Népszabadság, 1990. október 19.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Igyekszem minél kurtábban untatni az olvasót evvel a legújabb értelmetlen polémiával. Nem tehetek róla. Én érvelni próbáltam egy másik lapban. Nem ugyanazok fizetnek elő a Beszélőre, mint a Népszabadságra, az utóbbiak a vita voltaképpeni tárgyáról csak összefüggéstelen töredékek alakjában szerezhetnek tudomást. Meg kell jegyeznem, hogy Csoóri Sándor nagy port kavart cikkére is a Hitelben illett volna válaszolniuk a bírálóknak. De mivel ez a sajnálatos gyakorlat elterjedt — s ez a megtámadott védekezését mindenkor illuzórikussá teszi —, hadd feleljék mégis.
Szauter képviselőtársam rövid levelében a keresztyén erkölcsre hivatkozik. Majd egykori marxista filozófusnak nevez. Szeretném Szauter úr figyelmét fölhívni rá, hogy a rágalmazást nemcsak a keresztyén erkölcs, hanem a büntető törvénykönyv is nehezményezi — csak nemrég marasztalta el a bíróság Szauter képviselő két pártbéli barátját (Parteifreund) hasonló irányú rágalmazás vétségében. Elvárom, hogy elnézést kérjen tőlem, de ha nem teszi, akkor is megbocsátok — és ha már itt tartunk, megbocsátok a rám ennél sokkal iszonyúbb rágalmakat szóró elvbarátainak is. Ebben a meleg keresztyéni hangulatban pedig hadd szögezzem le: nem tartanám olyan szörnyűnek, ha netán marxista lettem volna, habár történetesen nem voltam az. Számos egykori marxista — Nagy Imrétől kezdve — járult hozzá a sztálini modell lebontásához: az MDF-ben is számos volt kommunista van, s nem egykori, hanem mai meggyőződéseik miatt vitatkozom velük.
Ami pedig a „szenilis őrjöngés”-t illeti. Erős szavak, csakugyan. De, kérem, gondolja meg, Szauter úr, mit lehet mondani az idős tábornoknak arról a kijelentéséről, miszerint a magyar haderő „igazságos” háborút vívott a náci Németország, a tengelyhatalmak oldalán? Ha nem tételezzük föl, hogy a tábornok nincs mindig — valaha nagyon is jelentékeny — szellemi erőinek birtokában, akkor hogyan magyarázzuk, hogy egykor élete kockáztatásával szembeszállt avval a háborúval, amelyet ma „igazságosnak nevez? Nem vette észre a levélíró, hogy ez a legkíméletesebb hipotézis? Mi következnék abból, ha visszavonnám kijelentésemet? Nemde az, hogy a tábornok helyesli a fasiszta háborút. Ez pedig — szerintem — képtelenség. Kőszeg Ferenc is azt írta — velem szemben — a Beszélőben, hogy a tábornok tudja, mit beszél. Ezt nem tudom elhinni. Ennél többre tartom Kéri Kálmán múltját. Így hát kompromisszumot ajánlok, Szauter úr: fönntartom kijelentésem velejét — amely végül is fölmenti Kéri tábornokot kijelentésének erkölcsi következményei alól —, ám elnézést kérek a goromba fogalmazásért. Így mindenki jól járt.
Tőkés Rudolfot viszont nem értem. Az általam nagyra becsült, kissé szárazpipásnak érzett politikatörténész hirtelen megtáltosodott. Olvasóim tudják, hogy stílusom csípős. De tehetetlennek érzem magam a primitív ferdítések ilyen áradatával szemben. Mi történhetett, hogy egy meglehetősen tájékozottnak és kifinomultnak ismert politikai elemző hirtelen mindazt elfelejti, amit valaha tudott? Elvégre az MDF iránti rokonszenv csak nem lehet valakire ilyen lelki hatással.
Inkább elmondom, mit gondolok azokról a dolgokról, amelyeket Tőkés Rudolf kifogásol, hiszen állításainak egyike sem igaz, arról nem is szólva, hogy olyan véleményeket is tulajdonít nekem, amelyekről köztudomású, hogy nem osztom őket.
Igen, az a véleményem, hogy az Antall-kormány nyugatias irányvonala lényegében a Grósz-, sőt a Kádár-vonal folytatása, amennyiben fölületes. A Nyugat-barátság legékesebb jele nem a mosolydiplomácia — ezt Teng Hsziao-ping is nagy sikerrel folytatta —, nem is a nyugati segítség ténye — ebben Szaddám Huszeinnak is része volt, amikor Iránnal háborúzott —, nem is a nyugati elismerés — ezt Tito és Ceausescu is megkapta, méghozzá annyit, amennyiről egyetlen mai kelet-európai államfő sem álmodozhat —, hanem egy nyugati értelemben vett liberális demokrácia megteremtése. Erre pedig az MDF-kormány kísérletet sem tesz. Nem tagadom az Antall-kormány külpolitikai „sikereit”. De azt hiszem, ezek hosszú távon ingatag sikerek. Ne feledjük, a Nyugat évtizedeikig kiegyezett mindenféle totalitárius diktatúrával, mert stratégiai okokból rákényszerült. Ezt elnevezték békés egymás mellett élésnek, enyhülésnek és a többinek, München és Jalta után a nyugati elismerés értéke vajmi csekély.
