Litera, 2021. november 3.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
…arra nincs döntő érv, hogy ha van különbség személyek vagy ne adj’ Isten, populációk között, amelyek erényei különböző fokozatúak, nagyságúak, akkor miért kell nekik többet élvezniük az emberiség közös javaiból, mint gyarlóbb felebarátaiknak. Ugyan miért legyen boldogtalan, aki műveletlen? – Tamás Gáspár Miklós előadása a Kontra-poszt beszélgetéssorozat egyenlőség-vitáján.
1. Az egyenlőség kérdése a történelemben igen gyakran legitimitási kérdésként merül föl, azaz a fönnálló társadalmi rend magyarázatának, igazolásának egyik aspektusaként. Az egyik legfontosabb aspektus nem annyira a szimbolikusan is kifejezhető hierarchia, hanem a munkamegosztás igazolása: mindenekelőtt a pásztori, földművelő, kézműves életformák elkülönülése, a testi és szellemi munka elkülönülése, az oikosz és agora elkülönülése (az otthon és a közös tér, a magánélet és a közélet elkülönülése), a szexuális munkamegosztás, a nemzedékek elkülönülése, a harcos és a pap elkülönülése (a szent és a profán elkülönülése) szorul magyarázatra és igazolásra. Vagyis az, amit hivatásoknak neveznek.
2. Ugyanis meg kellene világítani azt, hogy miért jut az egyik hivatás némely embereknek, és miért jut más hivatás másoknak. Mi a hivatások lényege? Miért az anya a tűzhely őrzője, az otthon – azaz a magánélet, az intimitás, a „család” – nemtője a régi társadalmak többségében? Miért tanulnak a fiatalok az idősebbektől és miért tartoznak nekik tisztelettel? A pásztor vagy a földműves vagy a hajós méltósága nagyobb-e, s miért lesz egyikünkből ez és másikunkból amaz? Mindennek az egyik oka az a XVIII. század óta történelminek tudott, de korábban (alaptalanul) örökérvényűnek tekintett „társadalmi ontológia”, amely részben maga is a fönnálló viszonyokból származott, részben teremtette a fönnállott viszonyokat. Minden ancien régime alapja a szellem, a „tüzes lélek” (thümosz) és a test rangsora (a papi rend, a katonai nemesség és a dolgozó alsóbb rend megkülönböztetése), amelyből a privilégiumok (kiváltságok) megindoklása származik. Az egyenlőtlenség nem függ a tulajdontól és a vagyontól, tulajdon nélküli, aszketikus papi kasztok álltak a régi közösségek élén, a tekintély hegycsúcsán, s kezdetben ők voltak a törvényhozók is. (A különálló „gazdaság” csak a modern kapitalizmus sajátossága.) A papi kasztok (különösen a szerzetesrendek, amelyek minden nagy vallásban föllelhetők) és ellenfeleik, az arisztokráciák, a kiválóság (areté, virtù) tekintetében vetélkedő kritérium- és indítékrendszereket állítottak föl; de a kiváltságok magyarázata mindenkor a kiválóság (ami valójában ugyanaz) volt, tehát a hierarchia elismerése morális kötelesség. Aki evvel szembeszegül, az nem a nép, hanem a csőcselék, pontosabban a sokaság, hoi polloi, szemben a boldog kevesekkel (the happy few). A kiválóság ritka, a kiválók kevesen vannak, és boldogsággal, szépséggel kell őket jutalmazni.
