Népszabadság, 1991. augusztus 10.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Az európai birodalmi rend a népvándorlás óta bomlófélben van. A római birodalom eszméje — a maga konsztantinoszi, keleti árnyékával — Nagy Károlytól I. Ferenc Józsefig, Napóleontól a Romanovokig — háttere volt az európai jogi gondolatnak, kerete a már kétezer esztendeje tartó szekularizációnak s a belőle fakadó európai modernizációs előnynek. A kettős (római–germán, illetve bizánci–oszmán–orosz) szárazföldi birodalomnak vetélytársa volt Anglia tengeri világbirodalma, amely Európa egyik változatát az Európán kívüli világnak is alkotóelemévé tette.
A szovjet világbirodalom (amelyben a Moszkva–Peking rivalizálás szépen reprodukálta az Aachen–Bizánc kettősséget) örököse is volt a bizánci—orosz impériumnak, meg nem is, hiszen a dinamikus nyugati szekuláris-modernizációs stratégiák egy részét — a jogi alapeszme kiiktatásával — uralma elemévé tette. A mozdulatlan szakralitás megteremtésére irányuló kísérletek csak egyes jelentéktelen provinciákban (Romániában, Észak-Koreában) jártak némi időleges sikerrel, a közösségi utópiával összekapcsolt erőszakos modernizáció erősebbnek bizonyult. Ahol a közösségi utópia keresztezte a modernizációs logikát (és evvel megbénította a tudomány, a technika, a gazdaság spontán fejlődését, habár egy effajta fejlődés eredményeire szívesen igényt tartott volna), ott a szovjet szocializmus vereséget szenvedett. Amit a szovjet birodalom ígért, mérhető volt, a kudarc pedig látható. A szovjet szocializmusnak csak az olyan eretnekei, mint Pol Pot nem kívántak versenyre kelni a „polgári” modernséggel, a frizsider bizony éppoly szervesen hozzátartozott a szovjet szocializmus eszményéhez, mint a munkaverseny, az önbírálat és a munkásőrség.
Ám a szovjet ihletésű kommunista mozgalomnak, amelyből később a birodalmi arisztokráciát és a marxista magas klérust toborozták, volt egy másik ígérete is, amely az etnikai konfliktusoktól darabokra szabdalt Kelet- és Közép-Európában a Komintern egyik legfőbb csáberejét jelentette. Ez az univerzalizmus ígérete volt, az egyetemes proletár megváltásé. Nem véletlen, hogy a magyar bolsevik értelmiség legerősebb hatását az utódállamokban fejthette ki: a kommunista magyar népfrontos szervezkedéseknek Erdélyben, a Felvidéken és a Bácskában csakugyan voltak tömegeik. A „népi demokrácia” regionális együttműködést, nemzetiségi autonómiát, a sovinizmus letörését ígérte a szovjet birodalom szupernacionális (vörös) lobogója alatt. Az ígéret betartására történtek is kísérletek, a hirtelen emberszámba vett kisebbségek elcsábult reprezentánsai pedig beléptek a kommunista pártokba, a politikai rendőrség és az államhatalom szerveibe, gondolván, hogy származásuk többé „nem számít”. (Nos, mindig is számított, és mindig is számítani fog.)
A Habsburg-birodalomnak volt nemzetek fölötti világszemlélete (a késő barokk katolicizmus és következménye, a borúlátó tradicionalizmus), és ehhez voltak nemzetek fölötti elitjei, az aulikus nagybirtokosság, a katolikus püspökök és apátok, a cs. kir. tisztikar, a szociáldemokrata pártok és szakszervezetek, illetve a zsidó polgárság. Ezek — különféle okokból — a dinasztia szövetségesei voltak a nacionalizmussal szemben. A kommunista mozgalom csak az illegalitás éveiben volt nemzetközi. Sztálin nem véletlenül oszlatta föl a Kominternt. A „béketábor’’ országai ugyan alá voltak rendelve (különböző mértékben) a Kreml urainak, de egymástól szorosabb vasfüggöny választotta el őket, mint akár a Nyugattól. A kezdeti utópikus internacionalizmus helyét csakhamar átvette a diktatúrák sajátos nacionalizmusa, amely időnként komoly harcokat vívott a doktriner birodalmi modernizálókkal (gondoljunk Molnár Erik és Mód Aladár, majd Király István és Szűcs Jenő vitáira.)