Mit állítottam Beszélő-cikkemben? Pusztán annyit, hogy hosszú távon ki fog derülni, az MDF távol áll a nyugatias konzervativizmustól vagy keresztyéndemokráciától, hiszen programja, retorikája, nemzetképe alapvetően más. A nyilatkozatok gipszhomlokzata mögül, a CDU-cirádák mögül előtűnik majd a központosító, etatista, intoleráns, nacionalista egységes párt képe, a szokásos antikapitalista-antiszocialista, idegengyűlölő, harmadikutas keleti lényeg. Én némi melankóliával nézem a különféle nyugati szalmalángokat (idetartozik Tőkés Rudolf váratlan kamaszos szerelme az MDF iránt), amelyeket föllobbantott már sok mindenki. Nem irigység vezet, megküldhetem Tőkés úrnak a fotókat, amelyek Sir Geoffrey Howe, François Mitterrand. Jacques Delors, Otto Lambsdorff gróf, Cavaco Silva stb. társaságában ábrázolnak — no és? Ezt sem becsülöm túl, nem hiszem, hogy mély ismeret áll az alapján, egyszerűen csak ennyi: a szerencse forgandó.
„Tamás úr nagyon haragszik a németekre” — írja Tőkés Rudolf. Itt föladom. Miután a Beszélő levelezői túlzott németbarátságban marasztaltak el, miután a Németország iránti gyanakvások eloszlatására tett kísérleteim miatt angol nyelvű lapokban lengyel kritikák értek, el kell mondanom, hogy végre sikerült meghökkenteni. Én nagyon szeretném, ha az egyesült Németország komoly és aktív szerepet játszana Kelet-Európábán. Erre azonban láthatólag nem hajlandó. Leírtam, s csak megismételhetem azt, amit mindenki tud: az NSZK Brandt kancellársága óta töretlen szovjetbarátsága, szembehelyezkedése térségünk népeinek szabadságtörekvéseivel, a nyugatnémet közvélemény NATO- és Amerika-ellenessége, az NSZK törekvése arra, hogy az NDK stabil legyen, hitelpolitikája, amellyel konzerválta a kommunista rendszereket, ostoba és rövidlátó politika volt. Amikor ezek a rendszerek bukásra álltak, az NSZK persze változtatott a politikáján. Én egyszerűen azt szeretném, ha Németország végre magához térhetne a megaláztatásokból, és mint demokratikus nagyhatalom, pozitív hatást gyakorolhatna a kelet-európai folyamatokra. Ugyanis én bízom a német demokráciában, szemben a Rajnán túli megfigyelők többségével.
Ami Tőkés Rudolf többi vádját illeti: én a Kádár-rendszer alatt is fönntartottam magamnak a jogot, hogy bel- és külföldön bíráljam a kormány politikáját. Bírálatom természetesen alapulhat tévedésen; tudomásom is van jó néhány tévedésemről. (Úgy gondolom például, hogy néha túl szigorú voltam Németh Miklósékkal szemben.) A Kádár-kormányzat erre csak suttogó rágalmakkal válaszolt, amelyeket egyébként azóta szó szerint átvett a szélsőjobboldali anonim propaganda. Most viszont a hivatalos kormánypárti bírálat pusztán hazafiatlanságnak, azaz kútmérgezésnek minősíti a kritikát. Ezt már hallottuk.
Tőkés Rudolf a magyar nép ítéletére is hivatkozik. Én ezt az ítéletet elfogadom, noha mindenki, így a többség is, tévedhet. Csak arra kérem vitapartneremet, ne csak egyetlen választási eredmény alapján ítéljen. Sosem tagadtam, hogy áprilisban az V. kerületben alulmaradtam MDF-es ellenfelemmel szemben. Szeptember végén azonban ugyanitt a helyi választásokon az SZDSZ–Fidesz-koalíció 22:7 arányban kerekedett fölül a dr. Schamschula által vezetett MDF-listán. Mint mondottam, a szerencse forgandó. A magyar külpolitika megítélése pedig nem választási eredmények kérdése. Nem is vizitek és vállveregetések révén leszünk a nyugati világ része — csak olyan politika révén, amely az egyéni szabadságjogok, az organikus hagyományépítés, az igazi magyar polgárosodás politikája. Ilyen politika híján pedig mindhiába lépkedünk a Kádár, Grósz, Pozsgay által már elkoptatott vörös szőnyegen — himnuszunkat a közönyös nyugati rezesbandák szívesen elharsogják bárkinek.
Tamás Gáspár Miklós