Litera, 2021. november 21.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Az amharák, a tigrinyák és az oromók kölcsönös genocídiumot követnek el éppen egymáson Etiópiában; ami történik, éppoly iszonyatos, mint Ruanda volt. A jemeni és szíriai háború (polgárháború?) tovább tombol, Afganisztán mint állam megszűnőben van (az ismeretes és várható következményekkel, amelyeknek csak az egyike az éhínség). Némely európai kormányok szigorú korlátozó intézkedésekkel óhajtják mérsékelni a koronavírus-fertőzés terjedését, az oltásellenes (egyben szélsőjobboldali) erők tüntetnek, föltehetőleg nem lehet lassítani a járványt, a közvélemény nem akarja a fölkínált rendészeti és logisztikai eszközöket. A glasgow-i klímacsúcs, amint várható volt, kudarcot vallott.

A magyarországi „demokratikus” ellenzék vezetője, miniszterelnök-jelöltje, a hódmezővásárhelyi polgármester, kiállt Röszkénél a magyar-szerb határra és a szokott „sorosozás”, „migránsozás” közepette meghirdette (amint az ellenzék szokta máskor is, csak nem hiszik el neki) a fajvédő kerítés megújított kultuszát; kampányában a „migrációs tárcát” egy másik kisvárosi polgármester tölti be, akiről dicsérően említette a szónok, hogy volt rendőr és volt terrorelhárító. Szerinte a jelenlegi magyar kormányfő bevándorlásbarát és migránsimportőr. Egy másik határon, Białystoknál ide-oda lökdösik a belorusz határőrök a közel-keleti (főleg kurd) menekülteket, szemben velük a lengyel (majd a litván, lett) faj- és Európa-védő kerítés magasodik, rendőrség, csendőrség, hadsereg, légierő. Brit és német szakemberek segítik a munkát. Nyugat-Európa mindenféle „befogadást” megszüntet.

Török- és Oroszországban szimpla kormánykritika miatt börtönben ülnek a… Julian Assange (teljesen törvényellenesen) ül Angliában a…

Mindezt az olvasó is tudja.

Fölébred az ember hajnalban (sajnos már nem gyújthat rá), és tudja, milyen hideg lehet az árokparton. Valamit lehetne tenni, ha a közvélemény „nyomást gyakorolna” a hatóságokra, a közigazgatásra, a sajtó közvetítésével. De a közvélemény „nyomása” nem ebben az irányban érvényesül, a sajtó „érzékenyebb” töredékére pedig nem hallgatnak sokan még saját apró törzsközönségében se. A „pedagógus-szakszervezetek” és hasonlók tiltakoznak a kötelező oltás ellen, ahelyett, hogy követelnék. Szélesedjék csak a fertőzés. Viva la muerte. A klímakatasztrófára a mostani (2021) magyar miniszterelnök a következő – klasszikusan maradandó, talán örök érvényű – szavakkal válaszol: „Van egy szó, amit az ember mond, amikor olyanokat hall, hogy kevesebbet használjuk az autót, vagy üljünk kevesebbet az autóba, erről megvan a véleményem, de inkább nem mondom ki.” (Ezt hívja az ókori retorika közvetett bazmegelésnek.)

Üljünk nyugodtan az autóba.

Az a hajdani emancipatorikus politika, amely hátrányokat és előnyöket mérlegelt az érdemleges cél elérése érdekében (kötöttpályás tömegközlekedés vagy autópálya stb.), halott – vagyis „elitistának” minősül, ami ugyanaz.

Szokásommal ellentétben ezúttal másodkézből idézek. A következőket Paul Honigsheim mondta Max Weberről, de mindennél jobban kifejezi a kelet-európai értelmiség általános világnézetét:

„Abban az etikában, amelyre szinte azt mondhatjuk, hogy az emberi hősiesség metafizikája, Max Weber a legélesebben hadat üzent minden intézménynek – legyen az állam, egyház, párt, tröszt, oktatási intézmény, vagyis személyiség fölötti képződmény –, amely a metafizikai valóság vagy általános érvényűség igényével lépett fel. És minden embert, lehetett akár Don Quijote, becsült akkor, ha megkísérelte, hogy önmagát mint individuumot megőrizze az intézmény e jogtalan igényével szemben.”

Ez itt nem pusztán a modern individualizmus (az ugyanis az intézményesség és a személyesség kettősét mint állandó konfliktust szokta fölfogni, és nem tételezi föl minden intézményes „metafizikai” igény semmisségét), az ilyen módon eltúlzott Max Weber-i fölfogás (már amennyiben csakugyan az övé) nem individualizmus, hanem nihilizmus.

Ezt „mi” (kelet-európai értelmiségiek) még tovább túlozzuk. A nihilizmus tagadja az erkölcsi meggyőződések intézményi (személyfölötti) tárgyiasságát, „objektivitását”, de a „mi” regionális túlzóink a meggyőződések puszta empirikus meglétét is már tárgyiasságnak érzik. Bármilyen vélemény, amely egyetlen hüvelyknyivel túlterjeszkedik a pillanatnyi, szeszélyes ízlésítélet határain: „csatlakozás” valamihez, „elköteleződés”, „táborba tömörülés”, „tagság”. (Ismerik ezt: védekezni kell, hogy a politikai kifejezés „nem pártpolitikai” állásfoglalás, a vallási érzület szégyenlős kinyilvánítását „nem felekezeti értelemben” kell venni. A családon belüli bántalmazás nehezményezéséhez hozzá kell biggyeszteni, hogy „bár nem vagyok feminista”.)

Ez nem föltétlenül bátortalanság.

A következménye is csak látszólag a közöny. Nincs értelme hajnali órán távoli tragédiák miatt keseregni, úgyse tehetünk semmit. Inkább egyél valamit, kisfiam, mondták nagyanyáink a maguk háborús bölcsességével. Ötvenkét évvel ezelőtt mondta az unokanővérem, ne hű legyél a feleségedhez, hanem kedves.

A jazidiek és a rohingyák: nem a mi gondunk.

Mi csak legyünk kedvesek a családtagokhoz és munkatársakhoz és barátokhoz. Ami közeli, az létezik, ami távoli, az nem. Negyven év szakadatlan erdélyezés után a legelemibb tények se ismertek, mert senki nem figyel oda. Messze van. De már Soroksár is messze van. A szomszéd utca is messze van. A gyerek a szomszéd szobában is messze van.

Az aggódik távoli dolgok és emberek miatt, aki nem törődik a felebarátjával, avec son prochain. („A közelijével”, mondja a francia. „A szomszédjával”, mondja a német.) Úgyse lehet semmit se tenni. Szellőztessünk. Menjünk kirándulni. Nézzünk halhatatlan darabokat a színházban. Adakozzunk érthető, hétköznapi, közeli célokra. Csöngessünk be a megözvegyült szomszédasszonyhoz, hogy van.

Nem is igazán antiszemita, talán csak szenilis kicsit.

Ne sorosozzál már, Irénkém, nem bírom hallgatni, mondta a férje, de ő már meghalt. Nagyszerű linzert süt Irénke.

Teljesen hiába kínzod magad, drágám, ezekkel az izékkel hajnalban. Aludj inkább.

A keresztyénség, a fölvilágosodás (és igen, a szabadkőművesség, vávávávává), a szocializmus – amíg volt efféle – másképp gondolta. Már a távoli emlékét is nehéz fölidézni. Világbéke. Világforradalom. Világirodalom. Szunnyadjunk. A jeges árokparton, a meleg ágyban, a lélegeztetőgépen, kinek mi jut.

Tamás Gáspár Miklós