HVG, 2021/39., 2021. szeptember 30.
TÓTA W. ÁRPÁD
Hat éve tanultunk meg félni a bevándorlóktól. A kormányunktól megtudtuk, hogy csak a kényelmes életet keresik nálunk, hogy bűnözők vannak köztük, sőt szervezett bűnözők, és a kultúrájuk a miénkkel összeegyeztethetetlen. Egész okostojás-kommandót fizetünk azóta is bőkezűen, hogy levezessék nekünk egyenesen a teremtéstől, hogy az ember helye ott van, ahol megszületett. Illetve azt, hogy természetesen a valódi szenvedésre nem lehetünk süketek, ám a helyes eljárás az, ha a szerencsétleneknek a szülőföldjükön segítünk.
Orbán Ráhel családjában például elég magas a szervezett bűnözők sűrűsége.
Még az iszlámról vagy az afgán társadalomról se tételez fel ilyen rémes arányt a kormánykommunikáció. Emiatt nyilván a kultúrájuk sem illeszkedik a spanyolokéhoz. Nem lenne meglepő, ha feltűnnének Marbella utcáin az arcképeik, a STOP felirattal együtt.
És mégis mennek, pedig őket tényleg minden erejével megpróbálta segíteni Magyarország, a szülőföldjükön. Meghallottuk a segélykiáltást, megértettük a fájdalmat, amit a saját ipari szektor nélkülözése, és néhány frissen felújított kastély hiánya okoz. A kastélyhoz nem jutó, turisztikai ügynökség nélkül senyvedő áldozatokét. És adtunk, adtunk, nem nézve a magunk javát.
A saját lábukra segítettük őket, és erre lelépnek Nyugatra.
Nyugatra, amiről nap mint nap elmondják ugyanilyen szervezett bűnözők és alkalmazottaik, hogy igenis hanyatlik. Hogy a normalitás ott már veszített. Ide, a Kárpátok közé szaladt a hanyatlás elől a normalitás, szép arca megpihen arany mezők és ezüst folyók között, mert él itt egy nép, amely ráküldi a Gripeneket a szivárványra, és ezzel megőrzi a jövőnek az emberhez méltó életet.
Féltő szeretetünk kíséri őket. Oda, ahol összeházasodnak a melegek, ahol illegális bevándorlókat is befogadnak, és ahol – Uram, irgalmazz – szociálliberális kormány alatt sínylődik a nép. S most ők is.
Már beíratták a gyereket egy helyi iskolába – adja hírül a sajtó, és nekem összeszorul a torkom. Miféle iskola lehet az ott, a hanyatlás fortyogó közepében? Tanítanak ott nemzeti érzelmet? Hogyan fog elérni a kis ártatlanhoz a magyarságkutatás? Honnan tudja meg, hogy mi a Baszjad Izüt? Követik-e az Egy Igaz Tantervet, amely az Egy Tankönyvben foglaltatik, és amely annyira életbevágó a tisztes gyerekneveléshez, hogy Magyarországon másból nem is szabad tanítani? S ha nem, van-e az a saját kastélypark, ami kárpótolhatja őket?
Milyen jeges félelem szoríthatja most Ráhel szívét! Gyermekei az ismeretlen mély vízbe ugranak fejest, s ő nem tehet semmit. Mi lesz, ha egy nap aktivisták jönnek a suliba, és arról kezdenek beszélni, hogy a néger meg a buzi is ember? Helyrehozhatja-e ezt a sérülést egy anya, akinek el kell látnia fáradt férjét is, meg a háztartást?
És akit amúgy is porba sújt a gyász. A kudarc súlya.
A nagy vállalkozás, amiben felnőtt, odáig jutott, hogy neki is el kell belőle menekülnie.
Érdekes történet lehet ez, kár, hogy csak találgatni tudunk. A felhőtlen büszkeség, a kisgyermek meggyőződése, hogy Apuka megmenti és újjáépíti az egész országot, hogy nincsen az ő munkájánál fontosabb. Hatalmasabb a királynál is az én apám – írja Ady Endre a proletárfiú szerepében. Aztán a felismerés: hoppá, az én apám maga a király, és itt minden a miénk. És jogunk is van hozzá, hiszen megmentjük az országot meg a normalitást a hanyatlástól, ami a Nyugatot már elnyelte. És végül a döntés: itt nem lehet élni, go West.
Pedig Orbán Ráhel saját lábának minden lépését az az ígéret igazolja, hogy édesapja itt jobb világot teremt, mint az ott Marbellán, Berlinben, Stockholmban vagy Los Angelesben. Hogy ott minden szar, bezzeg nálunk már majdnem olyan jó, mint Oroszországban.
De még csak nem is Szocsiba költöznek.
Pont a szanaszét genderezett, hitetlenségben tévelygő Spanyolország kell nekik, és annak is az egyik legmultikultibb szeglete.
Mert nem sikerült. Ez itt nem lett jobb hely, mint a Nyugat – és nem lett jobb hely, mint volt. Az vesse rá az első követ, aki nem követné, ha tehetné. Hiszen elmentek százezrek; ki hosszú spórolással teremtette meg a lehetőséget, ki lenézett, kimerítő munkát vállalva kapaszkodott meg Nyugaton.
Ráhel viszont kizárólag annak a hazugságnak köszönheti, hogy vidáman leléphet innen, amely miatt olyan ez a hely, hogy le akar lépni. Apuka tette migránssá a lányát. Komplex és áttételes módja a családon belüli erőszaknak – olyan ritka elkövetési mód, amit az emberi jogok tudománya sosem fog feldolgozni.
Persze lehet, hogy a migráció kiváltó oka csupán a félelem. A bukás lehetősége. A reális veszély, hogy a szervezett bűnözésnek bealkonyul, és egyszer csak bekopognak megnézni az arany vécékefét. Ám ezt a helyzetet is az a rezsim állította elő, amely Orbán Ráhelt milliárdossá tette pusztán azért, mert ő a miniszterelnök lánya. Lehetett volna belőle rendes ember, akin nem kérik számon, miből telik a marbellai villára.
Egy jobb, igazságosabb, okosabb rendszerben lehetett volna több, mint gyűlölt, érdemtelen, üldözendő tolvaj.
Csak abban neki nem lenne villája Marbellán. Végül is megérte. Mehet a képeslap haza, elég annyi rá: kösz, Apu.
A szerző a HVG munkatársa