezében, és az egész Fidesz-vezérkart elviszi a purgatóriumba, akkor is itt maradnak a fideszesek – nem bűnösök, csak hát ilyenek. Mármost náluk törékenyebb hópihe nincs. A safe space-ért hisztiző amerikai szivárványgyermekek hozzájuk képest vastagbőrű hüllők. A fideszes nem lesz elégedett attól, ha egy elfogulatlan riporter egymás után számon kéri a jobbos és a balos imposztort, vagy ha a hírekben ismertetnek minden botrányt.
Az ő elvárásuk a részrehajlás, az ellágyult alákérdezés, a gondolkodást nem, csak lelkesedést igénylő műsor, ahol az ellenség meg sem szólal, de nagy egyetértésben átkozzák ki. Nem híreket akarnak, hanem propagandát. Legalábbis erre enged következtetni, hogy jelenleg ezt fogyasztják.
Szóval ha azt akarjuk, hogy be legyen tömve a szájuk, muszáj lesz meghagyni számukra egy-két lekerített és kipárnázott sarkot, ahol változatlanul megy tovább a gyíkemberes-háttérhatalmas agybaj. Így senki se mondhatja, hogy az új kormány ugyanolyan egészpályás letámadást hajtana végre, mint a Fidesz. Ők kizárólag véres fejhúst szolgáltak fel, itt pedig lesz szójalatte is, meg fejhús is.
A pártos propaganda mindenképpen fennmarad, a közszolgálat csak azt döntheti el, alakítja-e a folyamatot, és igényt tart-e a méltányosság látszatára. Hiszen a közmédia teljes kitakarítása után is folytatnák ősi mesterségüket a fideszes orgánumok – noha állami infúzió nélkül szűkösebben.
Magyarországon él egy csomó nemzetiség, meg egymillió kisgyerek. Különbözőek vagyunk. A közmédia mindig is úgy oldotta meg a kiszolgálásukat, hogy készített számukra külön műsorokat: Nas Ekran, Unser Bildschirm, Esti mese, meg iskolatévé. Úgy igazságos, hogy a fideszes szubkultúrának is legyen rezervátuma. Mivel a közmédia egésze óhatatlanul a mindenkori kormány befolyása alatt áll, az a legegyenesebb, ha a felajánlott műsoridővel vagy mellékcsatornával a parlamenti ellenzék rendelkezik. Berendezni már az ő dolguk.
A közszolgálat csúszómászóvá alakítása az Orbán-korszak egyik közismert, emblematikus jellemzője, a szovjet propaganda ott érte el lokális csúcsait, ott mutatkozott meg leginkább, mennyi észt és méltóságot tételez fel ez a kormány a szavazóiról. Fontos ezért, hogy utánuk valami radikálisan más következzen. De annak, amit csináltak, nem az a legélesebb ellentéte, ha mostantól hasonló hangok egyáltalán nem is hallatszanak. Hanem egy olyan rendszer, amelyben elférnek ők is. Olyan, ahol a szabadság mindennap bizonyítja magát, mert a törvényi keretek között továbbra is beleordíthatják a kamerába, hogy csak nekik van igazuk. Utána meg jön egy híradó, jó esetben a valóságról.
Lassan megértik majd, hogy a liberalizmusnak ők valójában haszonélvezői. Lám, kisebbségként is megszólalhatnak, és a közös haza még állja is a számlát.
E módszernek hosszabb távon civilizáló, gyengéden oktató hatása is lehet, azáltal, hogy versenybe kényszeríti a jobboldalt. Hátha van nekik is szebb arcuk, mint a beszélő fejhús. Hátha tudnak többet, ha kénytelenek teljesíteni – és reagálni az immár el nem hallgatható valóságra. Hátha felveszik a versenyt, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy vitákban állnak helyt, érvelnek, olykor önkritikát gyakorolnak, korrigálnak. Kitanulják az írást és a fazekasságot, megtelepednek, kereskednek, és megbarátkoznak kicsinységükkel, szubkultúraságukkal. Egy új honfoglalás lesz. De ehhez kell a homokozó, ahol játszhatnak indiánost.