3. Ha kérdéseket tesznek föl a társadalmi funkciók elkülönüléséről – és ezeket a kérdéseket mindig föltették, mert ezek erkölcsi és episztemológiai kérdések is, mielőtt sajátságosan „társadalmi” problémákká önállósultak volna –, akkor azonnal föltevődik az az alapkérdés is, hogy mennyire „jogos” kritériuma a kenyérkereső munka kényszerének (s vele a politikailag függő állapotnak, jogkorlátozottságnak, alárendeltségnek, mint a görög városállamokban és más régi társadalmakban) a tulajdon? Ki ruházza a tulajdonnak a főleg a római jogban tanulmányozható kizárólagosságát bizonyos embercsoportokra (mindenekelőtt a nemességre és a polgárságra)? Eltekintve attól a föltevéstől – ebben soha nem nagyon hitt senki –, amely szerint a tulajdon a kiváló ősöktől szállt a kései utódokra (tehát valamennyire a kiválóság is), a tulajdon korlátozásának évezredes politikai gyakorlata (adó, elkobzás, kisajátítás, átszármaztatás) nem változtatott azon, hogy a tulajdonjog abszolút, a közösséggel nem kell megosztani (kivéve néhány törvényben meghatározott esetet; a prébendális tulajdon meg hiába korporatív belül, kifelé épp úgy abszolút, mint az egyéni vagy a koronatulajdon). Ez a fölruházás – a tulajdoni jogcím – megelőzheti a jelenlegi király (vagy hercegérsek) trónra lépését, korlátozza az államnak (vagy elődeinek) a hatalmát (ezért tartották a rómaiak a szabadság egyik fő elemének). A földbirtoknak és haszonélvezeteinek az elkülönülése azt a morális rendet tükrözi vissza, amelynek pillérei a természet és a szellem, és amelynek a ténybeli (tényleges) és térbeli kijelölése a fizikai (katonai) és politikai küzdelem erényének (a bátorságnak, valor) a függvénye. Mert a természet birtokba vételéhez jogcím kell, és a hódítás (elbirtoklás) elismerése a királyi és ítélőmesteri hatalom jótéteménye erkölcsi analízis alapján, nem szólva az egyenes jutalmakról, mint a királyi adományok. A szellem reprezentációja a thümosz szférájában a jog, a profán szentírás.
4. Ha a kiválóság („erény”, virtus) „a társadalmi állás” (funkció, hivatás) korolláriuma, akkor melyek azok az erkölcsi, ismereti, esztétikai, beavatottsági tulajdonságok, amelyekről ez megismerszik? Ezeknek a tulajdonságoknak a listája csak fokozatosan alakult ki, hiszen Nagy Károly császár – állítólag – írástudatlan volt, csak a kancellári stb. állásokhoz kellett ún. képzettség, általában papi státusz. Az érdem a nemes vérű („párbajképes”) emberek közötti vetélkedésben alakult, akiknek a „természetéhez” tartozott a fizikai bátorság és több más harci erény. A közrendű, a pór gyáva, hitvány, önző, hűtlen. A gyáva, hitvány, önző, hűtlen pedig nem nemes, szegénysége megérdemelt. Ez ugyan körben forgó (hibás) érvelés, de arra jó volt, hogy a tulajdon megléte és a testi munka hiánya, illetve a birtoktalanság és a munkakényszer a nemességnek és nemtelenségnek (noble et ignoble) a szinonimája lehessen. A kiváltságoknak és különösen a tulajdoni jogcímeknek az erkölcsi érvelés hatálya alóli kivonása kellett hozzá, hogy minden – jogilag, politikailag és morálisan egyenlő, meg nem különböztetett – személy (állítólagos erénye, kiválósága hallgatólagos mellőzésével) legalább versenghessen a fokozatosan szabaddá vált vagy szabaddá tett javakért (a szó legtágabb értelmében), s a rendi (vagy „hivatásrendi”, ahogy a fasiszták szokták mondani) csoportos kiváltságokat az állam (és a jog) titkolni legyen kénytelen. Az egyenlőtlenség igazolására sok millió könyvlapnyi filozófiai és teológiai szöveg született; az ürügyek száma végtelen; csak természetesen arra nincs döntő érv, hogy ha van különbség személyek vagy ne adj’ Isten, populációk között, amelyek erényei különböző fokozatúak, nagyságúak, akkor miért kell nekik többet élvezniük az emberiség közös javaiból, mint gyarlóbb felebarátaiknak. Ugyan miért legyen boldogtalan, aki műveletlen?
