Népszabadság, 1991. február 16.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Mindazon túl, amit a nacionalizmusról tapasztalatból tudunk — és ez nem kevés —, úgy hiszem, meg kellene értenünk a különbséget a modern nacionalizmus és az egyszerű etnikai vagy „törzsi” érzület között. Az utóbbi szintén a különbség tudatán alapszik — más törzsek tagjai másképpen emberek, mint mi vagyunk —, de eredménye az összetartozás puszta érzése. Nem lehet törekedni arra, hogy valaki egy archaikus etnikum vagy kaszt tagja legyen, ezek zárt klubok, éppen ezért nem lehet erkölcsileg arra törekedni, hogy az ember klubtag lehessen, ez nem lehet cél, minőt óhajthat a nemes. Az etnikai és törzsi érzület statikus és leíró, nem pedig erkölcsi és előíró.
A modern nacionalizmus a modern állam szükségleteiből fakad. Carl Schmitt, a konzervatív — és sajnos a harmincas években kissé megbarnult — jogfilozófus szerint a modern állam legnagyobb eredménye a belső rend és a belső béke (érdekes, hogy a konzervatív politikai filozófia másik három nagyjának, Ferdinand Tönniesnek, Leo Straussnak és Michael Oakeshottnak is meghatározó olvasmánya Hobbes …), amely Carl Schmitt szerint annak a világos különbségtételnek köszönhető, amelyet a modern állam barát és ellenség között képes tenni.
A modern állam nem nyilvánítja ellenségnek saját állampolgárait vagy alattvalóit (subjects, sujets), szemben a régi államokkal, amelyek ezt időnként megtették, főleg vallási okokból. A modern alattvaló rendes körülmények között nem lehet ellensége államának, amelynek fősége valamely adott területen nem kérdéses, az engedelmesség és a jogbiztonság elvei világosak.
Az állam uralmának területi és logikai határain belül mindenki barát, ellenség — akit konfliktus esetén meg szabad ölni, el szabad üldözni, jogaiban korlátozni szabad — csak a határon kívül található, a jog az állam fönnhatósága alatt mindenkit véd, bár nem föltétlenül egyforma mértékben, ám mindenkor szabályozottan.
Az állam csak ellenség ellen viselhet háborút, és ez az ellenség nem lehet bévül. (Ezt a modern elvet helyezték hatályon kívül a totalitárius államok faji és osztályszempontok, illetve lojalitási meggondolások alapján, bár mindegyik keverte a három ismérvet.) A belső béke és a belső rend a modern kor legnagyobb vívmánya, ennek csak következménye — illetve eufemisztikus neve — az állampolgári jogegyenlőség.
A modern állam hátránya, hogy a belső vallási konfliktusok kizárása miatt a főhatalom iránti engedelmesség mágikus ösztönzői meggyöngülnek. Ennek áthidalására születik a liberális nacionalizmus, amely az etnikai-”törzsi” elvet ki akarja terjeszteni az alattvalók (állampolgárok) teljes közösségére. A liberális nacionalizmus legnagyobb európai alakja, Kossuth Lajos, követve a francia forradalom példáját, az etnikai összetartozás érzését erkölcsi megfontolássá változtatta. (Itt, mint ismeretes, követőkre talált Marx és Engels személyében.) Ahogyan Franciaország és a szabadság eszméje azonosult Robespierre és Saint-Just politikai képzeletében, amely kiirtásra ítélte az ellenforradalmi tájnyelveket (patois), Kossuth és liberális nemzedéke számára a magyarság és a szabadság lett szinonima. A dinasztikus-feudális kötöttségektől megszabadult ’48-as modern állam belső békét és belső rendet ígért minden alattvaló (állampolgár) egyenlő hasznára; minden etnikai-,,törzsi” elszigetelődés merénylet volt a szabadság, a jogegyenlőséget biztosító állam ellen. Magyarrá lenni — ez erkölcsi cél volt, és azt jelentette: modernné, szabaddá és védetté válni.
A liberális nacionalizmus sikere részleges volt. Egyrészt azért, mert támaszkodhatott egy premodern hagyományra, az úgynevezett hungarus-tudatra, amely biztosította az országlakosok lojalitását Szent István koronája iránt akkor is, ha kukkot sem tudtak magyarul. A németek, zsidók, szlovákok asszimilációja példátlanul nagyarányú volt. Ugyanez kevésbé sikerülhetett a nem bevett felekezetekhez tartozó, már korán az irredenta eszméivel játszó görögkeleti-ortodox románok és szerbek esetében. Másrészt a liberalizmus — szociális okokból — kevésbé lehetett ihletett erő az ország elmaradottabb tartományaiban.
Nem magyarnak lenni ’48–’49 Magyarországán egy premodern (ha tetszik, „reakciós”) eszmét jelentett, az egységes belső rend, a jogbiztonság és jogegyenlőség elvetését, a „belső ellenség” modern állam számára elfogadhatatlan tényállását.