E harcok kimenetele eléggé meghatározza a különféle keleteurópai országok mai helyzetét. A mai nacionalista kormányok ideológiailag és politikailag nem saját legendáik és mítoszaik hőseinek hű követői, hanem a nómenklatúra nacionalista frakcióinak küzdelmét folytatják. Igen gyakran a személyek is azonosak. A mai magyar kormánypárt alapító elnöke némi „polgári” kitérő után ma ismét nacionálbolsevik színekben politizál, lapjában pedig együtt jelennek meg a nemzeti jobboldal és a nemzeties szocializmus képviselői. Jugoszláviában az összes köztársasági vezető (bármilyen új színben tündököljön is) a Tito-éra nemzeti frakcióinak tagja volt.
A kommunista diktatúra „formájában” nemzetállami volt: a birodalom bomlása már a negyvenes évek „népi demokratikus” korszakában megkezdődött, amikor az új kommunistákra nagy hatással volt a baloldali agrármozgalmak plebejus-nacionalista populizmusa, az új szocialista kultúra gerince pedig a folklorisztikus, a magas kultúrával szemben álló, agit-prop. „népi forradalmiság” lett, amelynek nagy költői és váteszei támadtak. Ez a nosztalgikus folklorizmus, amely egyesült a marxizmus–leninizmusban amúgy is benne rejlő (rousseau-i) antimodernizációs, bukolikus közösségi mítosszal, az 1968 utáni szocialista reformok legnagyobb ellenfele lett. Veres Péter még szocialistaként szállt szembe a „nyugatos” reformokkal, utódai ebbe már demokratikus követeléseket illesztettek (olykor). A mai nacionalista erők Kelet-Európában — és ez a Szovjetunióban tisztán látszik (az oroszok általában őszintébbek, mint mi, ennek az átmeneti térségnek a lakói) — a reformellenes nómenklatúra-nacionalizmusból származnak, a régió nacionalista-demokratikus pártjainak honi fogyasztásra szánt Nyugat-ellenessége még frazeológiájában is megmaradt sztálini illatúnak.
Az eredet azonban nem a legérdekesebb probléma itt. Mindenesetre magyarázza, hogy a Tájékoztató Iroda Jugoszlávia-ellenes határozata, az ágcsernyői levél, a szovjet–kínai „vita” által kialakított frontvonalak miért érzékelhetők továbbra is a versailles-i-trianoni–jaltai békerendszerek „historizáló” bírálatai mögött. Annak a következményei, hogy a szlovákok a csehekkel szemben, a magyarok a románokkal szemben időnként keresték a birodalmi döntőbíró beavatkozását, hogy a Jugoszláviától rettegő Albánia előbb a szovjet, majd a kínai bolsevik univerzalizmus oltalma alá menekült, érezhetők és fontosak. A szovjet birodalom sokkal kevésbé volt birodalmi és nemzetek fölötti, mint az Osztrák–Magyar Monarchia, s bár a Lomonoszov Egyetem, a varsói Kultúrpalota és a bukaresti Scinteia-ház hasonlítanak annyira, mint brit gyarmati épületek a Karib-tenger mellékén és Indiában, vagy k. u. k. pályaudvarok a Dunántúlon és Galíciában, Sztálin kis Sztálinokat, Hruscsov kis Hruscsovokat teremtett, nem maradt meg egyetlen úrnak, akár bizánci–oszmán elődei, a szovjet birodalom alig törekedett asszimilációra; még bévül is az oroszosítás kevésbé volt vehemens, mint a Romanovok alatt.