5. Ha „a magasabb állás” kiváltságait, nagyobb hatalmi lehetőségeit a hivatásbeliek egy csoportjának kiválósága (erénye) igazolja, akkor ez hogyan öröklődhetik a tulajdonnal egyetemben? – Ez nyilvánvalóan alátámaszthatatlan, bár manapság is hallani elmaradottabb országokban olyasmit, hogy valaki erre vagy arra alkalmasabb, mert „így szocializálódott” (azaz minden tekintetben jól szituált emberek voltak a szülei és pártfogói). Bien né, wohlgeboren, well-born, „jó helyre született”: ez lehet szerencse (ami semmit nem igazol), de az érdem nem öröklődik. A születési kiváltságok jogcímei rég elavultak, de az egyenlőtlen indulás „az élet versenyében” továbbra is – bár a régi időknél enyhébb – tény. Az egyenlőségi küzdelmek ma Kelet-Európában (de másutt is valamennyire) az alig létező, informális hűbéri kiváltságok ellen irányulnak (innen az „oktatási viták” középponti szerepe és értelmetlensége), a remélt állami beavatkozások révén, mintha az önálló polgári individuumok közötti, morál- és politikamentes gazdasági (főleg jövedelmi), státusz- és presztízsversenyben csak az arra méltók győznének, ujjonganának és élveznének.
6. Az elkülönült jogosultságokkal járó elkülönült kaszthoz való tartozás leszármazási elhatárolása – a tulajdon és a kiváltságok örökölhetősége – a kiválóság és a hivatás biológiai (nemi, faji) és hagyományos képzeteit idézi föl. Ennek ugyanakkor mindig volt erkölcsi igazolása is. A nemesség egyrészt örökletes (a konszangvinitás, kommenszalitás, konnubialitás bonyolult szabályai értelmében), tehát „érdemektől” független, másrészt – akárcsak a papság esetében – áldozattal igazolódik (a nemes, a lovag, a szabad honpolgár egyben katona, harcos, aki az életét kockáztatja a közös haza érdekében: és elvben senki más nem lehet fegyveres; illetve életét a szelleminek, az isteninek, a rituálisnak és a művészinek szenteli, az érzéki és hatalmi kielégülések kizárásával vagy korlátozásával, vagyis aszkézissel a papok esetében). A lovagság, a szerzetesség – vagy az antikvitásban a politikai (pl. népgyűlési) részvétel, választhatóság, a polgárjog (pl. hivatalképesség) – politikailag is konstituálja a különálló hivatást, elhivatottságot, azaz a „funkcionális” egyenlőtlenséget. (Ugyanakkor igaz az, hogy az arisztokratikus-monarchikus-klerikális államrendszerek, amelyekből igen sok és sokféle volt, a kiváltságos rétegek jól elhatárolt körében olykor [nem mindig!] nagy cselekvési szabadságot, magasrendű intellektuális, esztétikai és erotikus életformákat hoztak létre, amelyekben a merészség, a szépség, az öröm, a kaland, az alkotás, a szeszély – a közrendűek rabságának ormain – minden későbbi állapotnál boldogítóbb eleme volt az optimaták életének; „qui n’a pas connu l’ancien régime n’a pas connu la douceur de vivre”, mondta ismeretesen a forradalom után Talleyrand: „aki nem ismerte az ancien régime-et, nem ismerte az élet édességét”.)
7. Amint arra Marx fölhívja a figyelmet – nagy elődei nyomán –, a kapitalizmus egész óriási gépezetének föltétele a szabad munka (a történelemben addig a munka többnyire jogi kötelezettség is volt, az úrtól függés következménye, illetve az ismerethiány és „a szakmába” való beavatás függvénye stb.), amelynek az elterjedéséhez szükséges volt a régi pásztori-földművelő társadalmak ismeretes átalakítása. A jogi függés fokozatos átalakulását „anyagi” függéssé (miközben a háttérben fönnmaradt a rabszolgaság és az „új” jobbágyság) új erkölcsi elem igazolta: a „munka” mint érdemszerző. A testi munka megszégyenítő stigmája ugyan párhuzamosan fönnmaradt – a tőkés termelés és csere igazgatása, a tulajdonosi funkciók gyakorlása ma is bizonyos fokig igazolt „szellemi” tevékenységként, sőt: szellemi „munkaként” élvez tiszteletet –, de a mobilitás, a státusváltoztatás, vagyonszerzés elvi lehetősége rétegzett társadalomban is megnövelte „a munka” mitikus presztízsét, ami fokozatosan tönkretette a régi rendi, rendies ideák tekintélyét, és átalakította a politikai részvételre és a politikai uralomra vonatkozó hiedelmeket.