XIX. századi történelmünk ismerői számára nyilvánvaló, hogy az asszimiláció modernizációs erkölcsi parancs volt, a magyarosodás a liberális belső rend indulati kiegészítője, érzületi indíték a főhatalom iránt engedelmes politikai közösség létrehozására. A liberális nacionalizmus hívogató, befogadó, diszkrimináció-ellenes, asszimilációs nacionalizmus. Történelmi eszménye a corpus mysticum, a Szent Korona országainak védelmező állami egysége. Hagyománya az Aranybulla, a Werbőczy-féle Corpus Juris, a pragmatica sanctio alkotmányossága.
A liberális magyar nacionalizmus hívó szavát a kisebbségek közül csak a magyar zsidóság követte a maga egészében, a németség már csak részben — a középkorias zárványokban élő erdélyi szászok körében például ez akkora konfliktust okozott, hogy a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés és Trianon után a nagyszebeni német evangélikus püspök, Teutsch, kénytelen volt Budapestre menekülni —, a szlovákoknál pedig a századforduló környékén az asszimiláció disszimilációvá fordult, a szerbeket és románokat soha nem érintette komolyan.
Trianon után a kénytelen-kelletlenül független magyar állam vezetése mögött álló kétségbeesett katonai, dzsentri körök fölélesztették Istóczy és Bartha Miklós addig esélytelen etnikai nacionalizmusát. Széki gróf Teleki Pál és a többi szélsőjobboldali radikális a numerus clausus bevezetésével nemcsak az államfönntartó elemnek tekintett zsidó polgárságot zárta ki az establishment köréből. Véget vetett a liberalizmus és a nacionalizmus békés együttélésének is.
A történelem szokványos iróniája: az arisztokrata gróf Teleki és gróf Károlyi Gyula nyitotta meg az utat egy olyan etnikai nacionalizmus előtt, amelynek volt szociális dimenziója, mégpedig plebejus-paraszti elkötelezettsége. A Szabó Dezső antiliberális radikalizmusától áthatott új nacionalizmus csakhamar a Monarchiától örökölt konzervatív vezető elit ellen fordult, a Szekfű Gyulától először néven nevezett „neobarokk” ellen. Németh László mélymagyar–hígmagyar elméletének az a históriai jelentősége, hogy először fogalmazta meg a reneszánsz óta alapvető állameszménynek tekinthető belső rend fölbomlását. Semmisnek nyilvánította az ezer éve fönnálló állammítoszt, az eladdig semleges gépezetnek tekintett állam törzsökös-paraszti megszállásának forradalmi tényétől tette függővé azt, elismerik-e magyarnak a magyar államot. Evvel a százéves — 1820-tól 1920-ig tartó — modernizációs epizódot ünnepélyesen kiiktatta történelmünkből.
Ha egy modern államban van belső ellenség, megszűnik modern államnak lenni, bekövetkezik a Bergyajev-féle új középkor.
Nem nagyon vesszük észre, hogy a Kossuth–Deák típusú szabadelvű patriotizmus újjászületett Magyarországon. Ám délkeleti szomszédainknál a befogadó, liberális nacionalizmusnak nincsenek jelentékeny képviselői. A román nacionalizmus erdélyi változata — Lucian Blaga és E. M. Cioran korai nézetei —, illetve a havasalföldi–levantei Xenopol–Iorga-féle változat megegyezik abban, hogy apolitikus, mitikus-misztikus, ezért bármiféle antimodern politika a szolgálatába állíthatja. A népies-etnikai-plebejus nacionalizmus nálunk rokona az uralkodó román variánsoknak, ám van szociális oldala: az antikapitalista, antiliberális, „népi demokratikus” stratégia. Hagyományos arisztokrácia és modern polgárság hiányában a román plebejus nacionalizmusnak nincs kitüntetett ideológiai ellenfele, álláspontja az elitek szempontjából nem világos. A népies magyar nacionalizmussal lehet vitatkozni, a román vita még el sem kezdődött.
Annyi bizonyos, hogy az etnikai — a „törzsi” hovatartozás deskripcióját és a modernitás erkölcsi jellegű kiterjesztő parancsolatait összerántó — nacionalizmus a modern, egységes belső rend és belső béke ellenében hat, mert úgy határozza meg a politikai közösséget, hogy abba a legjobb igyekezete ellenére sem fér bele mindenki, aki polgára államának. A liberális nacionalizmus azonban — amely Nyugaton döntő győzelmet aratott — nem tud elszámolni a nem államalkotó etnikumok létező, sőt fölöttébb erős premodern érzékenységeivel.
Az én javaslatom a nemzet és az erkölcsiség szétválasztása. De ennek az eszmének a konfliktusát az egységes, tömör államrend biztonságelvével nem sikerült megoldanom. Ki tudja, lehetséges-e egyáltalán.
Ez a cikk két előadásom gondolatainak rövid összefoglalása: az egyiket a párizsi Maison de l’Écrivainben tartottam, a másikat a Széchenyi Szakkollégium által szervezett magyar–román konferencián, mindkettőt a múlt héten.