A magyar–román, a szerb–albán konfliktus, a kínai–vietnami háború bebizonyította, hogy a szovjetszocialista rendszer egyik fő ígéretét, a véres etnikai konfliktusok leküzdését nem tudta valóra váltani. A konzervatív-univerzalista Habsburgoknak is kellett küzdeniük az (akkor még liberális) nacionalizmussal, de itt az ellentét világos volt. Senki nem mondhatta, hogy Kossuth ugyanazt gondolja, mint Metternich, csak történetesen magyar. Azaulikus ókonzervatív főuraknak, főpapoknak, vérteseknek és ulánusoknak, a Grillparzer-Hofmannsthal-Broch-Canetti-féle Bécsnek más volt az elmélete az államról, az úri becsületről, a jó stílusról, mint „a népek” forradalmi demokrata (’48-as) vezetőinek. Az 1945 utáni szociálnacionalista vezérek történetesen románok, albánok vagy kambodzsaiak, politikai nézeteik nem különböznek. Okuk arra, hogy más nyelven beszélő elvtársaikra lőjenek, nem más, mint hogy az illető elvtársak történetesen más nyelven beszélnek. A XIX. század nemzeti szabadságharcai csakugyan a szabadságért folytak, ha eredményeik kiábrándítóak voltak is. A nacionálbolsevizmusnak sikerült a gondolattalanul primitív törzsi öldöklések szellemi színvonalára vergődnie. Ezt a látszatot pedig kerülni akarják térségünk posztkommunista, illetve — ahogyan Romániában mondják — „neokommunista” rendszerei. Milosevics ennyiben kapóra jött, mert a konfliktust „szerb kommunisták és szlovén demokraták” küzdelmévé lehetett egyszerűsíteni (ez volt a címe a Times Litterary Supplement egyik cikkének: a szerző — meglepő módon — szlovén). Ezt el is lehetne hinni, ha Milosevics politikáját — kommunizmus ide vagy oda — nem támogatnák az ellenzéki szerb demokratikus pártok és a jobboldali csetnikek, ha a horvát Tudjman elnök nem lett volna Tito tábornoka, ha Kucan szlovén elnök nem lett volna a szlovén reformkommunisták vezetője, ha egyáltalán volnának jelentősebb különbségek a nacionálbolsevikok és nacionálnacionalisták között Jugoszláviában. De nincsenek. A világnézeti „érvek”, melyekkel némely külföldiek rokonszenveiket deklarálják, körülbelül annyira kifinomultak és tárgyszerűek, mint a Dinamó és a Szpartak, az FTC és az MTK futballcsapatainak megítélése a szurkolók körében „ideológiai” szempontból.
A belső politikai rendszert illető különbségek az úgymond „kommunista” Szerbia és az úgymond „demokratikus” Horvátország között nagyrészt fiktívek. A jugoszláv államszövetség sorsáról szóló értelmes viták megszakadtak, a föderáció bomlása pedig reprodukálta a Versailles-Trianon utáni Európa dilemmáit. Európa nagy birodalmait a nemzetiségi törekvések széttörték, majd az új nemzeti államok — például Jugoszlávia — újabb nemzetiségi követelésekkel nézhettek szembe, amelyek nagyban hozzájárultak a második világháború kitöréséhez (szudétakérdés, danzigi korridor stb.). Ahogyan a monarchiában hegemón német és magyar etnikumnak az utódállamok között mintegy „szétosztott” töredékei kulturális elnyomatásuk és szociális süllyedésük miatt radikális bal- és jobboldali mozgalmakba menekültek, és rengeteg fejtörést okoztak az új államalkotó nemzetek vezéreinek, a Jugoszláviában domináló szerbségnek az „utódköztársaságokban” rekedt szórványai kerültek veszélyeztetett (vagy annak érzékelt) helyzetbe. Ez váltotta ki azokat a harcokat Horvátországban, amelyek kapcsán már értelmetlen az igazságosság szempontjai szerint bárkinek is a pártjára kelnünk.
A szövetségi hadsereg szerb kommunista jellege miatt e percben a szerb fél az erősebb, ezért némi érthető rokonszenv illeti a gyöngébb horvát felet. De az erőviszonyok egyenlőtlenségének leszögezése után nyugodtan elmondhatjuk, hogy ebben a konfliktusban mindenki visszataszítóan viselkedik. Az egyetlen látható politikai cél minél több gége elmetszése az ellenfél soraiból. A hazafias toroknyiszálás általános népszerűsége, a nem megfelelő templomot látogató szomszédasszony lepuffantása egy erdei tisztáson (elűzendő a gombászás és nyúlvadászat unalmát), a járókelők nemzeti szellemű zaklatásának egyszerű gyermeki öröme kellemetlen képet főst a keleteurópai nacionalizmusokról mindazokban, akiknek nincs módjuk részt venni ezekben a vérpezsdítő tömegszórakozásokban.