8. Az „érdem” (szorgalom, fáradságos erőfeszítés, kiképzett intelligencia) és a „siker” (amely ezt jutalmazza) mindazonáltal az egyenlőtlenség igazolásának voltaképpen elég archaikus módja: az áldozattal való legitimálás módosított formája. Az a szívós (bár sokszor megcáfolt) elképzelés, amely szerint önföláldozó munkával, szorgalommal, önmegtagadással „följebb” lehet jutni, mintha azt mutatná, hogy a kiválóbbak vannak „fönn”. „From rags to riches”: ez a kapitalizmus régi illúziója; de hát az, hogy „tehetségesebb” új kizsákmányolók, új gazdagok, új vezetők lépnek elő, nem változtat a kizsákmányolás és az elnyomás tényein és alapszerkezetén, márpedig ez a lényeg. Az egyenlőtlenséget (és önmagát) a munkamegosztás, a „funkció”, a „hivatás” stb. igazolja. A tőkés vállalatok közötti verseny képzetének abszurd kiterjesztése az erre kevéssé hasonlító egyéni viszonyokra (mintha ez egységes rendszer lenne) az egyenlőtlenséget mint a sikerért folytatott vetélkedés strukturális funkcióját mutatja be, csupán a verseny fair sportszerűségét kell biztosítani a kiinduló föltételek állami módosításával (pl. az „oktatás” illúzióival meg népjóléti, versenykorlátozó „intézkedésekkel”), ami éppen csak a fölületet karcolja, azt is nagy ellenállást leküzdve, nehezen és visszaesésekkel.
9. A „funkció” (hivatás) és a társadalmi hierarchiában betöltött hely (osztályhovatartozás + nemi és faji hierarchia) elhatárolása egymástól – a munkamegosztás és a tulajdon római jogi abszolútságának a kiemelése a „szociális” egyenlőtlenség elemei közül – indokolatlan. Az érdemszerző versengés nem enyhíti, csak igazolja az egyenlőtlenséget. „A munka” mint áldozat legitimációs alapként nem különbözik erősen a nemesség és a papság hajdani legitimációs képzeteitől, habár itt a szubaltern embercsoportokra terjesztik ki, általánosítják, ami azért más. (Az „egyetemesítés” a modernség, a kapitalizmus jellegzetes történelmi tulajdonsága, amelynek az előzményei szinte kizárólag csak racionálisak és vallásiak, nem „reális absztrakciók” Simmel és Sohn-Rethel fogalma értelmében.) (Komplex társadalmakban az állam hajlamos rá, hogy a föltételezett szükségletek és a munkaerő-kereslet függvényében bizonyos szakmákhoz, tudásokhoz, készségekhez nagyobb jövedelemkínálatot, jutalmat társítson, s evvel – a kapitalizmus értékrendje szerint – nagyobb tekintélyt. Ezen túl persze nagy hatalmi, befolyási, hozzáférési, információs hálózati előnyeik vannak azoknak, akik a nyilvános [közjogi vagy tőkepiaci] intézményeken belüli hierarchiában foglalnak helyet – azokkal szemben, akik „kívül” vannak. Nem szólva a Bourdieu által rég föltárt egyenlőtlenségi gócpontokról, a történetileg új [pl. akadémiai-egyetemi] autoritásszerkezetről. Az intézményesülés adott fokozatának megfelelően az intézményi határok két oldalán a parancsosztás és az engedelmesség arányai is élesen elválnak; itt a szabadság és egyenlőség többé nem választható el egymástól. Ez a töréspont volt Polányi Károly minden munkájának fókuszában, mondja Claus Thomasberger. Az egyenlőtlenség legitimációja itt az intézményes [formálisan szabályozott előmenetellel és kvalifikációs követelmények teljesítésével bizonyított] hatalom nyers ténye révén történnék meg, ám ez az érvelés is körben forgó, egyenlőtlenség indokol egyenlőtlenséget.) Összefoglalva: a funkcionális elkülönítés (munkamegosztás) és a hierarchia szétválasztása a legitimációs eljárásokban (az egyenlőtlenség minden társadalomban nélkülözhetetlen igazolásában) nagyrészt indokolhatatlan.
Tamás Gáspár Miklós