Kormányunk külpolitikájának előretolt hadoszlopa, a Magyar Televízió a szabadfogású birkózómeccsek kommentátorainak szokványos reakcióit mutatja: kiválasztja a jó fiút, aztán biztatja a küzdőket, hogy nyírják ki egymást a karosszékben kólázó fogyasztó közvetett szadizmusának fölkeltésére, majd kielégítésére. Jó hecc.
A kormánykoalíció tekintélyes politikusai még nem helyezkedtek teljességgel a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” álláspontjára, de már nem állnak távol tőle. Mindenesetre olyan emberek, akiknek a kalasnyikovjaiból golyók röppennek délvidéki polgárok, hm, életterébe, óvatosabbak is lehetnének. Óvatos ember nem szállít fegyvereket Indiának polgárháborús területen keresztül. Nemzeti érzületünknek jóleshet, hogy végre ott áll báró Jellasics bán tábornagy szobra Zágráb főterén (?!), de azt hiszem, ebben a csúnya és buta ütközetben a Magyar Köztársaságnak elsősorban a saját érdekeit kell szem előtt tartania.
Melyek az érdekeink?
Először is rá kell ébresztenünk vérszagra gyűlő éji szomszédainkat, hogy ne lőjenek át a határon magyar irányba, mert ez a) céltalan, b) veszélyes — számukra is. Másodszor, világossá kell tennünk, hogy a) a barbár öldöklést nem kedveljük, b) tiszteletben tartjuk az érintett veszekedők akaratát politikai jövőjüket illetően már csak azért is, mert egyebet nem tehetünk, c) semlegesek vagyunk a szerb–horvát konfliktusban. Harmadszor, a Magyar Köztársaság nem kívánja növelni területét déli szomszédja (szomszédai) rovására.
Mindezt úgy érhetjük el, vétethetjük tudomásul, ha befogjuk a szánkat. A hadijelentésekben rémületes-könnyen kiejthető helységnevek kezdenek szerepelni: Eszék, Dálya, Kórógy. Reméljük és óhajtjuk, hogy a bomladozó Jugoszláviában élő magyar népcsoportok maradjanak ki a szláv testvérharcból. A Magyar Köztársaság nem érdekelt egyik fél győzelmében sem, egyetlen kívánsága, hogy a vérontás megszűnjék. A Magyar Köztársaságnak az sem érdeke, hogy a nemzetközi békéltető erőfeszítésekben szerepet játsszék.
A Magyar Köztársaság egyetlen dolgot tehet: példát mutat emberségből és megértésből, ezért itthon fejleszti a nemzetiségi oktatást, anyagi áldozatokat hoz a nemzetiségi — közte a szerb, szlovén/vend, horvát és egyéb délszláv — kultúra helyreállításáért. Meggyőződésem, hogy hazánk demokratikus közvéleménye elutasítja a törzsi mészárlások logikáját. Akkor is, ha ez a szabály az oszlófélben levő szovjet-szocialista birodalom utódállamaiban, mi legyünk inkább kivételek, értsük meg és támogassuk kisebbségeinket, és legyünk részvéttel szenvedő szomszédaink iránt A liberális parlamenti ellenzéknek határozottabban kell föllépnie a magyarországi kisebbségek védelmében, nem szabad gyáván kiegyeznie a honi politikai válságból eredő, a szokásosan torz nacionalista, idegengyűlölő hangulatokkal, akkor sem, ha a nacionalisták hangoskodása csakugyan félelmetes, akkor sem, ha joggal tartunk a józanul hazafias magatartást illető szokványos rágalmaktól és félremagyarázásoktól.
Ölni könnyű. Csöndben maradni és a dolgunkhoz látni nehéz. Mégis az utóbbit javallanám.